Egy világhírű hungarikum

 

Ki mire gondol?

 

Egy vasúti kupéban utazik egy anya a nagylányával, egy katonatiszt és egy kiskatona.

Az alagútba beérve elcsattan egy pofon.

- Mire gondol az anya: "Milyen tisztességes lányom van!"

- Mire gondol a nagylány: "Milyen attraktív még az anyám!"

- Mire gondol a tiszt: "Ez a kiskatona szemtelenkedik és én kapom a pofont!"

- Mire gondol a kiskatona: "A következő alagútban megint behúzok neki egyet!"

 

Politikai szívás

 

A Szovjetunió egy teljesen szürreális és képmutató államképződmény volt. Aki benne élt, az rendszeresen megbizonyosodhatott erről, még akkor is, ha, elsősorban saját jól felfogott érdekében, igyekezett nem tudomást venni róla. Annak ellenére, hogy szüleink, féltve óvtak minket a valóságtól, előbb-utóbb, de inkább előbb, mindenki szembetalálkozott vele.

Például, miközben mindenkinek kötelező volt pionírrá (úttörővé) válni, majd belépni a Komszomolba (magyarul: KISZ), úgy tettek, mintha ezt ki kellene érdemelni. Nyolcadikba jártunk, 14-15 évesek lehettünk, amikor közölték, hamarosan eljön a nagy nap, büszke Komszomol-tagokká avanzsálhatunk. Persze, ennek megadták a módját, felvételi elbeszélgetésen döntötték el, érdemesek vagyunk-e rá, melynek kérdéseit előre megkaptuk és az iskolában szigorúan bemagoltatták velünk a válaszokat.

Egy Ungvár melletti, akkor még színmagyar faluban nőttem fel és jártam iskolába, a felvételi pedig a városban zajlott, a járási Komszomol-bizottságban. Szerencsére, annak idején még nem tartották a hazafiság legfontosabb fokmérőjének, hogy mennyire beszéljük az államnyelvet, mint most Ukrajnában, a bizottság munkatársainak többsége tudott magyarul és semmi kivetni valót nem talált abban, hogy a beszélgetés magyarul zajlik.

Eljött tehát a nevezetes nap, az osztályfőnök és a pionír(úttörő)vezető kíséretében beutaztunk a városba, ahol aztán mindenkit egyesével hívtak be e beszélgetésre, ami azt jelentette, hogy várakozással telt a délelőttünk. Akik már végeztek, azok pláne nem tudtak magukkal mit kezdeni.

Már a vége felé jártunk a névsornak, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó és feldúltan kirohant az egyik funkcionárius, majd nagy veszekedés közepette a másik is. Fogalmunk sem volt, mi történt és különösen azt követően vált feszültté a helyzet, hogy kijött az osztályfőnökünk, majd leszaladt a lépcsőn.

Kiderült, hogy négy fiú, akik már túl voltak a beszélgetésen, lementek az udvarra, egyikük kerített valahonnan egy doboz cigarettát és az újdonsült Komszomol-tagok rágyújtottak. Persze ott füstöltek rá, ahol kiválóan látta őket az ablakból az egész bizottság. Ezt az osztályfőnöktől tudtuk meg, aki majd felrobban a méregtől. De ezzel nem lett vége, sőt. Behívatták egy terembe az egész osztályt és közölték, hogy most nagyon meg fogjuk ütni a bokánkat, mert ez már politikai ügy. Az ugyanis nem lehet véletlen, hogy pont egy ilyen jeles napon és pont itt gyújtottak rá! Ezzel azt akarták demonstrálni, hogy fütyülnek a Komszomolra, sőt a szocialista erkölcsre.

Ezek után nyomott hangulatban értünk haza, teljes bizonytalanságban. A négy fiúval az osztályfőnök és az igazgató is roppant nyomatékosan beszélgetett el (ma egy ilyen beszélgetés után meg sem állnának a bíróságig). Úgy tudom, néhányukra otthon is várt egy hasonló beszélgetés. Az igazgatót berendelték a járáshoz és közölték vele, hogy iskolánkban az erkölcsi és a politikai nevelés egyenlő a nullával. Néhány hétig azt sem tudtuk, hogy a négy fiút felveszik-e a Komszomolba, bár lelki szemeink előtt már azt is láttuk, ahogy börtönbe viszik az egész osztályt.

Persze, egy idő után odafönn is rájöttek, hogy nekik sem hiányzik a botrány, aligha vetne rájuk jó fényt és lassan lecsendesedtek a dolgok. Kint üldögéltünk az udvaron, amikor szóltak, hogy a fiúk mégiscsak felvételt nyertek a Komszomolba, „mert nem akarják derékba törni a pályafutásukat”. Szóval ott ültünk, amikor az egyik fiú, akinek nem volt egészen villámgyors a felfogása, ezt kérdezte tőlem:

-- Most akkor ez a politika?

-- Ez – feleltem neki teljes meggyőződéssel, ahogy egy ember csak 14 évesen lehet meggyőződve valamiről.

-- Hát elég egy mocskos dolog – dünnyögte az orra alatt.

Horthy Ilona - A kis kormányzóné - Különös történetek

 

A máramarosi akna-szlatinai sóbánya vesze­delme

 

(Megjelent: Magyar Nemzet, 1903.08.18.)

Szenzácziós híreket közölnek a lapok a máramarosi akna-szlatinai „Kunigunda”-akna pusz­tulásáról. E közlemények túlzottak; a való, mint biztos forrásból értesülünk, ez : általánosan ismert, hogy az akna-szlatinai sóbánya már évek óta a legnagyobb ellenségével, az édesvízzel folytonos harczban áll, a miért nagykiterjedésű vízvédő- és vízkutatási munkálatok voltak és vannak most is folyamatban. Ugyanis a fennsíkon a sótömzsöt, a természettől megvédett és körülövezett kemény kőzetet az édesvizek valahol áttörték és benyomul­tak a sótömzsbe, ahol rágóképességüknél fogva a bányát tényleg veszélyeztették és a külső felület némely pontján omlást és szakadozásokat idéztek elő, ügy a védő-, valamint a víz után kutató munka akna és tárna útján eszközöltetik. A fő­figyelem és törekvés arra irányul, hogy a víz­betörésnek pontját lehetőleg a sótesten kívül tar­tóztassák fel és legyen onnan a víz elvezethető, még mielőtt a sóba bejuthatna. Amennyiben pedig ebben a sótömzsben mozgó tetemes mennyiségű, évenként közel egymillió köbméterre tehető édesvizek minden valószínűség szerint a közel lévő Tisza folyóból erednek, tehát kétségtelen, hogy az ellenük folytatott küzdelem sem kisméretű, mindazonáltal kétségbeesésre vagy riadalomra nin­csen ok, mert az intéző szakkörök a legfelsőbb hatósággal egyetemben nyugodt komolysággal és szakértelemmel megtesznek mindent, hogy Akna- Szlatinának sóbányászata biztosíttassék. Az óvó­intézkedések minden irányban meg vannak téve. Hogy a Kunigunda-aknában a víz egy része be­tört, az oly körülménynek tudható be, amelyet a véges emberi ész némelykor megakadályozni kép­telen. Mindamellett ennek a bányának vízmentése és ismét üzembe hozatala nincsen kizárva, ha sikerre vezetnek a folyamatban lévő vízkutatási és vízelgátolási munkálatok. E hó elsején reggel 8 órakor már harmadízben törtek be a 114 éves és 180 méter mély Kunigunda-bányába az édesvizek, lé­vén ez a bánya a legnagyobb ostromnak kitéve a vizek részéről. Az első betörés 1870-ben, a második 1882-ben és a legutóbbi most. Az első két esetben vízmentesítés, elgátolás által sikerült e bányát új­ból üzemképessé tenni, s erős a remény, hogy ez most is sikerülni fog, ha a kutatás és vizimunkák eredményre vezetnek. Egyébiránt a Kunigunda- bánya már hosszabb idő óta teljesen üzemen kívüli állapotba helyeztetett, de ezáltal az akna-szlatinai sóbányászatnak sem termelési, sem sószállítási üzeme nem maradt vissza, mert a szükséges só­anyag a vizek által nem veszélyeztetett. A 95 éves és 108 méter mély Ferencz-, valamint a 99 éves és 98 méter mély Lajos-bányákban a művelet akadálytalanul folyik és így sem Máramaros vármegye lakosságának, sem a helybeli sóvá­góknak sorsa koczkán nem forog, mint a lapok túlzottan írják, még akkor sem, ha a Kunigunda- bánya üzemét végleg beszüntetnék. Hogy az összes akna-szlatinai sóbányaművek víz alá kerülné­nek, az minden alapot nélkülöző merész állítás. Nyugodt lehet mindenki, mert az itteni sóbányák sorsa és jövőjük biztosítása úgy a közvetlenül működő bányavezetőség, valamint a pénzügyminisz­térium kiváló gondját képezi. Egyes lapok azt is felhozták, hogy a veszélyeztetett bányában régi falhagyások beomlást idéztek elő és útmenti süllyedést. Ezekre megjegyezzük, hogy az előbbiek a bányaművezetőség ez iránti munkálatainak segé­lyével, tehát terve szerint, tudtával és akaratával döntettek le akkor, a mikor szerencsétlenséget egyáltalán nem okozhattak, az utóbbiak pedig a közutakat nem veszélyeztetik, sőt annak meggátlása czéljából alkalmas ponton vízfelfogó aknamélyítés van folyamatban. Máramaros-Szigeten álta­lánosan tudva van a vízbeömlés, de a lakosság egészen nyugodt.