Hogy lehet a gyereket boldoggá tenni?

 

 

Az iskola szégyene voltam

 

Az egykori Szovjetunióban, mint minden magára valamit is adó diktatúrában, különös fontosságot tulajdonítottak az egyenember megteremtésének. Soha, semmilyen tekintetben nem nézték el, ha valaki kilógott a sorból, akár külsőségekben is. Így aztán meg nem alkuvó küzdelmet folytattak a hetvenes években a Nyugat-Európából beszivárgó, elsősorban az akkor divatos beategyüttesek rajongói között terjedő hosszú haj ellen is.

Én akkoriban Munkácson jártam a magyar iskolába, és kilencedik után, a nyári szünetben alaposan kirúgtam a hámból, vállig érő hajat eresztettem és beszereztem életem első trapéznadrágját, ami a vágyak netovábbját jelentette egy akkori kamasz számára. Szeptemberben aztán, amikor megkezdődött a tanév, kiderült, hogy az osztályban többen is végigjárták ezt az utat.

Persze, a retorzió nem maradt el. Előbb csak az osztályfőnökünk szólt, finoman, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán néhány nap múlva, az egyik szünetben néhai Barta Jani barátommal szokás szerint a lányokat gusztáltuk az udvaron, amikor az igazgató-helyettes finoman lekiáltott nekünk emeleti irodájának ablakából:

-- Fiúk, ti ketten, hozzám!

Az iskola vezetése három tagból állt, akik remekül kiegészítették egymást, még csak véletlenül sem lehetett közöttük szemernyi hasonlóságot sem felfedezni. Az igazgató valamilyen isteni magasságokban lebegett fölöttünk, ritkán láttuk, leginkább az ünnepségeken, nem nagyon foglalkozott a diákok apró-cseprő ügyeivel. Az egyik helyettese alacsony, köpcös, végtelenül jó ember volt, mindent elnézett és megértett, sokszor próbált minket megvédeni még más tanárokkal szemben is. A másik igazgató-helyettes magas, fekete alak, szúrós tekintettel, aki előző életében őrmester lehetett, mert a legapróbb vétséget is számon kérte. Na, ő hívott fel minket az irodájába és már sejtettük, sok jóra nem számíthatunk.

-- Hogy néztek ti ki? Mi ez a frizura? – kiáltott ránk, amint beléptünk az ajtón. – Ti nemcsak a magyar iskolára hoztok szégyent, hanem a szovjet iskolára is!

Aztán megparancsolta, hogy most, azonnal menjünk el nyiratkozni. Hiába mondtuk, hogy óránk lesz, nem érdekelte, azt mondta, ő majd ezt a tanárral elintézi. Tanácstalanul néztünk egymásra.

-- De…, de nincs is pénzünk – jutott eszembe egy mentőötlet, de ő nem tágított. Benyúlt a zsebébe, elővette a pénztárcáját.

-- Itt van egy rubel – mondta. – Ennyi elég lesz. De nem ajánlom, hogy lógjatok, délig tessék visszaérni! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Lógó orral álltunk meg a fodrászat előtt. Semmi kedvünk nem volt az egészhez. Alig győztük kivárni, hogy megnőjön, most meg vágassuk le? Mi igazán nem tehettünk róla, de a fodrászat a mozi mellett volt. Mint a plakátról megtudtuk, épp kezdődött az előadás.

-- Nem ülünk be, -- kérdezte Jani barátom. – Pénzünk is van, időnk is van…

A mozi után azzal a halált megvető elszántsággal mentünk vissza az iskolába, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Még tíz percet sem voltunk az osztályban, már üzent értünk. Kinyitottuk az iroda ajtaját, de épp csak beléptünk a küszöbön, hagytunk egy menekülési útvonalat. És milyen jól tettük.

-- Mi van a fejeteken? Hát így mentetek fodrászhoz! Na, majd én csinálok nektek frizurát!– üvöltött elkékült arccal, azzal előkapott a fiókjából egy hatalmas szabóollót és megindult felénk.

Mi kiszaladtunk a folyosóra, ő meg futott utánunk, kezében az ollóval és ezt kiabálta:

-- Az iskola szégyene! Az iskola szégyene!

Másnap behívatták a szüleinket, hatalmas fejmosást kaptunk otthon is, az iskolában is. Végül kompromisszumos megoldás született, le kellett vágni a hajunkat, de a fülünket takarhatta, ami számunkra felért a teljes vereséggel, hiszen ebben már nem volt semmi menő. De legalább elmondhatom, hogy egyszer én voltam az iskola, sőt, az egész szovjet közoktatás szégyene.

 

 

( A fotó illusztráció.)

Felvételi vizsgakérdések cybergyerekek számára

 

1) Mi Franciaország hivatalos nyelve?

2) Mondjon pár szót az ókori Babilóniáról, különös tekintettel az építészetre, az irodalomra, a törvényekre és a társadalmi viszonyokra, VAGY határozza meg Petőfi Sándor keresztnevét!

3) Mit csinált William Shakespeare?
(a) hidat épített.
(b) világutazó volt.
(c) hadvezér volt.
(d) színdarabokat írt.
(e) metrót tervezett.

4) Milyen vallású a pápa?
(a) zsidó.
(b) katolikus.
(c) buddhista.
(d) ateista.
(e) vudu.

5) Mértékegység átváltás: hány milliméter 0 méter?

6) Mennyi az idő, ha a nagymutató 12-n, a kismutató 4-en áll?

7) Megközelítőleg hány parancsolatot hozott az embereknek Mózes, ha tudjuk, hogy az egyik táblán 5, míg a másikon szintén 5 parancsolat állt?

8) Politika: Betűzze le a következő USA elnökök nevét: Bush, Carter, Clinton.
Bush: _____________
Carter: ___________
Clinton: __________

9) Egy barna hajú nő 12 naranccsal rendelkezik. Valakitől kap még 10 darabot. Akkor most:
(a) a hölgy örül.
(b) a hölgy ügyes.
(c) nincs egyetlen narancsa sem, mert mindet megette.
(d) nem tudom pontosan, valahol 15 és 99 között.
(e) a narancsokat nem lehet összeadni.

10) Angliának hat György nevű királya volt. Az utolsót VI. (hatodik) Györgynek hívták. Hogy hívták az előzőket?

11) El tudja magyarázni Einstein relativitás elméletét?
(a) igen.
(b) nem.

12) Mire valók a ruhafogasok?

13) Melyik földrészen található az Amerikai Egyesült Államok?

14) Magyarázza el Chatelier dinamikus egyensúlyi törvényét VAGY írja le a nevét nagybetűkkel.

15) Hol található egy négyemeletes ház első emelete?

16) Hol található az USA legnagyobb narancstermő vidéke?
(a) Medellin, Kolumbia.
(b) Florida, USA.
(c) Montreal, Kanada.
(d) Róma, Olaszország.
(e) Mexikóváros, Mexikó.

17) Matematika: ha három almád van, akkor hány almával rendelkezel?

18) Melyik városban található a Budapesti Műszaki Egyetem?

19) Mikor alapították a Budapesti Műszaki Egyetemet (körülbelül)?
(a) időszámítás előtt.
(b) időszámítás után.

 

Pszichológiai kísérletek alapfokon

 

Amikor a gyermek játszik, tanul és kísérletezik. Persze, erre csak jóval később jön rá, vagy még akkor sem. Mi például pszichológiai kísérleteket végeztünk, alapfokon. Ugyanis az emberi viselkedésformákat tanulmányoztuk.

Kamaszkoromban Munkácson laktunk, a buszállomás mellett. A buszállomáson napközben tömeg volt, a tömegben pedig arattak a zsebtolvajok, akik az értékeket zsebre vágták, a pénztárcákat pedig rendszerint bedobták a mi kertünkbe. Előfordult, hogy tavasszal, amikor elolvadt a hó, húsz-harminc üres és megviselt pénztárcát is találtunk a kertben.

Hamar rájöttünk, hogy lehet ezeket hasznosítani. Kiválogattuk a kevésbé megviselteket, kitömtük őket papírral, aztán cérnát kötöttünk rájuk. Este, sötétedés után aztán kiraktuk a járdára, mi pedig, kezünkben a cérnával, a kertben megbújva vártuk, mi fog történni. Ha pedig valaki lehajolt, hogy felvegye a pénztárcát, akkor behúztuk a kerítésen. Volt, aki megijedt és elszaladt, volt, aki káromkodott, de olyan is akadt, aki meg akart minket verni. És, persze, olyan is, aki nevetett egy jót az egészen.

A legizgalmasabb azonban az volt, amikor egyszerre két, teljesen vadidegen ember vetett szemet a pénztárcára. Olykor valóságos párbajnak, sőt drámának lehettünk szemtanúi, teljesen ingyen. Egy alkalommal egyszerre ért oda egy férfi és egy nő. Hirtelen megálltak, sőt kicsit vissza is hőköltek. Hol egymásra pillantottak, hol a zsákmányra. A nő, hosszú szünet után, lépett egyet előre.

-- Ezt én találtam – mondta, kissé bizonytalanul.

-- Én is itt vagyok – felelte a férfi.

-- De én hamarabb értem ide – szólt a nő, kissé ingerülten.

-- Egyszerre értünk ide – igazította ki a férfi.

A nő mérlegelte az esélyeit.

-- Hát jó – mondta. – Úgy látom, tele van pénzzel. Osztozzunk meg rajta igazságosan!

Azzal lehajolt. Mi megrántottuk a cérnát, a pénztárca eltűnt a kerítés deszkái között, ők meg átkozódva mentek tovább.

Ennél is veszélyesebb volt a helyzet, amikor két férfi találta meg a pénztárcát. Ilyenkor nem volt helye semmilyen kompromisszumnak, olykor kisebb összetűzésekre, lökdösődésekre is sor került.

Egyszer aztán meguntuk a dolgot és elhatároztuk, hogy emeljük a tétet. Egy üres pezsgősüvegbe csípőspaprikás vizet töltöttünk, szépen visszaraktuk bele a dugót, be is tekertük ezüstpapírba. Aztán az üveget betettük egy kartondobozba, aztán átkötöttük egy szép piros szalaggal. Ezt már nem mertük a kerítésünk elé tenni, nehogy a feldühödött szerencsés vagy szerencsétlen megtalálók bedobják a kertünkbe, vagy, ne adj isten, bevágják az ablakon, inkább a szemközti járdára tettük, ahol szintén egy kert volt. Mi pedig az ablakból, a függöny mögül figyeltük, hogy mi fog történni.

Hamarosan meg is érkezett a környék egyik ismert alkoholistája, ám mikor odaért a dobozhoz, a sarkon felbukkant az egyik szesztestvére. Egy darabig bámultak egymásra, aztán az előbbi törökülésben leült a doboz mellé. A másik követte a példáját. Ott ültek egymással szemben és szuggerálták a dobozt.

-- Én találtam – mondta az egyik.

-- Meg én – felelte a másik.

Megint ültek és néztek egymásra és az dobozra.

-- Szerintem bontsuk ki! – szólt az egyik.

-- Bontsuk! – egyezett bele a másik.

Az egyik megfogta a dobozt, a másik pedig leráncigálta róla a szalagot. Leemelték a fedelét.

-- Egy üveg pezsgő! – sóhajtott boldogan az egyik.

-- Igyuk meg! – kiáltott vágyakozva a másik.

-- Na jó, de ki igyon elsőnek? – merült fel a kérdés.

-- Hát én – hangzott a válasz.

-- Rendben, de akkor megjelöljük az üvegen, hogy meddig ihatod meg – szólt a figyelmeztetés.

Így is lett. Valami kővel megkarcolták a közepén a palackot, aztán az egyik kibontotta a dugót visszatartó drótabroncsot.

-- Te, ez nem pukkant – szólt az egyik.

-- Biztosan valami régi pezsgő – nyugtatta a másik. – Ne törődj vele, húzd ki a dugót!

Ki is piszkálták, egy ócska bicskával.

-- Isten, isten! – szólt az egyik és már emelte is az üveget, aztán üvöltött egyet és eldobta.

Amikor a gyermek játszik, tanul és kísérletezik. Persze, erre csak jóval később jön rá, vagy még akkor sem. Mi például pszichológiai kísérleteket végeztünk, alapfokon. Ugyanis az emberi viselkedésformákat tanulmányoztuk.

 

 

 

 

Apa ismerkedik

 

Új helyre költöztünk, és az első napokban, még csak látásból ismertük a szomszédokat. Két lányommal, akik hat-, illetve négyévesek voltak, egy este sétálgattunk a házunk melletti parkban.

Egyszer csak azt vettük észre, hogy a szomszédasszony két hatalmas táskával a kezében a kocsijához igyekszik, vagy inkább támolyog a nehéz súly alatt. Amikor odaért, tovább súlyosbodott a helyzet, mivel nem tudta kivenni a zsebéből a slusszkulcsot.

-- Segíthetek? – léptem oda hozzá előzékenyen, és elvettem tőle a két táskát. Hálásan pillantott rám, és a zsebében kotorászott.

-- Apa, te meg ismerkedni akarsz? – szólt rám szigorúan a nagyobbik lányom. – Megmondalak anyának!

Nem tudom, hogy melyikünk jött jobban zavarba, de a szomszédasszony teljesen elvörösödött, és kikapta a kezemből a táskákat.

-- De kislányom, ez nem ismerkedés, csak udvariasság – hebegtem.

-- Ugyan, apa, hiszen tudod, hogy mindig így kezdődik! – válaszolta egy hatéves minden élettapasztalatával.

Azt hiszem, a szomszédasszony mind mai napig biztos abban, hogy én egy gátlástalan nőcsábász vagyok, aki képes a saját gyermekei jelenlétében leszólítani a hölgyeket.

(A fotó illusztráció.)