Ütött-kopott történetek 1. Rész -- A munkácsi várkút

 

„Magyar pestis Moszkvában"

 (Megjelent: Az Est, 1921.12.13.)       

Hajbakaptak a bécsi emigráns kommunisták. Kun Béla két és fél kilogramm színaranyat küldött Moszkvából bolsevista barátainak

Bécs, december 22.
(Az Est tudósítójától)
Szemérmetesen, mint, a hogy a kommunisták szokták, »Ungár Henrik” írói álnév mögé rejtőzködve, amely alatt kétségtelenül a Becsbe emigrált magyar bolsevista népbiztosok egyike lappang, »A magyar pestis Moszkvában« címmel röpirat jelent meg itt, a mely élénk világot vet a III. Internacionalé üzelmeire, minden förtelmességére és a nagyhatalmú Kun Béla, nemkülönben bécsi elvtársainak züllöttségére. Az osztrák szociáldemokraták lapja, az Arbeiter Zeitung ma terjedelmes kivonatot közöl ebből a röpiratból.

Lukácsék helyett a„konstruktőrök pártcsoportja"
A leírás ott kezdődik, hogy Kun Béla és Pogány József unszolására a moszkvai III. Internacionalé végrehajtó bizottsága elcsapta a bécsi magyar kommunista párt vezetőségét, Lukács Györgyöt, Rudas Lászlót, Lengyelt és a többi jeles vezért s helyükbe új pártvezetőséget küldött ki, amelynek feje Vágó Béla, tagjai pedig Rákos Ferenc, Rudas Zoltán stb., a kik azután elnevezték magukat „a konstruktőrök pártcsoportjának”. Vágó Béla tudvalévőén Kun Bélának legmeghittebb bizalmasa és a moszkvai III. Internacionalé bizalmi férfia. Ennek az elcsapatásnak és az egész összeveszésnek oka távolról sem valami elvi kérdés, hanem pénz, mégpedig csengő aranypénz, a miről a röpirat a következőket tartalmazza:

Kun Béla két és fél kilogramm színaranya
 Egy szép napon megjelent Vágó Béla, a budapesti Magyar Tanácsköztársaság szovjetkormányának rosszhiszemű népbiztosa, Kun Béla kreatúrája, a kommunisták magyarországi pártjának vezető tagja Rudas Lászlónál és közölte vele, hogy Kun Béla két és fél kilogramm régi színarany pénzt küldött Moszkvából. Ez a vagyon -- miként Kun Béla írta és Vágó Béla előadta -- nem az orosz szovjet-köztársaság tulajdona, hanem „egy korábbi rekvizícióból származik”. A sok aranypénzt Kun Béla utasításai szerint a következő személyek között kell felosztani: Vágó Béla, Pohl Ernő, Rudas László, Pogány Józsefné, Kun Béláné és Rudnyánszky Endre. Vágó Béla felszólította Rudast, hogy a legszigorúbban őrizze meg a titkot és legyen jelen az osztozkodásnál. Rudas úgy magyarázta a szigorú titoktartást, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja központi bizottságának bejelentette a dolgot, s azt az utasítást kapta, hogy legyen résen, gondoskodjék róla, hogy az aranypénz ne csak a felsorolt vezetőknek, hanem az egész pártnak jusson. Mikor aztán Vágó Béla a megjelölt időben az osztozkodáshoz akart fogni, Rudas László követelte, hogy a küldött aranyat szolgáltassa ki a pártnak, a mit Vágó kereken megtagadott.

Vágó Bélát kizárják
Megkezdődött a nagy hercehurca és jó sokáig tartott a viszálykodás, míg végre május 11-én összeült a kommunista párttörvényszék és egyhangú határozattal kirekesztette a pártból Vágó Bélát. A következő napon annak rendje és módja szerint közölték az ítéletet a magyarországi kommunistapárt valamennyi tagjával és egyben a moszkvai III. Internacionalé végrehajtó bizottságával. Vágó Béla nem hagyta ennyiben a dolgot. Moszkvához folyamodott és kebelbarátjának, Kun Bélának nagy hatalma segített rajta.

Vágó Béla „hervadhatatlan érdemei"
A III. Internacionalé végrehajtó bizottsága megsemmisítette a bécsi párttörvényszék ítéletét azzal a mulatságos megokolással, hogy „Vágó Bélának hervadhatatlan érdemei vannak a magyar munkásmozgalom vezetése körül”.  Az ügy véres komolysága megtiltja nekem -- folytatja a röpirat szerzője --, hogy ennek a jeles férfiúnak a magyarországi tanácsköztársaság idején szerzett hervadhatatlan érdemeit tollhegyre vegyem, halhatatlan érdemeit, amelyeket mint jóbarát, hűséges rokon és gondos családapa szerzett.
Nyilván Vágó Béla volt megint, aki hamarosan tudomására juttatta mindenható patrónusának, Kun Bélának Rudas László elvtársi hűségét. Kun Béla toporzékolt a dühtől és elhatározta, hogy meg fogja torolni az engedetlenséget. A megtorlás az volt, hogy átszervezte a külföldi kommunista szervezetek pártvezetőségeit s így jött létre Becsben a magyar párt- „konstruktőrök frakciója”. Kun Bélának egyetlen gondja az volt, hogy az aranybotrányt elnémítsa, nehogy tudomást szerezzenek róla és annak hatása alatt kiábránduljanak a kommunista eszmékből a másod- s harmadrangú bolsevisták. Az ügy a III. Internacionalé világkongresszusát is foglalkoztatta. Kun Béla gondoskodott róla, hogy megvédelmezze a bécsi pártkonstruktőröket, a világkongresszus pedig Kun Bélának adott igazat s határozatával eldöntötte azt a kérdést, hogy szabad-e Kun Bélának kebelbarátai magáncéljaira az orosz proletárságtól elvonni vagy közönséges szóval ellopni az aranyat. Érdekes, hogy a világkongresszuson a hírhedt Radek és nem kevésbé nevezetes társa, Leva, aki a középnémetországi puccsot szervezte és vezette, Kun Béla felfogását körömszakadtáig védte.
A röpirat az ezután következő fejezetekben félrelebbenti a függönyt „a kelet- és középeurópai vörös futárok" szervezetéről, a mely Kun Béla organizációja, s amelynek tagjai a legkipróbáltabb kommunisták s az a feladatuk, hogy élénk összeköttetést tartsanak fenn Duna-Európa és a III. Internacionalé, vagy helyesebben Kun Béla között. Leírja személy szerint a vörös futárokat, akik a csatornák fenekéről kerültek elő, csupa börtönviselt alak, a legkülönfélébb gyülevészhad, de egy tulajdonságban megegyezik valamennyi, abban, hogy életre-halálra híve Kun Bélának.

Mit kezdjünk a megoldhatatlan problémáinkkal?

 

Mi mennyi?

  Az őrmester kiáll az újoncok elé:               

- Na, ide figyeljenek! Van maguk között érettségizett?

- Jelen, őrmester elvtárs! - szól valaki.
- Na, ha maga olyan okos, akkor mondja meg, hogy hány fokon forr a víz!
- Jelentem, száz fokon!
- Maga marha! Kilencven!
- De jelentem őrmester elvtárs, hogy száz fokon!
- Ne pofázzon! Azt mondtam, hogy kilencven!
- Értettem, őrmester elvtárs!
Másnap ismét eligazítás folyik. Az őrmester így szól:
- Na, hol van az az érettségizett?
- Jelen, őrmester elvtárs!
- Na, ide figyeljen, magának volt igaza. A kilencven fok az a derékszög.

A főnök nem maradt magára

                                                                                                         

A 80-as évek vége felé, az úgynevezett gorbacsovi enyhülés időszakában a nagy Szovjetunióban már sokkal bátrabban mertek beszélni az emberek, írni az újságírók. Persze, a rendszert szidni, a párt mindenhatóságát kétségbe vonni még akkor sem lehetett, de kétségtelen, hogy sokkal szabadabbá vált a légkör.

Én akkoriban Ungváron a megyei lap gazdaságpolitikai rovatát vezettem. Egy napon bejött hozzám egy, szalonképesnek semmi szín alatt nem nevezhető, delegáció. Öten-hatan lehettek, mocskos munkásruhában, borvirágos orral, némelyik szemmel láthatóan már aznap is bevett egy kis bátorítót. Mint később kiderült, egyikük-másikuk a börtönt is megjárta.

Elmondták, hogy a helyi temetkezési vállalatnál dolgoznak és már nem bírják tovább az igazgató önkényét, sőt a helyettese sem bírja, csak az nem mert eljönni. Mint kiderült, az igazgató a saját házát is velük építtette fel, a kertjét velük művelteti, hol munkaidőben, hol meg azon kívül, persze, teljesen ingyen kell dolgozniuk. Emellett az anyagok nagy részét is a vállalattól lopja el és mindezt nyugodtan teheti, mert a vezető beosztásokba a saját családtagjait helyezi el.

Állításaik igazolására több dokumentumot is hoztak, és amikor kimentünk szétnézni, a házának az udvarán akkor is ott állt a cég egyik gépe. Ennek ellenére, amikor felkerestem az igazgatót, mindent tagadott, sőt fenyegetőzni kezdett, mint később kiderült, nem alaptalanul bízott a védelmezőiben.

Főszerkesztőmmel, a néhai Behun Jánossal egyeztetve, „ A főnök magára maradt” címmel, megírtam a cikket. A cikk leadása előtti napon a lépcsőházban megállított az orosz lap egyik munkatársa, akivel én életemben nem beszéltem, sőt a nevét sem tudtam, aztán „barátilag” azt javasolta, hogy ne írjak az ügyről semmit, mert még megüthetem a bokámat. Mire azt mondtam neki, roppant jólesik, hogy ennyire aggódik értem, de teszem a dolgomat. Amikor felértem az emeletre, megtudtam, hogy már a főszerkesztőnk is kapott „aggódó” telefonokat. Az is kiderült, hogy az illető igazgató a megyei tanács egyik vezetőjének az unokaöccse.

Ennek ellenére a cikk megjelent és elég nagy port vert fel, már csak a szokatlan hangvétele miatt is. Vártuk, hogy lesz-e valamilyen következménye. Néhány nap múlva kaptunk egy semmitmondó levelet, olyanok voltak benne, hogy „vizsgálatot indítottunk”, „megtesszük a szükséges lépéseket”, stb.

Nem hagytuk annyiban a dolgot, de ezt odafönn is megsejtették. Nekem a fent említett orosz újságíróval üzengettek, most már keményebben. Egy reggel aztán behivatott a főnököm, nagyon feldúlt volt, szinte forrt benne az indulat.

-- A folytatást ketten írjuk meg – mondta ellentmondást nem tűrően. – Ha harc, legyen harc! Egyedül neked ez már túl veszélyes lenne!

Mint megtudtam, előző nap többször is felhívták, a családját fenyegették, megkérdezték, szeretné-e még látni a gyerekeit.

Ennek ellenére a második részt is megírtuk „ A főnök mégsem maradt magára” címmel. Leírtuk benne, hogy az illetőnek a haja szála sem görbült, hogy valakik védelmezik és említést tettünk a fenyegetésekről is. Aztán vártuk a következményeket.

A fenyegetések megszűntek, az igazgatót leváltották. Legalábbis úgy tűnt. Később derült ki, hogy csak áthelyezték, máshol ültették vezetői székbe. De hát így működött ez akkoriban. A főnök nem maradt magára.

 

 

 

 

Kun Béla szobalányának szenzációs vallomása

  (Megjelent: Egyetértés, 1919.október 1.)

Titokzatos láda tele pénzzel. — A nagy „pakkolás“ napja.

Budapestről jelentik: Az elmúlt napokban letartóztatta a budapesti rendőrség Kun Béla szobalányát, aki nagy mennyiségű értéktárgyakat, melyet Kun Béla menekülése előtt rábízott, elrejtett. A nyomozás folyama alatt megállapította a rendőrség, hogy az eldugott értéktárgyaknak egy része Péterffy Istvánnál, az Eötvös- utca 7. sz. ház házgondnokánál vannak elrejtve. Péterffyék még Kolozsvárról ismeretségben voltak Kun Bélával. Péterffyné a rendőrség előtt elmondotta, hogy július 31-én Kun Béla megjelent nála a feleségével és megkérte, hogy nála elrejthessenek néhány koffert.
Kun Béla elutazása után megjelent Péterffyéknél Kun Béla szobalánya és magával hozott három hatalmas csomagot, melyet ott is hagyott. A fővárosi rendőrség megvizsgálta a csomagokat és azokban Kun Béláék fehérneműit találta. De
számtalan fehérnemű volt a csomagban idegen monogrammal ellátva.
Természetesen kihallgatta a rendőrség a szobaleányt is. Szeles Mariskának hívják. Hajdú megyéből való leány. Elmondotta, hogy két hónapig állott Kun Béla szolgálatában. Úgy adta elő a dolgot, hogy még július 31-én meghagyta neki Kun Béla, hogy a szovjetházból az ott elkészített három csomagot vigye Péterffyék lakására. Ő, hogy a csomagokat elszállíthassa, a vörös őrség parancsnokától, Siedler Ernőtől kért embereket.
Szeles Mariska, a szobaleány elmondotta még, hogy július 31-én délután ő együtt volt Kun Bélával Péterffyéknél. Odajött később egy Pór nevű kommunista vezető. Ennek megparancsolta Kun Béla, hogy azoknak a terroristáknak, kik az ő személyes védelmére szolgáltak, osszon ki fejenként néhány ezer korona kékpénzt.
A terroristák megkapták a pénzt. Ezután elhatározták, hogy négy terrorista fogja elkísérni Kun Bélát Királyhidáig. Kun Béla aztán meghagyta Pórnak, hogy számára is hozzon nagyobb összeget.
Elmondotta még a leány, hogy mikor Kun Béla pakkjaiért a szovjetházba ment, véletlenül benyitott egy szobába, hol a szovjetház kommandánsát, egy Sörös nevű embert és Kun Béla titkárnőjét, Tímár Szerénát találta. Ezek egy nagy láda körül foglalatoskodtak, mely tele volt fehér és kékpénzzel.
Sörös, mikor megpillantotta a szobalányt, zavarba jött, de aztán felkapott egy csomag fehérpénzt és e szavakkal adta át neki:
--  Hallgasson! Ez a magáé. Később megkérdezte, hogy miért jött. A leány azt válaszolta : „Kun Béla csomagjait akarom elvitetni.”
— Rögtön kap kocsit! -- mondta Sörös.
A leány később megszámolta a csomag fehérpénzt, 20,000 korona volt, 1-es szériájú, 200 és 25 koronás bankjegyekben.
A szobalány úgy tudja, hogy a pénzesládába még egy csomó arany- és ezüstneműt pakkoltak és Szamuely parancsára elszállították a szovjetházból, de hogy hova, azt nem tudja. Bevallotta, hogy augusztus elsején ő maga is vitt Kun Béla feleségének a nővéréhez, Gál Margithoz, ki a Ritzben lakott, egy nehéz koffert, mely telve volt arany- és ezüst- neművel. A hotelszobában ott voltak Kun Béláné testvére, Gál Arthur, ennek nővére és egy Soma nevű ember. Ezeknek adta át a koffert. A szobalány elmondotta még, hogy hónapokkal ezelőtt el akarta hagyni helyét, de Kun Béla halállal fenyegette. Nyilván azért nem akarta elereszteni, nehogy a szovjetház titkait elbeszélje.

Fotó: Csoportkép a Tanácsköztársaság katonáiról.

Forrás: Fortepan

A jelen pillanatról

                                                                                                            

"A múlt már megtörtént, a jövő átláthatatlan, tehát tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy csak a jelen pillanat létezik. Amikor végighallgatunk egy szimfóniát, a figyelmünk éppen ott van, ahol a tű fut a lemezen. A tű nem emlékszik, mi volt, és nem érdekli, mi lesz. Miért olyan nehéz ilyenné válnunk? Az egzisztenciánk olyan, mint egy csónak, ami mindig a jövő felé halad. Ha hátranézek, minden távolodik, eltűnik; ez a melankólia, és sírhatnékom van. Ha előrenézek, megijedek, mert nem látom, mi jön, és nem tudom, hogy tudok-e arra menni, amerre nekem kell, és elkerülni azt, ami nem kell. Se hátranézni, se előrenézni, csak ülni a csónakban, nem nézni semerre, a kezet a vízbe lógatva – talán unalmasnak tűnhet, pedig ez az itt és most. A múltat siratni és a jövőtől félni csak arra jó, hogy ne unatkozzunk." (Feldmár András)

Hogy menekült meg Nyírbátor a vörösöktől?

 (Megjelent: Egyetértés, 1919.május 6.)

A község vezetősége feketelistán 

 
Saját tudósítónktól:
Tóth János református lelkész Nyírbátorból tegnap Debreczenbe érkezett, látogatást tett az Egyetértés szerkesztőségében, hogy elmondja Nyírbátor szerencsés megmenekülésének történetét a vörösektől.
A bolseviki-vezetőség húsvét első napján már a legnagyobb terrorral akart föllépni. A község tizenhét tekintélyes emberét — köztük nyolc módos gazdát — feketelistára vették s le akarták tartóztatni. Úgy volt, hogy másnap már ki is végezik őket — csak a hóhérra vártak, — vagy a legjobb esetben elhurcolják, amikor váratlanul megjelentek Nyírbátorban a székely katonák. A székelyek aztán megtisztították Nyírbátort a bolsevikiektől és vörösgárdistáktól.
Így a román csapatok április 24-én, déli fél 12 órakor akadálytalanul bevonultak Nyírbátorba. A községet francia nyelvű beszédben Kiss Jácint minorita-rendi tanár adta át küldöttség élén. A román csapatok parancsnoka, egy lovassági tábornok, hangsúlyozta, hogy a románok csak a bolsevisták ellen küzdenek és nem a magyarok ellen és a közbiztonsági állapotokat akarják helyreállítani. Nyírbátor így mindenféle pusztítástól megszabadult, a községben teljes a rend és a nyugalom.
Nyírbátorból a román csapatok Nagykálló felé indultak. Itt a vörösök felvették velük a harcot. A tüzérségi párbaj estétől reggelig tartott Nagykálló felett. Itt több házban kárt tettek a lecsapódó lövedékek. A többek között a nagykállói tébolyda tetejét is levitte egy gránát és a falát megrongálta.
A vörösök természetesen itt sem tudták magukat sokáig tartani és visszavonultak.

Fotó: Az egykori minorita templom Nyírbátorban. 

Forrás: Wikipédia