Meg kell bennünket büntetni

                                                                                                                      

„A nő és a férfi terhesség alatti munkamegosztásának lényege, hogy a nőt mindenki biztatja, a férfit pedig mindenki fenyegeti. A nőnek például senki sem mondja gúnyosan, hogy meghízott, vagy kárörvendően, hogy "na, majd megtudod, mi a fáradtság, mert soha többé nem fogsz aludni!", de a férfinak igen, aminek hátterében nyilván az van, hogy ezért az egészért mi vagyunk a hibásak, mi okoztuk, tehát legalább szavakban jól meg kell büntetni bennünket.” (Herczeg Zsolt újságíró, médiaoktató)

Hétszer halt meg magyarságáért Szűcs László újdávidházi ruszin földmíves

(Megjelent: Az Est,1939.05.26.)            

 

Az Est tudósítójától

Különös ápoltja van a Herzog professzor vezetése alatt álló belgyógyászati klinikának: Szűcs László nevű ruténföldi földmíves, akit a csehek a Felvidék visszafoglalása után hétszer agyonvertek, megkínoztak és aki rendkívüli körülményességgel, hatóságok, testületek és politikusok jóindulatával végre több mint félesztendő után idekerülhetett Budapestre, hogy a legelsőbbrangú orvosi kezeléssel és vizsgálattal állapítsák meg róla, mi baja és hogyan lehet meggyógyítani.
Szűcs László földművesnek Újdávidházán, Munkácstól néhány kilométernyire fekvő községben van négy hold földje, felesége és négy gyereke. Szobafestéssel pótolja ki a négy hold megélhetést nemigen jelentő jövedelmét, ezenkívül pedig húsz esztendőn át reménykedett, hogy Újdávidházástól együtt visszakerül az anyaországhoz. Ennek a reménynek gyakran adott kifejezést, ezért a csehek állandóan szemmel tartották és rengeteg kisebb-nagyobb kellemetlenség érte ott az elnyomatás két évtizedében.
Elérkezett a tavalyi tüneményes november, amikor nagy nyugati barátaink megértése folytán egyetlen csepp vér nélkül visszakerült hozzánk a Felvidék egy része. November 10-én vonultak be csapataink a Rákóczi-induló hangjai mellett Munkácsra és ez természetesen a környékén is minden magyar érzelmű és az anyaországhoz húzó emberben óriási benyomást keltett.
Ezek között volt Szűcs László és a komája, Czicze Sándor. Ők ugyanakkor még a cseh területhez tartozó Újdávidházán éltek, de a lelkesültségük áthozta őket a demarkációs vonalon, átjöttek Munkácsra és az első napok bizonytalanságában nemzetőrnek ajánlkoztak és segítettek a magyar hatóságoknak, hogy az ismert gyorsasággal átszervezzék és megszervezzék a közigazgatást.
Átnézett Munkácsra egy magát ukránnak nevező tanító is, akinek magyar neve van: Szásznak hívják és akinek a nevét itt, ezeken a hasábokon pellengérre állítjuk, mert nem átallotta elkövetni azt a gyalázatos árulást, hogy visszamenvén tanítósága székhelyére, Beregrákosra, ott feljelentette a ruszin származású Szűcs Lászlót és komáját.
A továbbiak szörnyűségének megértéséhez tudni való,, hogy ma már Újdávidháza valamint a környező községek is visszatértek az anyaországhoz, következésképp a csehek utolsó elvetemült kapálózása volt az a hajmeresztő bűntény, amelynek áldozataként fekszik most a Herzog-klinikán Szűcs László.
A munkácsi közigazgatás megszervezése után Szűcs László visszatért szülőfalujába, Újdávidházára és november 23-án, szóval tizenhárom nappal Munkács visszafoglalása után egy hajnalban megszólalt hat gépfegyver a község templomának tornyában: a csehek oktalanul Munkács felé tüzeltek és megpróbálták elpusztítani a szántóföldeken gyanútlanul őszi munkálatokat végző ruszinokat és magyarokat.
Ennek során cseh vizsgálat indult, hogy miért volt szükséges az esztelen vérengzés. „Kiderítették, hogy a magyar érzelmű terroristák maffiája tette szükségessé az intézkedéseket.” Ekkor jelentkezett a beregrákosi csendőrségen egy Szász nevű tanító és az ő feljelentése alapján, hogy tudniillik Szűcs Lászlót és a komáját nemzetőri karszalaggal látta néhány nappal előbb Munkácson, letartóztatták a negyvenesztendős földművest és szekéren átszállították Beregrákosra.

Itt legelőször is a szó szoros értelmében lerúgták egy sáros-nedves pincébe,
majd egy nap után felvitték az iskola tantermébe, ahol egy őrnagy, öt hadnagy és két ukrán közlegény, akik -- bármilyen hihetetlenül hangzik is -- kínzásra jelentkeztek, elkezdték „vallatni” Szűcs Lászlót.
Egy szál gyertya volt a tanítói asztalon, ott ült az őrnagy, kezében gumibottal. Az öt hadnagy kezében ugyancsak gumibot volt, a közlegények egyike bikacsököt, másika pedig nádpálcát forgatott. Ezzel a nyolc kínzószerszámmal estek neki Szűcs Lászlónak, rögtön ráordítva, hogy vallja be: 6 is aláírta azt a memorandumot, amelyben az újdávidházai magyarok az anyaországhoz való visszacsatolásukat kérik. Az első ütések következtében Szűcs László elájult. Fellocsolták, amikor magához tért, odamutattak a fal felé:
-- Golyót kapsz kutya a hasadba, ha meg nem mondod a társaid nevét.
Szűcs László mind a mai napig nem mondta meg társai nevét, hogy azonban ezt mégis kicsikarják tőle, úgy verték, hogy a szó szoros értelmében hétszer halt meg..
Orvos vizsgálta a szívét sztetoszkóppal és hétszer állapította meg, hogy Szűcs László kimúlt. Amikor az orvosi megállapítás szerint véglegesen meghalt, akkor visszarúgták a sáros pincébe, ahol napokig viaskodott az élettel, vagy a halállal.
Rettenetes kínzások érhették ezen az éjszakán Szűcs Lászlót, mert a Herzog-klinika hivatalos igazolványa bizonyítja, hogy „panaszai összefüggésbe hozhatók a hét hónappal ezelőtt elszenvedett ütlegelésekkel”.
Hogy pedig miként került Szűcs László Budapestre, azt megvilágítja Újdávidháza községi elöljáróságának Balázs László bíró által aláírt tanúsítványa, amely így szól:
„Alulírott községi elöljáróság mély tisztelettel fordul a község irodavezetőségéhez, hogy a »Magyar a magyarért« mozgalom segítse Szűcs Lászlót egy budapesti klinikára, felülvizsgálatra. Hét hónapja szenved a betegségben. Fejfájás, szédülés és gyengeség. Munkaképtelen.
A fentnevezett személy 1938. november 23-án brutális kínzásoknak volt kitéve Beregrákoson. A magyarsága miatt a csehek üldözték. Roncsokba törték. Általunk munkácsi kórházba volt általcsempészve. Az egészsége nem javult, leginkább a feje. Ezért, mint megérdemelt ruszin testvért, aki a hazánkért az ő életével áldozott igazi igazolással, a magyar királyi kassai 8. honvédhadtest parancsnokság munkácsi kirendeltségét kérjük az utasjegyet neki kiadni oda- és vissza Budapestről Munkácsra.”
Az igazolványok és tanúsítványok serege bizonyítja, hogy rendkívüli megpróbáltatások hőse ez a negyvenesztendős ruszin testvér, aki most a Herzog-klinikán várja élete jobbrafordultát. Fényképek sora mutatja, hogy amikor a jóindulatúak „általcsempészték” a határon, milyen állapotban volt ez a szerencsétlen földműves, aki a tények és a történelem kérlelhetetlen eseményei előtt néhány hónappal írásban merészelte kérni szülőfalujának az anyaországhoz való visszatértét.
Németh Károly

A képen: Kilátás a munkácsi várból a katonakórházra (1939.)

Forrás: Fortepan.

Mi az a hangulatzavar?

 

A magyarok nagyobbat tettek

                                                                      

„Tudtam, hogy egy nyelvre lehet tudatosan hatni és lehet ilyen vagy olyan irányban továbbfejleszteni. De ami a magyarok ügyét a többiekétől mégis megkülönböztette, az a nyelvi harc mérete és időtartama volt. Egy egész nép vetette latba minden erejét és minden áldozatkészségét, hogy megmentse a nemzeti nyelvet és ezzel magát a nemzetet is. A magyarok többet, nagyobbat, maradandóbbat tettek minden más népnél.”

(Aurélien Sauvageot francia nyelvész, hungarológus)

 

 

A kolimai munkatábor

 

A megvakult orosz őrnagy

 (Megjelent: Pesti napló, 1915. 06.02.)   

 A kolozsvári csapatkörházban ápolják Vilusz Szergejt, a helsingforsi 112-ik gyalogezred huszonnyolcéves őrnagyát, aki sebesült karral és kilőtt szemmel került fogságunkba a kárpáti harcokban és szomorú tragédiájáról a következő részleteket mondta el:
-- Én nem panaszkodom, az én sorsom katonasors. Nős ember vagyok. A feleségem húszéves, a kis fiam tízhónapos. Helsingforsban laknak, ott lakik az apósom is, aki finn ember és a helsingforsi egyetem tanára. Én Moszkvában végeztem a kadetiskolát és tizenkilenc éves koromban már főhadnagy voltam. A háború eleje óta vagyok a harctéren, kétszer meg is sebesültem és sebesülésem után, márciusban kaptam meg az őrnagyi rangot. Április tizenhetedikén éjjel parancsot kapott a zászlóaljam arra, hogy a Kárpátokban egy magaslatot rohammal elfoglaljon. Kilencszer rohantuk meg a honvédek állásait, de mind a kilencszer visszavertek bennünket.

A tizedik rohamnál kivont karddal a rajvonal élére állottam és úgy vezettem a katonáimat. A katonák rohantak utánam és már vagy ötven lépésre lehettünk az ellenség állásától, amikor valami kékes láng csapott fel előttem és én elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, idegen hangokat hallottam, idegen nyelvű beszélgetést és körülöttem koromsötétség volt. Kiabálni kezdtem oroszul s erre csend lett körülöttem. Azután egy orosz sebesült megmagyarázta, hogy Munkácson vagyok egy sebesültkórházban és azt is elmondta, hogy amíg önkívületi állapotban feküdtem, leamputálták a jobb karomat. Ezt csak akkor tudtam meg. Aztán lassanként a helyzet valóságára kezdtem térni és megtudtam, hogy egyik szememet teljesen kiütötte a bomba, a másik pedig annyira beteg lett, hogy nem igen fogok vele többé látni.

A képen: orosz hadifoglyok aknavetőt cipelnek magyar katonák felügyelete alatt.

Forrás: Fortepan.