A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Majdnem vicces. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Majdnem vicces. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 19., kedd

Egy pártalapítás gyötrelmei



Elhatároztam, hogy pártot alapítok. Elvégre, jusson már nekem is a jóból. Tulajdonképpen, ez az egyetlen lehetőségem: énekelni nem tudok, a sporthoz öreg vagyok, nincs rokonom a tévénél, viszont egy politikus az hetvenévesen éli a fénykorát.
Persze, beléphetnék egy már működő pártba is, de ott, hogy feltörjön az ember, idő kell. No meg, ha nagyon igyekszik, netán megzavarja a hosszú évek során kialakult erővonalakat, akár ki is zárhatják a pártból. Így aztán hamar rájöttem, hogy saját pártot kell alapítani.
Egy pártalapításnál az első és legfontosabb eldöntendő kérdés, hogy mi legyen a neve. Semmiképpen sem legyen benne a „demokratikus” vagy a „demokrata”, mert ez rettenetesen elcsépelt. Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fiatal Demokraták Szövetsége, Demokratikus Koalíció. A pártok már annyira szétkapkodták, mondhatni lenyúlták a demokráciát, hogy nekünk, kisembereknek már nem is jut belőle. És nem is lehet kapni. Egyszer bementem egy boltba és kértem fél kilót. Azt mondták, ne is keressem, mert nálunk nem terem meg. Állítólag az éghajlatot nem bírja. Vagy a talajt.
A szólásszabadság terén, persze, vannak változások. Kit nem lehetett szidni régen? Hát, a politikusokat. Mindenki mást igen. És most kit lehet szidni? Természetesen, a politikusokat. Másokat inkább nem, mert ha beperelnek, és rád sütik, hogy megsértetted a jó hírüket, fizethetsz, mint a katonatiszt. Ha nyilvánosan kijelentenéd: Mariska egy nagy kurva, az többe kerülne, mintha elvennéd feleségül.
Mellesleg, régen még figyelt a politika az emberekre. Ha otthon, a hálószobában, szorosan átölelted az asszonyt, és érzékien a fülébe súgtad: „Vesszen Kádár!”, másnap már jöttek is érted. Most hiába kiabálod, hogy mondjon le, nem törődik veled senki.
Na, de visszatérve a párt nevére, az sem lehet benne, hogy „mozgalom”. Az idősebbekben még felidézné a régi szép munkásmozgalmi emlékeket, félreértenék, és hogy venné az ki magát, ha megjelennének a pártgyűlésen a negyven éve rejtegetett munkásőr egyenruhában. Jut eszembe, a „munka” sem lehet benne a párt nevében, mert azt sokan rühellik.
Azt olvastam, hogy egy új pártnak mindig a régiektől kell elhódítania a szavazóit. Mindenképpen olyan nevet kellene találni, ami jobb- és baloldalon egyaránt szimpatikus. Szóval nem könnyű a dolog, ezért úgy döntöttem, hogy szépen, demokratikusan fogja majd eldönteni a tagság.
Most már csak az a kérdés, hogy ki legyen a tagság. Ilyenkor elsőnek a rokonságban néz szét az ember, mert olyan társakra van szükség, akik veled vannak tűzön-vízen át. Mondtam is Auguszta néninek, hogy lenne itt egy párt, egy pártocska, amit mi így együtt…, idővel lehetne belőle országgyűlési képviselő is.
-- Nem nekem való ez fiacskám, öreg is vagyok, meg annyira utálom a politikát! – szabadkozott a maga finom módján.
Én meg mondtam neki, hogy ez nem probléma, szerintem azok is utálják a politikát, akik most ott ülnek a parlamentben, ez nyomban megállapítható, elég rájuk nézni, hogy rühellik az egészet, de létezik az az összeg, amiért kibírja az ember. Sőt, van akik annyira utálják, hogy be sem járnak, néha teljesen üres az  a szép terem. Vagy az orvos tilthatta el őket, vagy az anyukájuk. Biztosan félt, hogy rossz társaságba keverednek.
Benő bácsinak is felajánlottam a lehetőséget. Ő egy igazi aduász, hatalmas rokonsága van, ha eljönnek szavazni, az már maga hozhat egy százalékot. (Édesapja a hetvenes években ismert énekes volt, végighaknizta az országot, és minden faluban van egy gyermeke.) Ő viszont garanciákat kért tőlem, hogy a következő választásokat megnyerjük, és én biztosítok számára egy miniszteri bársonyszéket, de az sem baj, ha kettőt. Azt mondja, ha három asszonnyal és két anyóssal megbirkózott, ez neki már gyerekjáték.
Szóval, itt tartok most. A pártomnak se neve, se tagság, de nem adom fel. A közvélemény-kutatások szerint egyre többen ábrándulnak ki az elitből. Az idő nekem dolgozik.

2017. december 7., csütörtök

Válasszatok meg engemet...



(Kampánydal)

Válasszatok meg engemet,
hisz nekem is van feleségem,
kinézte ő a helyemet
a padsorokban nagyon régen.
Kinézte ő a helyemet
a padsorokban nagyon régen.


Válasszatok meg engemet,
megoldok minden galibát,
hozok vasutat, repteret,
Mari néninek patikát.
Hozok vasutat, repteret,
Mari néninek patikát.

Válasszatok meg engemet,
hisz ellenfelem nagy hamis,
ellopná mind a kék eget,
és még alkoholista is.
Ellopná mind a kék eget,
és még alkoholista is.

Válasszatok meg engemet,
nyomok majd gombot cefetül,
s e bősz munkában meglehet,
az ember csak elszenderül.
S e bősz munkában meglehet,
az ember csak elszenderül.

Válasszatok meg engemet,
nem bánom meg ezt megígérem,
rozoga, öreg gépemet,
egy új verdára lecserélem.
Rozoga, öreg gépemet,
egy új verdára lecserélem.

Hát válasszatok engemet,
valósuljon meg régi álmom,
a köz kezébe helyezem
punnyadó potenciálom.
A köz kezébe helyezem
punnyadó potenciálom.

2017. december 1., péntek

Árpád vezér Európában



Őstörténetünk csupa homály és fehér folt. Sokszor azt is rosszul tudjuk, amit tudunk. Itt van mindjárt a honfoglalás, no meg, Árpád vezér. Ezekről a dolgokról alig sejtenek valamit. Mármint, engem leszámítva. Nekem ugyanis egészen konkrét elképzelésem van a honfoglalás eseményeit illetően.
Ahogy Árpád népe leereszkedett a Kárpátok lejtőin, s szájtátva bámulta a dús legelőket, a bővizű folyókat, no meg, a sok halat, s vadat, mi szem, s szájnak ingere, nem vette észre, hogy ez már Európa. Ami nem is csoda, mert egyetlen tábla sem figyelmeztette őket, nem hogy magyarul, vagy latinul, de még dákul sem.

Hanem hamarosan szembetalálkoztak egy furcsa küldöttséggel. Egyáltalán nem adták meg Árpád vezérnek a neki kijáró tiszteletet, csak hetykén bemutatkoztak, mondván, ők a bevándorlási hivataltól jöttek.

-- Van-e köztetek utcaseprő, hentes, bébiszitter, esetleg orvos? – tudakolták. –Mert azok jöhetnek, de nem így, csapatostul.

Aztán meghagyták, hogy az egész sereg táborozzon le azon a szent helyen, mert át kell esni az ellenőrzéseken. Hamarosan meg is érkezett egy újabb csapat.

-- Mi az állatvédők vagyunk – mutatkoztak be. – Elég fáradtak ezek a lovak.

-- Már hogyne lennének fáradtak – válaszolta Ond –, hiszen hónapok óta csak jöttünk meg jöttünk.

-- Ez állatkínzás! – csattantak fel az ellenőrök. – És az kutyákat mivel etetik? Magukat nem is érdekli az állatorvosok ajánlása? Így nem lehet belépni Európába!

Aztán felvették a jegyzőkönyvet, elmentek, de nyomban jött is a következő csapat.

-- Mi a közegészségügytől jöttünk – mondták.

A megyeriek már okultak az előző esetekből, s elhatározták, hogy bőségesen megvendégelik a hatóságot, hátha ettől megenyhül egy kicsit. Elő is kapták gyorsan a nyereg alatt puhított húst.

-- Te jó isten! – kiáltottak fel az ellenőrök. – Ennek már rég lejárt a szavatossági ideje! A kumiszon meg nincs zárjegy! Tessék az egészet megsemmisíteni, de azonnal!

-- Nem töhötöm – szólt ijedten Töhötöm --, mert mind itt halunk meg éhen. Az asszonyok, a gyerekek..

De a hatóságot nem lehetett meggyőzni.

Másnap már igencsak korgott a gyomruk, amikor beállítottak a jogvédők. Megállapították, hogy a megyeriek az alapjaiban sértik meg az emberi jogokat és az egyenlő bánásmód elvét. Minden házimunkát az asszonyok végeztek, és a vezetők között egyetlen hölgyet sem találtak. A gyermekek már ötévesen lóra ültek és nyilaztak, ami bőven kimeríti a kiskorú veszélyeztetésének tényálladékát.

-- Vezérlő fejedelem, menjünk vissza! Ennél még Etel közt is jobb volt – könyörgött Tas vezér.

De visszamenni nem lehetett, hiszen ott voltak a vérszomjas besenyők. Úgy döntöttek, hogy válogatott csapatokat küldenek a nyugati uralkodókhoz, megtapasztalandó, mi az, hogy Európa. A történészek ezt később kalandozásnak nevezték, és mindenféle rablásokkal társították, de mi sem igaz az egészből. Ezek egyszerű tanulmányok voltak, amit a titkos levéltárakban fennmaradt útiszámlák is bizonyítanak.

Működött is a dolog, amíg az egyik ilyen tanulmányúton egy bizonyos könnyelmű uralkodó nem kezdte el bizonygatni a megyerieknek, hogy az asszonynak otthon igenis jogai vannak. Bár lehet, hogy az verte ki náluk a biztosítékot, hogy a disznókat nem szabad moslékkal etetni, és egy igazi európai marha mikrochip nélkül neki sem kezd legelni. Nos, a lényeg az, hogy Lehel vezér első felindulásában úgy vágta fejbe a kürtjével, hogy menten szörnyet halt.

Ez aztán nem csupán az alig bimbódzó európai együttműködésnek vette véget, hanem indokul szolgált bizonyos megyeriek karóba húzására is. Igaz, hogy szép, civilizált, igazi európai karóba húzás volt, pappal, meg zengő harangokkal, de a karóba húzás az mégiscsak karóba húzás.

Azóta itt ülünk Európa szélén. Hol bevesznek minket, hol nem. Ez mindig attól függ, hogy jönnek e a besenyők, a tatárok, a törökök, vagy az oroszok. Mert akkor az ellenőrök úgysem mernek idejönni.


2017. november 13., hétfő

Szakmai tapasztalat

Ülünk az orvosi rendelő várójában, két takarítónő, egy idősebb és egy egészen fiatal, szinte még kamasz ráérősen kotorgatja a port a hosszú folyosón. Amikor már kissé ritkul a tömeg, felszabadul néhány szék, ezt is elunják, megtámasztják a kezükben lévő partvist, leülnek ők is, látszik, hogy inkább beszédbe elegyednének a betegekkel.

-- Én nem tudom, mi lehet ezzel a gyerekkel – panaszolja egy fiatalasszony a szomszédjának. – Megállapították, az orvosok, hogy tüdőgyulladása nincs, de csak köhög meg, köhög.
-- Refluxa lesz annak, nekem elhiheti – szólal meg az idősebb takarítónő. – Ez hétszentség!
Aztán egy öregúr szólal meg az ablak melletti széken.
 -- Én most nem azért vagyok itt – de szörnyű, hogy már hetek óta viszketek, meg viszketek. És senki sem tudja mitől – panaszolja keserves ábrázattal.
-- No, az meg akkor allergia lesz – adja megint a takarítónő a kéretlen tanácsot. – Jobban teszi, ha elmegy a gyógyszertárba és kér valamit allergia ellen.
-- Hát az én derékfájásomnak mi lehet az oka? – kérdi egy terebélyes öregasszony fellelkesedve.
-- Magának meg gerincsérve van, ez olyan biztos, mint, hogy itt ülök.
-- Gerincsérvem? Ezt még soha nem mondták – hitetlenkedik az asszonyság. – Pedig még tablettát is írt a doktor úr.
-- Milyen tablettát? – kérdi az önkéntes gyógyító. – Sárgát vagy fehéret?
-- Hát… fehéret – jön a bizonytalan válasz.
No látja, ez a baj. A sárgát kellett volna szedni.
A kis fiatal takarítónő tátott szájjal hallgatja ezt a sok okosságot.
-- No hallja, Bözsi néni, maga aztán mindenre tudja a választ – ad hangot ámulatának.
-- Hát hogyne tudnám. Harminc éve vagyok a szakmában – hangzik az elégedett válasz.
Aztán felállnak és kezükben a vödörrel meg a partvissal elismerő tekintetek tüzében sétálnak ki a folyosóról.

2017. október 29., vasárnap

Horror a fogászaton



Estefelé belesajdult a fogamba. Egy ideje már éreztem, hogy gond lesz, de férfiember nem megy el minden semmiséggel az orvoshoz. Elsősorban azért, mert fél. Mi kérem, ha kell, odaállunk a sortűz elé, bármikor megverekszünk a szívünk hölgyéért, párbajra hívjuk a hétfejű sárkányt, de a fogorvos az más. Tulajdonképpen van is ebben logika, hiszen azokról még sohasem emlékezett meg a történetírás, akiknek kihúzták a fogát, és a nők sem olvadnak el a tudattól, hogy zokszó nélkül végigültünk egy gyökérkezelést.
Az első napon még hősiesen tűrtem a fájdalmakat, de a másodikon már kezdett feldagadni az arcom, így csak elmentem a fogászatra. A váróban alig volt ülőhely, egy kisebb párt is szívesen elfogadna ekkor érdeklődést. A várakozás alaphangulatát a rendelőből kiszüremlő zajok határozták meg: a fúró vészjósló hangja és a páciens nyögése. Ettől a maradék komfortérzetem is elernyedt, mint Makkos Pista az hűtőfürdőben.
Mellettem egy fiatalasszony üldögélt, dagadt arcához szorította a tenyerét, és olykor hangosan feljajdult.
-- Csak ne jajgasson! – szólt rá a szemben ülő öregasszony. – Milyen kényesek ezek a mai fiatalok! Maga még azt sem tudja, hogy mi a fájdalom! Amikor nekem, annak idején, három fogamat húzták ki egyszerre, na, az fájdalom volt. Csak úgy ömlött a vér a számból!
A fiatalasszony még jobban elsápad, meg én is. Ő a jajgatását próbálja elfojtani, én pedig a bátorságomat visszanyerni.
-- Ugyan, hagyja már! A húzás az semmi! Szedték már ki magának az ideget? Amikor egy hosszú tűt belenyomnak a gyökérbe, és rátekerik az idegszálat. Az tud igazán fájni! Mintha az egész fejét ki akarnák tépni az embernek – utasította rendre egy férfi.
Ekkor már szédültem is. A nyakamtól valami furcsa zsibbadás indult a fejem teteje felé, a gyomrom émelygett.
-- Azért nem kell ezt eltúlozni! – szólalt meg jobbról egy bajszos öreg. – Vésték már a maguk fogát? Mert nekem igen. Fájni nagyon fájt, de még jól megúsztam. Olyanról is hallottam, akinek a vésésnél darabokra törték az állkapcsát.
Ebben e pillanatban nyílt az ajtó, belépett egy újabb beteg.
-- Ki az utolsó a sorban? – nézett végig a társaságon.
Nem szóltam semmit, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány. Minden szem rám szegeződött.
-- Nem, nem. Tévedés, én nem az orvosra várok. Különben, már megyek is – hadartam el izgatottan, és már léptem is ki az ajtón. Kint megálltam, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem: egész jól megúsztam, a fogam ugyan sajgott még egy kicsit, de az állkapcsom teljesen sértetlen maradt.