Annak idején, még a Szovjetunió hőskorában,
másodállásban tolmácsként és idegenvezetőként dolgoztam, ami azt jelentette,
hogy magyar csoportokat fogadtunk és kísértünk szerte az országban. Egy ilyen
alkalommal Moszkvában úgy alakult a helyzet, hogy az egyik csoport más
elutazott, a következő pedig csak néhány nappal később érkezett meg, így
barátommal és kollégámmal, nevezzük Andrásnak, mert egyébként is így hívták,
nekünk ezt a szállodában kellett volna kivárni.
Már korábban összebarátkoztunk a szovjet
partneriroda moszkvai vezetőjével, aki élénken érdeklődött Kárpátalja és a
magyarság iránt. Később felmerült bennem, hogy talán felsőbb utasításra
barátkozott velünk, de ennek már nincs jelentősége.
Miután a csoportjaink elutaztak, újdonsült
barátunk, Anton meghívott minket vacsorázni a lakására. Mint mondta, a felesége
meglepetéssel készül, valahol olvasta, hogy a magyarok nagyon szeretik a tyúklevest
és kifejezetten a mi kedvünkért, azt fog főzni.
Másnap este szívélyesen fogadtak minket a
moszkvai elitnegyednek számító szép lakásban, az asszonyka bűbájos volt, a két
gyerek nagyon aranyos, záporoztak ránk a kérdések, élénken érdeklődtek a magyar
kultúra iránt.
Néhány pohár vodka elfogyasztása után aztán az
asszonyka szólt, hogy a vacsora tálalva. Amikor beléptünk a nappaliba, előbb
csak a gyönyörű terítéket vettük észre, aztán egy hatalmas, szintén gyönyörű és
vélhetően nagyon drága porcelántálban megpillantottunk valami zavaros, barnás
löttyöt, amiből két tyúkláb emelkedett ki, mivelhogy a tyúk megtisztítva, de
egészben helyezkedett el az úgynevezett levesben.
Ezek után már meg sem lepődtünk, hogy az íze is
rettenetes volt, sőt, talán egy fokkal még rettenetesebb, mintha valami zsíros
folyadékot nyeltünk volna. Persze, hősiesen próbáltuk legyűrni, mert mi mást
tehet ilyenkor az ember és még az sem vigasztalt minket, hogy láttuk, a
vendéglátóink is hasonló problémákkal küzdenek.
-- Valamit tennünk kell, ezek azt hiszik, mi
ilyen szart eszünk – súgtam oda Andrisnak. – A magyar konyha becsülete forog
kockán.
-- Na, hogy ízlett a leves? – tette fel a lehető
legkényesebb kérdést Anton, miután visszatértek.
Még gondolkodtam, mit is lehet ebben a
helyzetben erre diplomatikusan válaszolni, de Andris megelőzött.
-- Nem volt rossz és nagyon köszönjük! –
mondta. – De én egy kicsit másképp csinálom. Ha megengeditek, valamelyik nap
eljönnénk, és főznék egy levest, úgy, ahogy én szoktam.
Hirtelen mindenki megdermedt. Elképzelhették,
hogy ismét egy ilyen löttyöt kell majd megenniük és ettől elszörnyedtek. De
aztán mégis győzött a vendégszeretet.
-- Hát persze, kiváló ötlet – szólt Anton. –
Már holnap este eljöhettek, hiszen épp szombat lesz. Addig mi a tyúkot
megvesszük.
Másnap reggel első az első utunk az
úgynevezett magyar boltba vezetett, az egyetlen helyre, ahol magyaros
fűszereket lehetett kapni. No meg, magyar levestésztát. Aztán a piacon
találtunk egy árust, akinél volt hagyma, karalábé, petrezselyem és sárgarépa, mert
ezeket sem lehetett akárhol megvenni.
Délután aztán beállítottunk Antonékhoz és
nekikezdtünk a főzésnek. Pontosabban, Andris főzött, én csak segédkeztem. Néha
bementünk a szobába, egy kis beszélgetésre és vodkázásra, de azért a levest
szemmel tartottuk. Hol a zöldséget adtuk hozzá, hol a habot szedtük le, a végén
pedig a fűszerezés következett. Ahogy közeledett a végkifejlet, úgy illantak be
egyre ínycsiklandóbb illatok a szobába és úgy nőtt a házigazdák kíváncsisága.
Amikor
aztán elkészült a vacsora, a háziasszony megterített, a gyönyörű (és hatalmas)
porcelántálban felszolgáltuk a levest, mellé tettük egy kisebbe a tésztát és
egy másikra kiraktuk a főtthúst, meg a zöldséget. Vendéglátóink csodálkozva
néztek minket és néha beleszippantottak a levegőbe.
Aztán
enni kezdtünk. Nem szólt senki egy szót sem, csak a kanalak és a tányérok szolid
csörgése hallatszott, a gyerekek pillanatok alatt lenyelték az első adagot
aztán szedtek még egyet, de közben a főtthúst és a zöldséget is csipegették.
A
háziasszony úgy evett, hogy teljesen belebújt a tányérba, nem is láttuk az
arcát. Egyszer csak felugrott és kirohant a konyhába. Anton elnézést kért és
utána ment. Még a kanalat is letettük, halálos csönd lett, így jól hallottuk a
nyitott ajtón át a zokogást.
„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem
dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok.
