Zaklató voltam

 

Sorra jelennek meg mostanában a hírek híres és kevésbé híres emberekről, akik állítólag hölgyeket zaklattak. Nekem meg ilyenkor mindig eszembe jut, én már akkor zaklató voltam, amikor ilyen esetekről még szót sem ejtett a sajtó.

A Szovjetuniónak nevezett börtönszigeten világra jönni nem volt egy főnyeremény, de mi, gyerekek erről akkor még semmit sem tudtunk, szüleink, nagyszüleink pedig, saját érdekünkben, nem nagyon igyekeztek felvilágosítani minket. Hazudni nem akartak, az igazság meg életveszélyes volt, mert a gyermek még őszinte, fogalma sincs a politikai konspirációról. Kellő óvatossággal nagyon szépen ki lehet zárni a valóságot a gyermeki világból (akkor még nem volt televízió). Édesanyám mesélte, hogy Sztálin halála idején ő a tanítóképzőbe járt, és amikor bejelentették a szomorú hírt, az egész osztály zokogásban tört ki, pedig alig akadt olyan, akinek a generalisszimusz ne zárta volna lágerbe vagy ne végeztette volna ki valamelyik családtagját.

Jómagam akkor szembesültem életemben először a diktatúrával, amikor felvettek az ungvári egyetemre. Gyakran betértem a város egyetlen áruházába, ahol hamarosan megismerkedtem egy barna kislánnyal, aki kereskedelmi iskolába járt és ott töltötte a gyakorlatát. Kis bögyös, faros csaj volt, minden, mi szem-szájnak ingere és a magam gyámoltalan módján egy kicsit udvarolgattam is neki, ami abból állt, hogy addig beszélgettünk, míg a főnöke rá nem ripakodott.

Egy napon két alacsony, de kigyúrt suhancot találtam nála a boltba, kiderült, hogy a magyar utánpótlás birkózóválogatott edzőtáborozik Ungváron és a fiúk a szomszédos szállodában laknak. Hamar összebarátkoztunk, fel is ajánlottam nekik a segítségemet. Még kétszer találkoztunk, kalauzoltam őket a városban, olykor fordítottam nekik.

A második alkalom után visszatértem a kollégiumba. Másnap elém állt egy negyedikes ukrán szakos fiú, akivel én életemben nem váltottam szót, a nevét sem tudtam és közölte, hogy bizalmasan akar velem beszélni. Leültünk a kollégium folyosóján, bár el nem tudtam képzelni, mit akar tőlem.

-- Adok neked egy baráti jótanácsot – mondta. – Ne találkozz többé a magyarokkal, mert rossz vége lesz!

Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni.

-- Mért lenne rossz vége? – kérdeztem. – Nem csinálunk semmi törvénytelenséget.

-- Azt te csak úgy hiszed – felelte most már szigorúbban. – Tudod, hogy a Szovjetunióban a törvény szigorúan bünteti a külföldiek zaklatását? Akár évekre rács mögé kerülhetsz.

-- Miféle zaklatást? – válaszoltam ijedten. – Hiszen ők kértek meg, hogy kalauzoljam őket.

-- Az nem jelent semmit – mondta. – Mire ebből ügy lesz, ők már rég hazamennek, nem fogja őket megkérdezni senki.

A fiúkkal többé nem találkoztam, igaz, néhány napra rá haza is mentek. Én meg azon törtem a fejemet, mit követtem el. Hogyan lettem zaklató. Meg azon, hogy honnan tudtak „bűnös” tevékenységemről. És mi köze volt mindehhez ennek a jóakarónak.

Később, persze, rájöttem, hogy melyik szerv küldte a figyelmeztetést. Meg arra is, hogy minden csoportban volt legalább egy besúgójuk. De engem, ha zaklatásról hallok, mindig valami más jut eszembe.

 

 

 

Egy szemtanú visszaemlékezései XIX.

  

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

(A visszaemlékezések előző részei elolvashatók a Maszek történelem rovatcím alatt.)

 

Az állomásról jövet első utam, fogadalmamnak megfelelően, a templomba vezetett. Éppen szentmise volt, s így, mosdatlanul, piszkosan, éhesen nem akartam beljebb menni, az előcsarnokban töltöttem néhány percet. Hazamenet egy kislány a nyakamba ugrott. Nem ismertem. Egy szintén elhurcolt barátom leánya volt.

Hazaérkezésemkor az egész családom az uccán volt. Egy asszony, aki meglátott a templomban, sietett újságolni hazajövetelemet. A szeretetteljes üdvözlések után első utam a hálószobánkba vezetett, ahol térden állva adtam hálát a Jóistennek. A három év és két hónap alatt kétszer sikerült, egy-egy napi kenyéradag feláldozásával, őrök útján rövid kis életjel-levélkéket hazajuttatni. Voltak azonban lelketlen emberek, akik halálhíremet terjesztették. Kisebb gyermekeim a hosszú távollét alatt, elfelejtettek, már nem ismertek, sőt az első napokban idegenkedtek.

Két héten keresztül folyvást jöttek a látogatók, akik közül meg kell emlékeznem a róm. kath. egyháztanács kiküldötteiről, élükön Sörös János esperes-plébánossal, akinek akkor azt mondottam, hogy nem hiszem az Istent.

Ő erre ezt kérdezte: „Te ennyire elromlottál?”

Válaszom erre ez volt: „Hinni annyit jelent, hogy az ember magáévá tesz valamit, amit nem tud érzékeivel felfogni, vagyis amit nem lát, nem hall, nem érez. Éppen ezért én nem mondhatom, hogy hiszek Istenben. Én nem hiszem ezt, de egyenesen állítom, hogy van Isten. Én sokszor határozottan éreztem az Isten segítségét, irányító ujját, mert e nélkül nem kerültem volna haza, szeretteim körébe.”

Egy teljes évig, kivéve a templomot, sehová sem mentem. Egy év letelte után a cukorkagyárba kerültem, ahol ládákat szegeztem. Innen, ugyanolyan munkára, a vakok intézetébe lettem áthelyezve. Azután a saját házunkban lévő kocsmában dolgoztam, s végül a gyümölcsfelvásárló telepen ismét ládákat készítettem.

Fogságom ideje alatt itt minden megváltozott. Azonnal láttam, hogy egy előttem teljesen ismeretlen rendszer van kialakulóban. A hatóságok és hivatalok vezetői vagy elmenekültek, vagy az elhurcolások áldozatai lettek. A hivatalok és üzletek feliratait nem tudtam elolvasni, még kevésbé megérteni. A hivatalos nyelvet nem ismertem, a hivatalnokokat nem értettem. Bármennyire is törekedtem az új helyzetbe beleilleszkedni, nehezen ment. Így történt egyszer, hogy amikor bementem egy irodába, úgy köszöntem: „Do szvidanyija”. Az ott ülő igazgató elnevette magát. Úgy gondoltam, hogy őnéki ilyen mosolygó természete van, hogy ő mindenkit mosolygással fogad. Távozásomkor a „zdravsztvujtye” köszönést használtam. Később az egyik tisztviselő figyelmeztetett, hogy a két köszönést felcseréltem. Beléptemkor azt mondtam: „Viszontlátásra!”, távozásomkor pedig: „Legyen üdvözölve!” Csak akkor tudtam meg az igazgató mosolygásának okát.

Egyszóval, bár odahaza voltam, idegenben éreztem magam. Nem csoda, hogy gyakran eszembe jutott egy, a munkácsi temetőben lévő sírfelirat: „Meghaltam, mert szívem nem tudott hazát cserélni.” Én nem követhettem az igaz magyart. Nékem még élni kellett, élni családom, kicsiny gyermekeim érdekében. Így aztán két elhatározás született bennem. Az egyik az, hogy mindent meg kell tenni Magyarországra való költözésünk érdekében. A másik pedig: lehetőleg távoltartani magam minden hivatalos ténykedéstől és kerülni a színházat és egyéb szórakozóhelyeket.

Elhatározásomat tett követte. Azonnal írtam a moszkvai magyar nagykövetségnek és elküldtem okmányainkat. Ezeket egyévi ottpihenés után, minden indoklás nélkül visszaküldték. 1956 februárjában ismételten írtam, a kapott kérdőíveket kiállítottam, s okmányokkal elláttam. Kétévi vajúdás után ismét minden indoklás nélkül visszaküldték. Így az első elhatározásom, minden törekvésem dacára, eddig nem sikerült.

A második elhatározásomat a szórakozásra vonatkozólag eddig 99 százalékban betartottam, de a hivatalos ténykedést illetően megszegtem. Véleményem szerint, magyar szempontból, kötelességem volt megszegni. Az első szülői értekezleten, melyen a magyar nyelvű iskolában részt vettem, a szülői tanács elnökévé választottak. Ekkor a mi iskolánk csak hétosztályos volt, melynek elvégzése egyetemi felvételre nem jogosított. Ugyanakkor Munkácson csaknem az összes orosz és ukrán nyelvű iskola 10 osztályos középiskola volt. Az érdekelt szülők között volt egynéhány lelkes magyar, akikkel szinte élvezet volt a 10 osztályos magyar középiskola megszervezése érdekében harcolni.

Ez a harc teljes két esztendőn keresztül folyt. Gyakran összehívtam a szülői értekezletet és küldöttségeket menesztettünk a tanfelügyelőhöz, a polgármesterhez, Ungvárra és Kievbe. Írtam, szaladgáltam, s mindenütt ott voltam, ahol a magyar iskola érdekében veszekedni kellett. A kievi minisztérium mindjárt első kérvényemre engedélyezte a 10 osztályos magyar iskolát. A helyi sovinizmus azonban még a minisztériumi rendelkezésnél is erősebb volt. Amikor a kapott engedély birtokában felkerestem az illetékes hatóságot, azt a választ kaptam, hogy 10 osztályos magyar iskola részére nincs helyiség.

Hiába adtunk be többféle javaslatot, sőt, még azt is vállaltuk, hogy közadakozásból és önkéntes munkával megnagyobbítjuk iskolánkat, hiába hivatkoztunk arra, hogy gyermekeink kényszerítve vannak a falvakba járni iskolába. Minden törekvésünk, minden érvelésünk hiábavalónak bizonyult. Amikor egyszer Ungváron a területi tanfelügyelőnek azt találtam mondani, hogy mégis tűrhetetlen állapot, hogy a városi gyermek a hét osztály elvégzése után csak falun folytathatja a tanulmányait, azt válaszolta, hogy ezen túl már így lesz. A régi rendszerekben a falusi gyermek a városban jött művelődni, most már a városi gyermek járhat falura.

 

A képen: Munkácsi városkép 1957-ból.

Forrás: Fortepan.

 

Egy szemtanú visszaemlékezései XVIII.

 

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A szabadulás

Egy katona bekísért a táborba, ahová késő este érkeztem. Egyenesen a kórházosztályra mentem, ahol egy szepességi származású orvos, dr. Formanek fogolytársam azonnal kezelésbe vett. A jóakarat megvolt, de hiányzott a szükséges gyógyszer. Amikor látta, hogy a meglévő gyógyszerek nem használnak, elment a konyhára, s hozott nekem egy jó adag kávéaljat. Azt megettem. Úgy éreztem, hogy jó hatással volt rám. Ezt többször megismételtem és vége volt a vérhasnak. Amikor már láztalan voltam, elmondta nekem az orvos, hogy ő és barátai minden éjszaka várták a halálomat.

Néhány nap múlva mindannyiunkat tehervonaton elvittek Mozsanszkba, úgynevezett feljavító táborba. Egy hetet utaztunk. De ez az utazás már kellemesebb volt. A teherkocsikban szalmazsákokon feküdtünk. Mozgókonyhán főzték a reggeliket, ebédeket és vacsorákat. Meleg tea szinte mindig volt. A kísérő orvos naponta kétszer is végigjárta a kocsikat, s nézte, nem kell-e valakin segíteni. Rendeltetési helyünkre érkezve a vasútállomástól a városon keresztül meneteltünk egy fenyveserdő közepén felállított táborba.

Itt már más volt az élet, sokkal emberibb bánáskódban részesültünk. Itt is leves és kása volt az eledelünk, de ez zamatosabb, élvezhetőbb volt. Munkára senkit sem zavartak, csupán a konyhán kellett segíteni. A táborparancsnok már két héttel karácsony előtt, a szokásos reggeli raportok egyikén, szóvá tette a közelgő ünnepeket. Javasolta, mindenki adja beleegyezését, hogy a két hét alatt naponta 1-1 dkg élelemmel kevesebbet kapjunk. E megtakarításból szándékszik nékünk az ünnepeket kellemesebbé tenni. Még az is lelkes kiáltással adta beleegyezést, akit a karácsonyi ünnep nem érdekelt, mert ez a szokatlan hangnem mindenkit lelkesített. Karácsony előtt két nappal még éjszaka is felváltva jártunk a konyhára burgonyát, céklát és répát tisztítani, mert, ahogy ő mondta, az ünnep alatt csak főzni szabad, tisztítani nem.

Tudni kell, hogy ez egy nagy tábor volt, 30 épületben 7000 fogoly volt elhelyezve. Ezek 80 százaléka német, 10 százaléka japán. A szentestén délben minden épületbe vittek egy fenyőfát és 2-2 gyertyát. Délután mindenki kapott egy-egy jókora hófehér bulocskát. Mi ettől már úgy elszoktunk, hogy szinte minden morzsáját áhitattal ettük. Soron kívül kaptunk 20-20 darab cigarettát és fél deci vodkát. Vacsorára dupla porció finom fehérlisztből készített, jó édes metélttésztát. Vacsora alatt és utána egy német katonai fúvószenekar szebbnél szebb karácsonyi melódiákat játszott, s a parancsnok a tisztikarral  végigjárta az összes épületet. Mi a barakkunkban két sorban felálltunk. A két sor között ott állt a karácsonyfa, s rajta a két darab égő gyertya. Amikor vendégeink beléptek, felhangzott a „Mennyből az angyal”. A táborparancsnok barakkparancsnokunkkal, Ecsedy Árpáddal kezet szorítva kijelentette: „Ez a kézszorítás mindenkinek szól és kívánok kellemes ünnepeket! Éjjel a kultúrházban lesz éjféli mise, aki akar, meggyónhat és megáldozhat.”

Persze, a kultúrház zsúfolásig megtelt, úgy hogy a zenekar csak az épület előtt tudta játszani a karácsonyi dalokat. Mi pedig a karácsonyi misztériumtól áthatottan, méteres hóban ballagtunk hajlékunk felé. Másnap az ünnepi ebédre pörköltöt kaptunk. A tábor házirendje szerint este 9 órakor el kellett oltani a lámpákat és teljes csendben kellett pihennie a tábornak. A karácsonyi ünnepek alatt ez a rendelkezés fel volt függesztve.

Karácsony másnapján este 11 órakor sakkozni ültünk le, amikor bejött egy katona és két ruszin nemzetiségű rabtársunkat a parancsnokságra kísérte. Egy fél óra múlva az egyik visszajött, kezében egy cédula, s felém kiáltotta, hogy menjek azonnal a parancsnokságra, mert hazamegyek. Először nem hittem, de amikor megmutatott egy névsort, melyen az én nevem is szerepelt, elindultam. A parancsnok csak azt kérdezte, hogy hová akarok menni. Amikor azt válaszoltam, hogy Munkácsra a családomhoz, közölte velem, hogy ezentúl nem szabad elhagynom a lakóhelyemet, hogy adott pillanatban kéznél legyek. Érthető, ha ezen az éjszakán álom nem jött a szememre, s amikor hajnal felé kissé elaludtam, borzasztó idegesen ébredtem, mert azt álmodtam, hogy a vonatom már elment, s én lemaradtam.

Nagy izgalmak közepette vártunk egy napot, s egy álmatlan éjszaka után egy második napot. Este, mikor már azt hittük, hogy hazautazásunk elhalasztódik, elhívtak bennünket, szám szerint 33 embert, egy földalatti raktárba. Ott teljesen levetkőztettek és vadonatúj ruhákba öltöztettek. Én csupán új cipőt nem kaptam, mert nem volt a lábamnak megfelelő méretű. Aztán megint türelmetlenül vártunk két hosszú napot. A második nap estéjén ismét a raktárba hívtak, ahol útravalóul kenyeret, szuhárít, halat, vajat és dohányt, valamint cukrot kaptunk. Ezen élelmiszereket 33 személy részére egyben adták ki. Éjjel két óráig tartott, míg ezt egy saját készítésű mérlegen szétméregettük.

Másnap már Szilveszter napja volt. Pont délben felsorakoztattak és többszöri névsorolvasás után kinyitották a kapu. A parancsnok e szavakkal bocsátott el: „Most szabadok vagytok. Többet veletek nem törődünk. Menjetek az állomásra! Ott van egy tiszt, aki a vasúti jegyeket intézte. Siessetek, mert a vonat nemsokára indul! Szerencsés utat! Boldog ünnepeket!”

Mi meg, Istenhez szállt hálafohászainkkal, elindultunk. Hogy Mozsanszk város jeges utcáin hányszor estem el, nem tudom, de mentünk, mentünk, mert vitt a „szabadság”. Bukdácsolva haladtunk. Egyszer csak megállt mellettünk egy szekér. Az öreg, szakállas kocsis felénk kiáltotta: „Vi pleni?” Maguk foglyok? Igenlő válaszunkra felültetett a szekérre és elvitt a vasútállomásra. Az egész úton csak azon remegtünk és mindig hátranéztünk, hogy ne hívjanak még vissza.

Az állomáson éppen csak hogy beszálltunk, elindult a vonat. Dr. Liska barátommal egy fülkébe kerültem, ahol két tiszt kinyújtózva, fekve aludt. Belépésünkre felébredtek. Amikor megmondtuk, hogy kik vagyunk, helyet csináltak, hogy feküdjünk le. Pipázgatva elaludtunk. Reggel 4 órakor felébresztettek, mert Moszkva közeledett. Itt teljes két napot „rostokoltunk”, mert nem volt vonatunk. Amikor minket a mozsanszki fogolytáborban az útra felöltöztettek, mindenki kapott 1-1 új tartalék inget és alsónadrágot. Ezeket a moszkvai állomáson eladtuk. Én kaptam az enyémért 8 rubelt. Ebből az egyik állomáson vettem egy adag főttkrumplit és egy fél liter meleg tejet.

Kiev előtt bejött egy vöröskeresztes ápolónő, aki megmérte a lázunkat. Többek között nálam is talált hőemelkedést, s ezért azt mondta, hogy kikezelés végett egy kievi katonakórházba kell mennünk. Soká kellett udvarolnunk, míg e veszélyt sikerült elhárítanunk. A kievi állomáson megtudtuk, hogy itt is várnunk kell 24 órát. Meg akartuk nézni a várost. Mielőtt a pályaudvart elhagytuk, bevezettek egy fertőtlenítőbe és csak a fertőtlenítés procedúrája után engedtek szabadon mozogni. Lembergbe érkezve ugyanazon a procedúrán kellett átesnünk. Lembergben megint nem volt vonatunk. Élelmiszerünk elfogyott és pénzünk sem volt. Elmentünk az állomásparancsnokhoz, s azt mondtuk, ha nem tudnak tovább szállítani, gondoskodjanak élelemről. Feltettek egy vasutasok részére összeállított rövid szerelvényre és elvittek Sztrijbe. Innen, más vonat hiányában, egy fedetlen kocsikból álló tehervonaton érkeztünk Volócra. Fáztunk, dideregtünk, hogy szinte beszélni sem tudtunk, de lelkesített a Kárpátokon túli, jól ismert „otthoni” levegő. A volóci állomásról egy tehervonatot készültek elindítani, amikor egy fiatal vasutas üdvözölt. Én nem ismertem, de azt állította, ő ismer. Azt tanácsolta, hogy rejtőzzünk el bármelyik üres kocsiban, s ne mutatkozzunk Munkácsig. Így kerültünk január 6-án, Vízkereszt napján, déli 11 órakor Munkácsra. 

A képen: A munkácsi városháza 1957-ben.

Forrás: Fortepan.