Vasárnap az egész ország kegyeletes részvéte mellett temették el Munkácson a cseh orvtámadás hősi halottait

 

(Megjelent: Esti Újság, 1939.01.10.)

Munkács, január 9.
Páratlanul hatalmas és fájdalmasan szép volt az a temetés, amelyet vasárnap Munkácson a magyar nemzet rendezett hat elesett vitézének, akik Munkács védelmében estek el, valamint annak az egyszerű ruszin asszonynak, akit a csehek golyója ölt meg Oroszvégen. Ezrek és ezrek sorakoztak fel a munkácsi városháza előtti hatalmas téren, hogy a végtisztesség megadásánál jelen legyenek. A tér közepén emelvény állott, azon fe­kete lepellel letakarva katafalk s a katafalkon hét koporsó.
Minden koporsón magyar nemzeti színű lepel. A koporsók előtt az emelvény felőli oldalon piros-fehér-zöld szalagos koszorúk százai, középen a magyar kormány ko­szorúja, amelyet Jaross Andor miniszter hozott Budapestről. Jobbra tőle Munkács város koszorúja, amelynek szalagján ez a felírás volt olvasható: „Köszönjük, hogy megmentettetek. — Munkács városa.”
Szemben a katafalkkal a magyar önkén­tesek, a másik oldalon a munkácsi ma­gyar nemzetőrség helyezkedett el, amely oly példás vitézséggel vett részt a város védelmében.
Az óriási tömegben példás volt a rend. A koporsók melletti emelvény közvetlen közelében ott állott az a hatalmas kará­csonyfa, amelyet a magyarság állított fel, s amely most a görögkatolikus karácso­nyon is hirdeti a magyar szeretetet s á magyarság béke iránti készségét. Két óra után néhány perccel Bertók Béla munká­csi református püspök megkezdte gyász­beszédét a díszemelvényről. A református püspök imádságos szavainak befejezése után Sörös János római katolikus esperes plébános kezdte meg a katolikus gyászszertartást és meleg hangú gyászbeszéd­ben búcsúztatja Munkács hősi halottait. Utána Tichy Kálmán görögkatolikus lel­kész végezte a görögkatolikus gyászszertartást. Az egyházi szertartások befejezése után az egyesített dalárdák a Szózatot énekelték el.

 
A gyászbeszéd
Ekkor lépett a díszemelvény elejére Vozáry Aladár képviselő s a következő be­szédet mondotta:
— Két nap múlva két hónapja lesz an­nak, hogy a késő ősz koraestjében ugyan­ezen a helyen állt és várt Munkács város egész lakossága, hogy köszöntse a felsza­badulást hozó magyar honvédséget, s bol­dog örömmel keblére boruljon minden magyar édesanyjának: Magyarországnak. Akkor, azok az órák az Egek Urához in­tézett hálaadásnak és örömujjongásnak voltak fenséges és boldog órái. Most itt van Munkács város egész lakossága,— de nem öröm, hanem gyász ül az arco­kon, nem boldogságot, hanem fájdalmat sugároznak szemeink. Azon az emelvényen, amelyen a felszabadulást ünnepeltük, ahonnan akkor örömujjongás hallatszott, most ravatal áll, s a ravatalon hat koporsó.
Ebben a hét koporsóban hat talpig magyar férfi és egy egyszerű rutén asszony fekszik. Életüket vesztették, mert magyarok voltak és rajongva szerették hazájukat. Munkács városának már sok hősi halottja van, s ez a hat férfi most mint újonc a hősök sorában az el­sők között áll. Amióta az államok között nemzetközileg megállapított érint­kezés van, ilyen galádság még nem történt egy nemzet ellen, mint amellyel 1939. január 6-ának kora hajnalán megtámadták Oroszvéget és Munkácsot.
Ez nem egyes fanatikus egyének fegyel­mezetlen szándékából fakadt, mert ami akkor Oroszvég és  Munkács ellem, irá­nyult, az egy állam hadserege egy részé­nek pontosan és tervszerűen előkészített támadása volt egy város békés polgári la­kossága ellen.
A támadók az úgynevezett cseh­szlovák hadseregnek rendes sorkatona­ságából valók voltak. Kiszámított volt ez a támadás, mert tudták a csehek, hogy a magyar kormány és a magyar hadsereg vezetősége tisztelet­ben tartva a nemzetközi megállapodást, csak a legkisebb békelétszámú katonai csa­patokat tartotta Munkácson és környékén. Stratégiai tervszerűséggel történt az orv­támadás. Ezt nemcsak a támadó osztagok felvonulása, háromoldalú támadása, tüzér­ségi előkészítése és hosszú tüzelése bizo­nyítja, hanem bizonyítják azok a csehszlovák okmá­nyok is, amelyeket a támadást vezető csehszlovák páncélkocsi belsejében, to­vábbá a mélyen bent a mi területün­kön elesett, megsebesült, vagy fog­ságba került csehszlovák katonáknál találtunk.
Ami itt, Munkácson és Oroszvégen 6-án hajnalban történt, azt sem kimagyarázni, sem letagadni nem lehet. És mégis csúfos kudarcot vallott az orv­támadás, mert a kis magyar őrségek, a segítsé­gükre siető önkéntesek, a kislétszámú honvédek, rendőrök, csendőrök és a munkácsi magyar nemzetőrök több helyről bekeríttetve, még hátulról is megtámadtatva, nemcsak hogy felvet­ték a harcot a cseh páncélkocsikkal, nehéz géppuskákkal és golyószórók­kal, hanem azonnal ellentámadásba mentek át.
A magyar vitézségnek és hősiességnek csodálatos példáját mutatták ezek a ma­gyar fiúk.
Meghajlunk dőltük és megörökítjük emléküket. A magyar kormány tisztele­tét fejezi ki előttük és kiküldött minisz­terével a felszabadult részeknek elisme­rését tolmácsolja.
— A hetedik koporsó egy tízgyermekes rutén anya koporsója. Karácsonyra ké­szültében érte a „szláv testvérek” halálos golyója. Idehoztuk koporsóját a városunk főterén felállított karácsonyfa tövébe, a magyar hősi halottak közé. Halála és ko­porsója jelképezi a magyarság és a be­csületes ruszin őslakosság ősi testvérisé­gét, évszázados vérszerződéses történelmiségét. Itt van a helyed egyszerű rutén asszony a mi hősi halottaink között, akik most veled együtt az Úristen elé járulnak. Ha majd a katonák lejelentkeztek, borulj oda a népedet jellemző mély vallásosság­gal égi atyánk lábaihoz s kérd meg őt, elégelje meg már a ruszin nép szenvedé­seit, rabságban sínylődését és adja vissza a ruszinságnak azt az éle­tet, amelyet a múltban élt itt, az ősi földön, a magyarsággal való szent test­vériségben!

 
Elhantolják a hősi halottakat
Vozáry Aladár gyászbeszéde után az egyesített városi dalárdák a Himnuszt énekelték el, majd megindult a végtelen hosszúságú gyászmenet. Az utcák gyalog­járói mindenütt tömve voltak közönség­gel. Elől a díszszázad vonult, utána a ma­gyar diákok vitték kettesével a koszorú­kat. Azután az egyházak képviselői, szent egyetértésben az összes felekezetek papjai. Azután következett a hét koporsó, amelye­ket a honvédek négyesével vittek a vállu­kon. A koporsók két oldalán diákok vo­nultak, fáklyával a kezükben. Az öt ön­kéntes koporsója után következett Hettenthai tűzoltóé, amelyet a munkácsi tűzoltó bajtársak vittek a vállukon, majd a sze­gény rutén asszony, Csubirkáné koporsója s utána a férje és tíz gyermeke.
A koporsók után lépkedett Jaross An­dor felvidéki miniszter, vele egy sorban Korláth Endre főispán. Nemes József megyei biztos, vitéz Ötvös Sándor ezredes, dandárparancsnok, Fekésházy Zoltán alispán, Árvay Adorján dr. főkapitány, a második sorban Endrődy Sándor és Szentiványi István alezredesek (városi és járási katonai parancsnokok), Karabélyos és Hegedűs alezredesek, zászlóaljparancsnokok, Sassy Emil őrnagy, Vozáry Aladár képviselő, Engelbrecht István dr. munkácsi polgármesterhelyettes, majd a bajtársak, barátok, gyászoló isme­rősök végtelen sora. Több mint két kilo­méter hosszú volt a menet.
Az elesett magyar hősöket nem lehet a munkácsi köztemetőben eltemetni, mert az még a csehek kezében van.
A város belsejében lévő 53 éve lezárt régi református temetőben ástak szá­mukra öt új sírt. Két halottat hozzátar­tozóik elszállítottak. Az egész óriás gyász­menet kivonult a temetőbe. A közönség soraiban ott volt bekötött fejjel Dudinszky Béla dr. főszolgabíró, aki, noha parlamen­ter volt, a csehek golyószóróval megsebe­sítettek. A gyászoló közönség, élén Jaross Andorral, mély meghatottsággal állta kö­rül a sírgödröket. A lelkészek búcsúztató szavai után lassan oszlani kezdett a kö­zönség, de mindenkinek az arcán látni lehetett, hogy a munkácsi magyarság és ruténség sokáig nem fogja elfelejteni a péntek hajnalban történteket.