Tisztelt Petőfi Sándor Úr!

Mi, a Médiatanács tagjai nagy megdöbbenéssel értesültünk az Ön lázító, az emberi jogokat alapjaiban sértő irodalmi tevékenységéről. Felhívnánk szíves figyelmét, hogy az Ön költészetnek álcázott izgatása rendkívül káros hatással van a felnövekvő nemzedék erkölcseire, valamint hazánk nemzetközi megítélésére.

„Akasszátok fel a királyokat!” – szólítja fel ön a honfitársait, ami már önmagában is kimeríti a felbujtás tényálladékát. Először is, egyszerűen letegezi a magyarságot, nyilvánvalóan bratyizik velünk, márpedig nem cseresznyéztünk egy tálból. De ez még semmi ahhoz képest, hogy emberölésre buzdít. Vegye végre tudomásul, hogy a mai, civilizált világban már rég nem divat az ilyen feudális eljárás. Manapság legföljebb lelövetünk, lebombázunk egy-egy uralkodót. Micsoda különbség! Ha nem hiszi, kérdezze meg Szaddám Huszeint, ő sokat tudna mesélni erről. Ha még élne.

Ez a felbujtás az Ön részéről egyáltalán nem tekinthető egyszeri botlásnak, hiszen többször is megismétli, ami előre megfontolt szándékra utal. A sok ismétlésnek az lett a vége, hogy külföldön is megértették, tiltakozó jegyzéket kaptunk Dániától, Angliától és Spanyolországtól. A magyar honvédség jelenlegi helyzetében isteni szerencse, hogy Monaco még nem üzent nekünk hadat.

Mélységesen személyiségromboló és erkölcstelen az az ideál is, melyet Ön a János vitéz című művében tár hazánk ifjúsága elé. Már az is ízléstelen, hogy Iluskának „Kilátszik a vízből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.” Ám ez még csak a kezdet. Ez a bizonyos Kukoricza János ( Hortobágy, Magyar puszta u. 1. szám alatti lakos) előbb veszni hagyja a nyájat, amivel kimeríti a hűtlen kezelés tényálladékát, aztán önbíráskodik, azaz tettleg bántalmazza a Gonosz Mostoha nevű honleányt.

A felelősségre vonás elől elmenekül, beáll idegenlégiósnak, ahol számos bűncselekményt követ el, mindenki legyilkol: a török pasával kezdi, a medvével és a sárkánnyal folytatja (állatkínzás). Mindezt úgy, hogy egyetlen egyszer sem kéri ki az ENSZ Biztonsági Tanácsának hozzájárulását.

Hogyan képes Ön egy ilyen embert pozitív színben feltüntetni?  Egy ilyen embert, aki meg sem próbálta tárgyalások útján, a diplomáciai úton kiszabadítani a francia királylányt.

Meg kell vallanunk, előbb azt fontolgattuk, hogy a lehető legszigorúbb szankciókat alkalmazzuk Önnel szemben. Ám kezünkbe akadt az Anyám tyúkja című verse, melynek hangneme már olyannyira civilizált, sőt európai, hogy ez mindenképpen enyhítő körülménynek számít.

Az Ön édesanyját joggal tekinthetjük a magyar állatvédelem megteremtőjének. Köszönjük, hogy megírta nekünk, hogyan is kell tartani civilizált módon egy állatot. Hogy a tyúkanyó „a szobában lakik itt benn”, hogy „Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobából” okulásul szolgálhat minden állattartónak ezekben a nehéz időkben.

Ez az igazi költészet, az igazi irodalom! Kívánjuk, hogy ezen az úton haladjon tovább, ne mindenféle igazságról, zsarnokságról, meg szabadságról írjon, hanem az állatokról. Mért nem írja meg, milyen aranyosan kotkodákolnak, ugatnak, vagy nyávognak? Sőt, írhatna csak az állatoknak!

Utolsó figyelmeztetésül, üdvözlettel:

a Médiatanács

A fekete kalap

Még mindig itt van a fekete kalapod az asztalon. Nagyon illett hozzád. Fekete eleganciája nem eltakarta, hanem inkább kiemelte kurucos, hetyke mosolyodat, meg azt a kérlelhetetlen konokságot is, mellyel a tisztességhez viszonyultál. Nem hiába mondták rád: „vastagnyakú kálvinista”. El kellene már rakni, de nem megy. Tegnap megpróbáltam. Két ujjal, óvatosan nyúltam alá, de nem mozdult. Aztán jól megmarkoltam, de még így is iszonyú nehéz volt. Feladtam. Talán…, talán majd egyszer. 

Mégiscsak jobban hangzik, mint a „soha”. Pedig ez az igazság. Hogy soha senkivel nem tudok már úgy beszélni a régmúlt időkről és emberekről, mint veled. Emlékszel? Halászni mentünk a barátaiddal, talán nyolc-tízéves lehettem. Utána gyilkosan csípős halászlét főztetek. Ott ültem köztetek az asztalnál, kanalaztam rendületlenül, bár a könnyeim a tányérba csorogtak. Meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok gyöngébb, hogy közétek tartozom. S amikor a többiek elismerően veregették a vállamat, éreztem, büszke vagy rám. 

Azt hiszem, ha egy gyerek szeretetben és tisztességben nő fel, mindig a szüleihez igazodik, a lelke mélyén nekik akar megfelelni. Még akkor is, ha másként akar élni, mert hozzájuk képest másként. Ők jelentik azokat a koordinátákat, amihez viszonyítani lehet. És ebben a hozzájuk képest másmilyen életben is azokba a korlátokba kapaszkodik, melyeket tőlük kapott. Azokba a korlátokba, melyeket kamaszként rettenetes dühvel akart összetörni.

Hányszor, de hányszor fog még eszembe jutni, ha fontos döntést hozok, hogy vajon te mit szólnál hozzá? Hányszor fogom még elmondani a gyermekeimnek: „Nagyapátok ezt úgy csinálta…”. Talán még meg is unják. Ám még ha megunják, akkor is tovább élsz bennem, s bennük kitörölhetetlenül. Egyszer, még kisiskolás voltam, álarcosbált rendeztek. Én is beöltöztem, János vitéz voltam, teljesen elmaszkírozott arccal, fejemen csákóval, oldalamon karddal. Biztos voltam abban, hogy nem ismer fel senki. Az egyik zsűritag azonban nyomban rájött, hogy ki van az álarc alatt. Amikor kérdezték tőle, hogy miből jött rá, azt válaszolta: „Mert éppen úgy jár, ahogy az apja.”

Rád gyakran, veled sohasem fogok már emlékezni. Pedig milyen jó volt! Amikor elköltöztünk a faluból a városba tizenöt éves voltam. Hangosan zokogtam. Sohasem kérdeztem tőled, hogy te sírtál-e, de szerintem igen, hiszen negyvenegy éves voltál és minden oda kötött. Az életed nagyobbik felét ott töltötted, de azt mondtad, menni kell, mert a család érdeke ezt diktálja.  Később megértettem: nem ahhoz kell bátorság, hogy azt tegyük, amit szeretnénk, vagy amit jólesik.

Csaknem negyven év telt el azóta, de bennünk, benned és bennem, tovább éltek a régi szomszédok és barátok, még azok is, akiket már rég kikísértek a faluvégi temetőbe. Ez volt a mi egyik közös titkunk, hiszen, amikor emlékeztünk, sokszor csak ketten, olykor anyuval együtt hárman tudtuk, hogy kiről van szó. 

Tudom, van, akinek a szemében fölösleges időpocsékolás az ilyen múltbanézés. Sokáig magam sem tudtam megfejteni az értelmét, pedig alig vártam ezeket a pillanatokat. Ma már úgy hiszem, a lelkünk mélyén van egy láda, melybe az életünk során bedobáljuk a színes emlékkacatokat. Van ebben mindenféle haszontalan dolog: szerelmek, barátságok, mosolyok, kedves pillanatok és mókás történetek. Szóval, minden, ami az élet gidres-gödrös országútján végigrohanva képes lenne lelassítani minket.

 Aztán eljön az idő, amikor már nem sietünk sehová, hanem inkább lassítanánk az időt. Ekkor rájövünk, hogy mi volt a fölösleges. Eldobáljuk a talmi kincseket, a rangot, a vagyont, a hatalmat és a dicsőséget. Nem marad csak a szeretet, meg az a bizonyos láda. Az előbbi azért, hogy még ne akarjunk elmenni, a sok színes emlékkacat pedig azért, hogy legyen mibe kapaszkodni a nagy zuhanás közben. Mert semmi mást nem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a ládában van.

Neked volt mibe kapaszkodnod. Mosolyogtál és visszamosolyogtál, az, ahogy szeretted az embereket és a világot meleg bölcsője volt az éltető emlékezésnek. Köszönöm, hogy ezeket a kapaszkodókat megosztottad velem is! Köszönöm, hogy megtanítottál szeretve, vagy ha ez nem megy, legalább mosolyogva elviselni az embereket és a világot.

Apu, és köszönöm, hogy itt hagytad nekem a fekete kalapot. Most még nehéz, de remélem, egyszer felnövök a feladathoz. Ígérem, a kapaszkodásra való emlékekből hagyok az unkáidnak is.

Drága lányom, Elizabet!

Látod kislányom, mégiscsak megtanultam az amerikai nevedet, nem volt könnyű, mert úgy megszoktam a régit, hiszen vagy negyven éve Erzsikémnek neveztelek, vagy éppen Zsókámnak, amíg itthon voltál, meg azután is, álmomban.

Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, talán nem is lesz időd válaszolni, most mégis írok neked. Múlt héten temettük szegény keresztanyádat, gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes úr még tőled is elbúcsúztatta. Amikor a végén megköszöntem neki, azt mondta, ez így természetes, hiszen te közénk tartozol, még ott, messze a nagyvilágban is, mert a gyermekkorát senkitől nem lehet elvenni, azt cipeli magával egész életében. A tiszteletes úr nagyon okos ember, ebben is igaza lehet, mert mi itt úgy élünk, mintha mindig velünk lennél. Mindenszentekkor a te nevedben is mindig viszek egy koszorút az apád sírjára, tudom, te is megtennéd, neki meg biztosan jólesik.

Azon a temetés utáni éjszakán szörnyű álmom volt. Egy darabig csak forgolódtam az ágyban, tudod, az én koromban már keveset alszik az ember. Azon gondolkodtam, hogy talán nekem sincs sok már hátra, mert szegény keresztanyáddal egyidősek voltunk, meg aztán a doktor úr is azt mondta, hogy most már jobban kellene vigyázni magamra. Érzem is, minden nap érzem, ahogy kiszáll belőlem az erő.

Aztán csak elaludtam, és azt álmodtam, hogy ott vagyok abban a rettenetes nagyvárosban, a járdán egymást érik az emberek, az úton meg az autók. Ijesztő volt az a kavargó tömeg, már attól féltem, hogy eltaposnak. És akkor megláttalak téged. Fáradtan, meggörnyedve közeledtél felém, valami nagy-nagy sötét terhet cipeltél a hátadon. A tömeg szétnyílt, csodálkozva bámultak rád, de nem segített senki. Közelebb léptem, láttam az arcodat, melyről patakokban ömlött a veríték, már nem is léptél, inkább csak támolyogtál. Ekkor jöttem rá, hogy mi van a hátadon. Előbb csak a templomot ismertem fel, aztán a házunkat. Igen, ezt a falut, a mi falunkat cipelted a hátadon, élőkkel és holtakkal, kicsikkel és nagyokkal.

-- Segítsen, édesanyám, segítsen! Nem tudom letenni! -- súgtad elhaló hangon.

Akkor megfogtam a templom tornyát, megemeltem az egész falut, és valami megkönnyebbült mosoly suhant át az arcodon. Így vittük, ketten a terhet, a te terhedet végig a nagyvárosi főutcán.

Akkor reggel döntöttem el, hogy levelet írok neked. Kérlek, nagyon kérlek, hogy még egyszer, utoljára gyertek haza. Mindenképpen jöjjön Jánoska is, mert látnom kell, mielőtt meghalok. Tudom, jól tudom, hogy három éve, amikor itthon jártatok, azt mondtad, soha többé nem hozod ide a gyereket, mert te jó amcsit akarsz belőle nevelni. Utána azt írtad, hogy a gyerek teljesen megzavarodott. Még otthon is, így írtad „otthon”, mintha ez nem lenne az, magyarul válaszolt olykor a kérdésekre. Az iskolában meg elújságolta, hogy ő magyar, és tőled is mindenfélét kérdezgetett. És Henrit, a férjedet ez teljesen felháborította.

Megértelek, hiszen isten őrizz, hogy rosszat akarjak neki. Legyen csak jó amcsi, ha te így gondolod. Mégis, nagyon kérlek, hogy most az egyszer, utoljára, gyertek haza. Azt is megígérem, hogy nem fogom Jánoskának szólítani. Dzsoni, látod, már ezt is megtanultam, az a neve, hogy Dzsoni.

Ma is előttem van, hogy tömte magába a túrós rétest, már azt hittük, rosszul lesz tőle. Karácsonyra azóta is mindig megsütöm, elképzelem, milyen jóízűen enné Jánoska. Aztán odaadom a szomszéd gyerekeknek.

Emlékszel, tavalyelőtt küldtél nekem ajándékba egy egyszer használatos fényképezőgépet. Furcsa egy világ lehet nálatok.  Én még a menyasszonyi ruhámat is eltettem annak idején, hátha jó lesz neked. Megvan, mind a mai napig. Ott meg egyszer használatos dolgokat gyártanak. Micsoda pazarlás! Bár, én csak egy falusi öregasszony vagyok.

Sokat gondolkodtam, hogy mire használhatnék én egy fényképezőgépet. A múlt éjszaka kitaláltam. Sütök egy tepsi túrós rétest, lefényképezem, és elküldöm Jánoskának. Erről majd mindig eszébe jutok, addig is, míg el tudtok jönni.

Bár, most meg azon gondolkodom, vajon lehet-e jó amcsi, aki szereti a rétest?

A mielőbbi viszontlátás reményében, soha el nem múló szeretettel:

Anyád

Levél a távolból

Édes, drága kislányom!  Nagy-nagy örömmel olvastuk az e-mailedet, mely szerint ott, a messzi távolban találtad meg életed párját és össze kívántok házasodni. Annál is inkább, mert az egész falu megnézte a fényképeket, és megállapította, hogy a te Edwardod igazán jóképű férfi, roppant elegáns, kár, hogy Angliában született, mert itthon még celeb is lehetne belőle. Irigykedett is az a kényes Széphelyiné, hogy a fene essen belé!

Egészen felbolydult a falu, amikor elmondtam, hogy hamarosan hazajöttök, sőt, talán itt lesz az esküvő is. Apád azonnal elindult, hogy vegyen még két disznót, hízó ugyan nem volt, de összetalálkozott keresztapáddal, aki közölte: erre a nagy hírre most azon nyomban meg kell kóstolni az újbort, mivel csak így tudja felfrissíteni az angol nyelvtudását. Annak ellenére, hogy a bor még ki sem forrt, tisztára úgy nézett ki, mint a tejeskávé, apád teljes mértékben egyetértett vele, mert mit meg nem tesz az ember a gyermekéért. Így aztán hízót nem talált, de estére a két disznó az meglett.

Az biztos, hogy keresztapád akkor már perfekt beszélt angolul. Pontosabban, csak angolul beszélt, mert én nem értettem belőle egy szót sem. El is hívtam Ancika tanár nénit, hogy fordítsa le. Azt mondta, szerinte is angol, de nem nagyon érti, mert ez walesi tájszólás. Annyi lejött belőle, hogy keresztapádnak igen nagy gusztusa lenne a tanár nénire, mert megfogta a farát.

Az esperes úr nyakamba borult az örömhírre, de megkérdezte, hogy nem református-e véletlenül Edward, merthogy ez Angliában elég gyakori. Amennyiben ez lenne a helyzet, sürgősen térjen át a katolikus hitre, mivel az esperes úr így meg nem esket titeket, az hétszentség.

Persze, ez részletkérdés. Viszont a nagypapa azt kérdezte, tud-e már a vőlegényed magyarul, mert addig nem mehetsz hozzá. Ő ugyanis szeretne vele alaposan elbeszélgetni, mégiscsak tudni szeretné, hogy kihez adja az unokáját. Ha esetleg még nem beszéli tisztán a nyelvünket, okvetlen tanulja meg mire hazaértek!

Na de, ez a legkevesebb, ennyit igazán megtehet érted, ha szeret! Viszont az igazgató úr azt kérdezte, hogy véletlenül nem kommenista-e a fiatalember családja, mert ő biztosan tudja, hogy Angliában ilyenek is vannak. Mai napig nem érti, mondta, hogy a királynő hogy tűri meg őket, miként férhetnek el ezek egy országban. Úgy, hogy jó lenne, ha politikailag is tisztázná magát.

Másnap aztán eljött az Asztalos Józsi. Tudod, aki a gimnáziumban annyira odavolt érted. Mondta, hogy mennyire örül, meg hogy te aztán igazán megérdemled a boldogságot, mert ki, ha nem te. De a végén kibökte, hogy lesz itt egy kis probléma, mert azt mondja, hogy Angliában baloldali a közlekedés. Aztán hazajöttök, ne adj isten, beültök az autóba, és Edward nekimegy az első fának. Ezért, mondta ő, addig hozzá ne adjunk, amíg meg nem szerzi a magyar jogosítványt. Ja, ha elfelejtettem volna, Józsi éppen gépjármű-oktató.

Egyébként ezek mind apró részletkérdések, mi valamennyien örülünk a boldogságotoknak és türelmetlenül várunk mindkettőtöket. Viszont jó lenne, ha felkészítenéd egy kicsit a helyi viszonyokra, hogy kivel kell jóban lenni és kivel nem. Beletettem a levélbe néhány fényképet. A Kudletyákné képét azért húztam át feketével, mert még véletlenül sem kell neki köszönni, jobb, ha messziről elkerüli. Ez a nő mindenre képes. Annak idején szegény apádat is… A polgármester úr fényképére viszont a szép piros szívet rajzoltam. Ebből tudni fogjátok, hogy vele kezet is kell fogni, szépen, mosolyogva.

Szóval, nagyon várunk már titeket. Ezt a néhány apró problémát pár hét alatt biztosan megoldjátok. Tudom én, hogy a szerelem ereje mindet legyőz!

Sokszor csókol:

szerető anyád.