Politikai szívás

 

A Szovjetunió egy teljesen szürreális és képmutató államképződmény volt. Aki benne élt, az rendszeresen megbizonyosodhatott erről, még akkor is, ha, elsősorban saját jól felfogott érdekében, igyekezett nem tudomást venni róla. Annak ellenére, hogy szüleink, féltve óvtak minket a valóságtól, előbb-utóbb, de inkább előbb, mindenki szembetalálkozott vele.

Például, miközben mindenkinek kötelező volt pionírrá (úttörővé) válni, majd belépni a Komszomolba (magyarul: KISZ), úgy tettek, mintha ezt ki kellene érdemelni. Nyolcadikba jártunk, 14-15 évesek lehettünk, amikor közölték, hamarosan eljön a nagy nap, büszke Komszomol-tagokká avanzsálhatunk. Persze, ennek megadták a módját, felvételi elbeszélgetésen döntötték el, érdemesek vagyunk-e rá, melynek kérdéseit előre megkaptuk és az iskolában szigorúan bemagoltatták velünk a válaszokat.

Egy Ungvár melletti, akkor még színmagyar faluban nőttem fel és jártam iskolába, a felvételi pedig a városban zajlott, a járási Komszomol-bizottságban. Szerencsére, annak idején még nem tartották a hazafiság legfontosabb fokmérőjének, hogy mennyire beszéljük az államnyelvet, mint most Ukrajnában, a bizottság munkatársainak többsége tudott magyarul és semmi kivetni valót nem talált abban, hogy a beszélgetés magyarul zajlik.

Eljött tehát a nevezetes nap, az osztályfőnök és a pionír(úttörő)vezető kíséretében beutaztunk a városba, ahol aztán mindenkit egyesével hívtak be e beszélgetésre, ami azt jelentette, hogy várakozással telt a délelőttünk. Akik már végeztek, azok pláne nem tudtak magukkal mit kezdeni.

Már a vége felé jártunk a névsornak, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó és feldúltan kirohant az egyik funkcionárius, majd nagy veszekedés közepette a másik is. Fogalmunk sem volt, mi történt és különösen azt követően vált feszültté a helyzet, hogy kijött az osztályfőnökünk, majd leszaladt a lépcsőn.

Kiderült, hogy négy fiú, akik már túl voltak a beszélgetésen, lementek az udvarra, egyikük kerített valahonnan egy doboz cigarettát és az újdonsült Komszomol-tagok rágyújtottak. Persze ott füstöltek rá, ahol kiválóan látta őket az ablakból az egész bizottság. Ezt az osztályfőnöktől tudtuk meg, aki majd felrobban a méregtől. De ezzel nem lett vége, sőt. Behívatták egy terembe az egész osztályt és közölték, hogy most nagyon meg fogjuk ütni a bokánkat, mert ez már politikai ügy. Az ugyanis nem lehet véletlen, hogy pont egy ilyen jeles napon és pont itt gyújtottak rá! Ezzel azt akarták demonstrálni, hogy fütyülnek a Komszomolra, sőt a szocialista erkölcsre.

Ezek után nyomott hangulatban értünk haza, teljes bizonytalanságban. A négy fiúval az osztályfőnök és az igazgató is roppant nyomatékosan beszélgetett el (ma egy ilyen beszélgetés után meg sem állnának a bíróságig). Úgy tudom, néhányukra otthon is várt egy hasonló beszélgetés. Az igazgatót berendelték a járáshoz és közölték vele, hogy iskolánkban az erkölcsi és a politikai nevelés egyenlő a nullával. Néhány hétig azt sem tudtuk, hogy a négy fiút felveszik-e a Komszomolba, bár lelki szemeink előtt már azt is láttuk, ahogy börtönbe viszik az egész osztályt.

Persze, egy idő után odafönn is rájöttek, hogy nekik sem hiányzik a botrány, aligha vetne rájuk jó fényt és lassan lecsendesedtek a dolgok. Kint üldögéltünk az udvaron, amikor szóltak, hogy a fiúk mégiscsak felvételt nyertek a Komszomolba, „mert nem akarják derékba törni a pályafutásukat”. Szóval ott ültünk, amikor az egyik fiú, akinek nem volt egészen villámgyors a felfogása, ezt kérdezte tőlem:

-- Most akkor ez a politika?

-- Ez – feleltem neki teljes meggyőződéssel, ahogy egy ember csak 14 évesen lehet meggyőződve valamiről.

-- Hát elég egy mocskos dolog – dünnyögte az orra alatt.

Egy rakomány vitamin

 

-- Polgármester úr, megengedi, hogy magammal hozzam a gyereket a munkába? – kérdezte Mari az első napon.

-- De a te gyerekeid már iskolába járnak – hangzott a válasz.

-- De a testvérem rám hagyta, hogy vigyázzak rá – mondta az asszony.

-- Hát jó. De ne a zavarja a munkát! – sóhajtott nagyot a falu első embere.

Másnap reggel Mari meg is jelent egy kopott, szakadt gyermekkocsival. Majd ezután is tolta maga előtt, amint ment a brigád az uborkaföldre.

Egy napon aztán a polgármester úr kiment megnézni, hogy halad a brigád. A kocsi egy fa alatt állt az árnyékban, belenézett, de a gyerek nem volt sehol.

-- Hát a gyerek hol van? – kérdezte Maritól.

-- Ó, hát ma nem hoztam, polgármester úr. Képzelje, hazajött az anyja! – újságolta a nő.

-- Akkor a kocsit mért hoztad? – faggatta csodálkozva a másik.

-- Tudja…, csak úgy, megszokásból – felelte. – Már úgy a szívemhez nőtt.

Gyanús lett a dolog. A polgármester úr kiállt az ajtó, onnan nézte, amint délben hazaindult ebédre a brigád. Hamarosan feltűnt Mari is, erőlködve tolta maga előtt a gyermekkocsit, melyet egy koszos pléddel takart le.

-- Hát ebben mi van? – kérdezte és közelebb lépett, majd felhajtotta a plédet. Menten kiderült, hogy a kocsit rogyásig rakták uborkával.

-- Ezt meg hová viszi! – förmedt rá az asszonyra.

-- Hová, hová?  Hát a gyereknek – felelte Mari. -- Kell neki a vitamin. Polgármester úr nem tudta?

Közérdekű buktatás

 

Az osztályozó értekezletek legtöbbször unalomba fulladtak. Unott arccal ült be rá a tanári kar, mindenki igyekezett túl lenni rajta. Ez alkalommal azonban már a kezdet kezdetén volt valami feszültség a levegőben. Józsi, az igazgató idegesen dobta le mappáját az asztalra, magát pedig a székbe, a kollégák is kerülték a vicces beszólásokat.

Ennek ellenére a megbeszélés jó ideig a megszokott medrében haladt, sorra vették az egyes osztályokat, és érdemjegyeket. A nyolcadik osztályt a végére hagyták.

-- Biztosan hallottatok már róla, hogy Fazekasék elköltöznek – jegyezte meg a szokásosnál is sápadtabban az igazgató.

Mindenki tudta, hogy ennek most és itt kiemelt jelentősége van.

-- Akkor Jucika jövőre már nem hozzánk fog járni? – kérdezte Malvinka tanár néni, akinek egy kicsit nehézkes volt már a felfogása.

-- Hát persze hogy nem, Malvinka – nézett rá rosszallóan az igazgató. – És ez baj. Nagyon nagy baj. Tudjátok, hogy a két hetedik osztály létszáma már így is a kritikus szintre csökkent. Ha még egy tanuló elmegy, össze kell őket vonni.

-- Hát vonjuk őket össze! – szólt egykedvűen az öreg Köszörűs, aki néhány éve már nyugdíjasként tanított. – Vannak nagyobb létszámú osztályok is.

-- Maga könnyen beszél, Pista bácsi! Maga már nyugdíjas! De ha összevonjuk az osztályokat, akkor egy pedagógust el kell küldeni – reccsent rá az igazgató.

Csönd lett. Mindenki hallgatott és sóhajtozott.

-- Mi lenne…? – törte meg a csöndet Jolánka, aki még soha semmihez nem szólt hozzá. – Mi lenne, ha a mostani nyolcadikból megbukna valaki? Hiszen akkor jövőre meglesz a létszám.

-- Hoppá! – kiáltott fel az igazgató. – Végre egy épkézláb ötlet! De ki bukjon meg?

Elővették a naplót, nézték a névsort és a jegyeket. A jó és a közepes tanulók nem jöhettek szóba. A polgármester unokája és a boltos gyereke sem. Az egyiknél az a gond, hogy van egy ügyvéd rokona Pesten, a másiknál, hogy az anyjának jó nagy a pofája.

-- Legyen a Borika! – szólalt meg valaki. – Elég gyengén tanul és érte nem fog szólni senki.

Hirtelen megkönnyebbült sóhajok hangjával telt meg a tanári szoba áporodott levegője.

-- Arról szó sem lehet – törte le a lelkesedést Pista bácsi. – Nem szégyellitek magatokat? Ha a többinek olyan élete lenne, már rég belerokkantak volna! Tudjátok jól, hogy az anyjuk néha hetekre otthagyja őket, az apjuk meg egy részeges disznó. Ez a kislány mos, főz, takarít, ellátja a két testvérét. És, megjegyzem, nem is áll bukásra.

Minden oldalról gyilkos pillantások lövelltek Pista bácsi felé.

-- Most tényleg azért akarjuk megbuktatni, mert érte nem szól senki? – hangzott egy kérdés az asztal végéből. – Ez disznóság! Én magam fogok panaszt tenni!

Mindenki felkapta a fejét. Katica volt a rebellis hozzászóló, a kis pályakezdő, akit eddig mindenki olyan kis csöndes, szerény lánynak ismert.

A feszültség és a csönd egyre sűrűbb lett.

-- Hát nem értitek, itt közérdekű buktatásról van szó! – mondta dühösen az igazgató. – Persze, kik ellenzik, akiknek nincs semmi veszteni valójuk: egy nyugdíjas és egy pályakezdő, aki ma itt van, holnap meg ott.

Majd egy idő után így folytatta:

-- Na, jó, aludjunk rá egyet! Holnap nagyszünetben visszatérünk a témára.

Ahogy mentek kifelé az ajtón, valaki még odasúgta Pista bácsinak:

-- Vén mocsok!