Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

 Ezzel a szép verssel kívánok a csoport minden tagjának nagyon boldog újesztendőt!

 

Nemcsak nyelvi nehézségek

 

Nyelveket beszélni jó. Nyelveket jól beszélni még jobb. Már csak azért is, mert egy nyelv hiányos ismerete, vagy éppen az, amikor egy nyelvben sem vagyunk igazán otthon, igazán kellemetlen helyzetekbe sodorhatja az embert. Tapasztalatból beszélek.

Annak idején, amikor felvettek az ungvári egyetemre és beköltöztünk a kollégiumba, kerülgetni kezdtük egymást egy nagyon széparcú, bár meglehetősen molett orosz leányzóval. Az én orosztudásom meglehetősen hiányos volt, ő meg egy szót sem tudott magyarul és engem zavartak a nyelvi nehézségek, mégsem tudtam és akartam ellenállni a kísértésnek.

Egyszer aztán meghívott a kollégiumi szobájába. Szemmel láthatóan alaposan felkészült a fogadásomra, még valamilyen gyöngyöket is fűzött a szép hosszú hajába, ami nagyon egzotikus látványt nyújtott. Azonnal kihasználtam az alkalmat, hogy valami szépet mondjak neki. Mivel tudtam, hogy az „indián” az oroszul „ingyejec”, teljesen nyilvánvaló volt számomra, a nyelv szabályait ismerve, hogy nőnemű változata pedig „ingyejka”.

-- Tö kák ingyejka (olyan vagy mindegy indián lány) – mondtam neki.

Pontosabban csak azt akartam mondani. Mint később megtudtam, az „ingyejka” nem indián lányt jelent, hanem pulykát. De akkor csak azt láttam, hogy tekintette elsötétül és megszűnik közöttünk a kommunikáció. Persze, ezzel pontot is tettünk el sem kezdődött kapcsolatunk végére.

Persze, még kifogástalan nyelvtudás esetén is vigyázni kell, főleg a rövidítésekkel. Mert egy rövidítés sokszor egészen mást jelent az egyiknek, mint a másiknak. Az egyetemről annak idején minden évben elvittek minket egy-egy hónapra valamelyik gazdaságba, hogy segítsük a betakarítást. Ezt nem nagyon bántuk, de mégiscsak az volt a legjobb, ha elromlott az idő és otthon lehetett lustálkodni.

Egy reggel már a buszt vártuk, amikor eleredt az eső és visszaküldtek minket a kollégiumba. Három csoporttársnőm elégedetten trécselt a szobájában és közben rágyújtottak egy cigire. Akkoriban még gyakorlatilag mindenütt lehetett dohányozni, de ha nők gyújtottak rá, az meglehetősen szigorú elbírálás alá esett, úgy gondolták, ez az első lépés az erkölcsi fertő felé vezető úton.

Szóval, a három lány vígan pöfékelt, amikor belépett a szobájukba a nagy népszerűségnek egyáltalán nem örvendő dékánhelyettes, aki úgy döntött, kihasználja az alkalmat annak ellenőrzésére, vajon mivel foglalkoznak ilyenkor a diákok a kollégiumban. Megrótta őket a dohányzás miatt, aztán felírta a nevüket egy papírra és elment.

Néhány nap múlva a dékánunk, Lizanec professzor hívatta a lányokat, kezében a papírral. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincs ínyére a beszélgetés, talán még kellemetlenebbül érezte magát, mint ők.

-- Na, lányok, meséljék csak el, hogy mi történt abban a szobában! De csak nagy vonalakban! – mondta.

Ők meg szépen elmesélték, amin nem sok mesélni való volt, nevezetesen, hogy ültek, beszélgettek és dohányoztak.

-- És ki volt még a szobában? – kérdezte a dékán.

-- Rajtunk kívül senki – felelték ezek.

-- Fiúk nem voltak? – folytatta a faggatózást.

-- Nem, nem voltak – hangzott a válasz.

-- Egy sem?

-- Egy sem.

-- Akkor nem értem. Egyáltalán nem értem – vakargatta a fejét. 

 Aztán megmutatta a lányoknak a papirost. Mindhárom név után ez szerepelt. „kur”. Ami az orosz „kurity”, azaz „dohányozni” rövidítése. Csak ő egészen másra gondolt.

 

Gyerekek játszadoztak a koponyákkal az angyalföldi aranykincs lelőhelyén

  (Megjelent: Új Nemzedék, 1925.03.24.)

Újabb leletet szolgáltattak be a Nemzeti Múzeumnak — Sok régi tárgy van még az angyalföldieknél
— Az Új Nemzedék tudósítójától. —

Az angyalföldi aranykincs lelőhelye, a Rákos patakon túl emelkedő homokbuckák vasárnap már egészen néptelenek voltak. Bár a kétezer éves arany lelet híre az egész Angyalföldet felbolygatta, mégsem mer senki sem vállalkozni rá, hogy kaliforniai aranyásó módjára szerencsét próbáljon a kincseket rejtegető homokos krumpliföldeken. Csütörtökön- pénteken még akadt egy-két felelőtlen kincskereső, szombaton azonban már négy rendőr strázsált a téren és az angyaföldieknek megvan az a jellemző tulajdonságuk, hogy úgy félnek a rend éber őreitől, mint a tűztől. Pestiek sem próbáltak eddig szerencsét, bizonyára túlságos nagy befektetésnek találják a villanyosjegy árát... A homokbuckáik még fel nem tárt aranykincse — ha ugyan van ilyen — egyelőre tehát nyugodtan aludhatja tovább évezredes álmát, míg csak a hivatalos ásatások meg nem kezdődnek.
Vasárnap kinn jártunk az Angyalföldön, de noha rendőrök már nem voltak láthatók a Fövény-utca környékén, mégsem láttunk egyetlenegy kincskeresőt sem. A homokbánya mellett csak egy tizenkét éves kisgyerek piszkálgatta bottal a talajt, de látszott rajta, hogy ő is már unja, nem csinálja meggyőződéssel a dolgot
— Itt találták az arany edényeket! — mondja, megállunk előtte.
A kisgyerek azonban tévedett, mert a kétezer éves edényeket nem a homokbányában, hanem a telek szélén levő krumpliföldön találták Faragóék. Nem rontottuk azonban el a kisfiú illúzióit és az tovább döfködte hosszú botjával a homokot. Hátha horogra akad valami! — gondolhatta.
Tudtuk, hogy az Angyalföld közvéleménye ilyenkor, vasárnap a korcsmákban tanyázik és így beállítottunk a Jász-utcában lévő Figura-féle vendéglőbe. Ebben a vendéglőben bukkantunk rá pénteken délelőtt egy népvándorlás-korabeli agyagkorsócskára, amelyet Figuráék, mint értéktelen limlomot a szekrény alján tartottak, egy újabb keletű cseréptál társaságában. Az Új Nemzedéknek az újabb leletről adott híradása után megjelent Tompa Ferenc dr., a Nemzeti Múzeum régiségtárának kiküldöttje és átvette a régi leletet.
— Azt mondta, legalább kétezer esztendős — meséli Figura vendéglős és kérdezte, mit kérek érte. Mennyit ér?— kérdeztem én. -- Mint régiségnek van csak értéke — válaszolta a doktor Úr. Nohát, akkor odaadom ingyen!
— mondottam én. Elismerő írást fogok kapni róla.
Az agyagkorsócska tehát szintén a Nemzeti Múzeumba vándorolt és újabb darabbal gazdagította az angyalföldi leletet.
-- Tegnap volt kinn egy vidéki tanár is, — meséli a vendéglős —, azt hiszem, Paksról való. Az elkezdett ásni a telken, kapirgált, kapirgált és mindjárt egy koponyára talált, El is vitte magával. Alighanem valami csatatér lehetett itt! – vélekedik.
Közbeszól egy másik angyalföldi, bizonyos Lilién úr.
— No, hisz még a gyerekek is koponyákkal játszottak itt azelőtt. . . . Nekem vagy húsz esztendővel azelőtt egy istállóm, jégvermem és olyan kis lakásfélém volt a homokbányánál. Egy öreg ember őrizte teleken át. Az mondogatta mindig már akkor:
— Tessék elhinni, itt nagy kincs lehet a bányában!
Rámondja hittel az egyik vendég:
— Öreg emberek sok mindent jósolnak ...
Figuráét mesélik tovább:
— A Tripoliszban lakott egy Józsi nevű napszámos. A vezetéknevét nem tudjuk. Talán Nagynak hívták. Annál láttunk mindig efféle régi holmikat, brossokat, gyöngyfüzéreket, meg ilyesmiket. Ez az ember, mint napszámos dolgozott a homokbányában. Most valahol Budán kocsis. A volt felesége most is Tripoliszban lakik, nem él vele ... Inkább itt aludt mindig a bokrokban a bánya körül.
Az egész korcsma a csodálatos aranykincs- leletről beszél. És ez így van az egész Angyalföldön. Mindenkinek a kincs birizgálja a fantáziáját és persze a sok beszéd közben megszületnek a legendák arról, hogy a homokbuckák gyomra még temérdek kincset rejthet magában... Aztán arról is sok szóbeszéd járja, hogy ennek meg amannak is vannak régiségek a birtokában a homokbuckák tájékáról. Kleinerről, a telek egyik bérlőjéről beszélik, hogy van egy és más apró régisége a buckáról.
— De tessék megírni, hogy a múltkor nem én mondtam Kleinerről, hogy nála is vannak régiségek kéri Figura korcsmáros. — Mert az ilyesmiből harag lehet. Nem én mondtam, hanem egy másik ember.
Készségesen helyesbítjük, hogy nem Figura vendéglős említette a múltkor Kleinert, amikor kinn jártunk az Angyalföldön. De talán jó volna, ha hivatalos helyről is utánanéznének, csakugyan vannak-e nála és más angyalföldieknél a homokbuckából előkerült régiségek. Egész bizonyos, hogy egy kis utánajárással újabb leleteket lehetne előkeríteni az angyalföldi sublódokból.
Mert az angyalföldieket kissé megriasztotta Faragó Árpád festőművész esete, akinek — mint az Új Nemzedék jelentette — a Nemzeti Múzeum nem ismeri el a jutalomra való jogosultságát, sőt azon a véleményen van, hogy még meg is kell büntetni Faragót. Az angyalföldiek a büntetéstől félnek, talán azért nem kerülnek elő most a régebben talált leletek. Mert, hogy vannak, az bizonyos. És az egyszerű angyalföldiek igazán nem lehettek tisztában a törvénynek a régiségleletekre vonatkozó előírásaival. Nézetünk szerint helyesebb lenne, ha hivatalos helyen hangsúlyoznák, hogy szolgáltassa csak be bátran mindenki a nála levő régiségeket, nem lesz semmi bántódása.
Hátha előkerül még néhány aranytál valahonnan.

 

A képen: az Óbudai-sziget, szemben az angyalföldi Duna-part 1935-ben.

Fotó: Fortepan.