Valahol Kárpátalján

Jevhen, a szépreményű ukrán politikus elégedetten ébredt ezen a szép tavaszi reggelen. 2040-et írtunk.

Felkelt az ágyból, kivette a szekrényből a vastag borítékot, melyet épp tegnap csúsztattak oda neki. Gyönyörködött benne, lusta volt megszámolni, de próbálta a súlya alapján megbecsülni, vajon mennyi lehet benne. Megigazította a kék-sárga ágytakarót, felvette népi motívumokkal kivarrt inget, aztán kinyitotta az ablakot. A szomszéd házból ukrán zene szólt, az ablak alatt valakik ukránul beszélgettek és szemben, a Latorca másik partján ukrán zászlókat lobogtatott a szél.

-- Milyen gyönyörű! – gondolta magában. – Rossz belegondolni, hogy valamikor a fél város magyar volt. Meg sváb. Meg zsidó.

Aztán eszébe jutott, hogy itt régen még magyar iskolák is voltak. Végigfutott a hideg a hátán. Aztán megnyugodott. Hiszen mindez már a múlt. A problémát réges-rég megoldották. Persze, lehet még hallani emberekről, akik állítólag otthon még magyarul beszélnek. De majd teszünk róla!

Délután temetésre kellett mennie. Egy nagy ember halt meg, nagyon nagy, sokat tett annak idején azért, hogy itt csak az ukránok érezzék otthon magukat.

Jevhen nem járt még ebben temetőben. Így alakult. A felmenői mind vagy ötszáz kilométerre vannak eltemetve. Keletre. Ahogy beléptek a kapun, mindjárt látott egy furcsa, fekete márványból mívesen faragott sírkövet. Amikor közelebb ment, döbbenten tapasztalta, a sírkőre nem ukrán feliratot véstek. Összeszedte minden magyar tudását (ezt még akkor szerezte, amikor titokban magyar állampolgárságért folyamodott) és megpróbálta elolvasni.

-- Itt nyu… nyugszik vi… vi… vitéz Hel.. Helmeczy Károly 1890-1944 – betűzgette a szöveget és egyre idegesebb lett.

Néhány méterrel odább újabb nehezen olvasható szöveget talált.

-- Itt nyu… nyugszik Kovács Alajos 1933-1998.

Aztán még egyet és még egyet. Mire elérték a friss hantot, legalább száz magyar sírt számolt össze. Alig bírta kivárni a temetés végén. Azonnal szaladt a polgármesterhez.

-- Tud arról – kérdezte, -- hogy az egész temető tele van magyarokkal? És még tüntetőleg ki is írták a nevüket!

A polgármester teljesen megrémült. Hirtelen átvillant az agyán, hogy annak idején ő is járt magyar iskolába. Még csak az kellene, hogy ez is kiderüljön!

-- De hát mit tehetnénk? – kérdezte tanácstalanul. – Ezeket az embereket már réges rég eltemették.

-- Hogy-hogy mit tehetnénk? Gondolkozzon! Ezt a sok magyart el kell onnan tüntetni! Mi lenne, ha felszámolnánk a temetőt?

-- Felszámolnánk? Mégis, milyen ürüggyel?

-- Mondjuk, építhetnék a helyére egy kulturális központot az ukrán fiataloknak. Bevonhatnánk a magántőkét is.

-- De képviselő úr, a mi fiataljaink mind külföldön vannak.

-- Hát ez igaz. Akkor építsünk egy iskolát. Arra mindig szükség van.

-- Éppen szükség lenne, képviselő úr, de arra meg nincs pénzünk.

-- Persze, az nincs. De mi lenne, ha kérnénk a magyaroktól?

Autószervizben

-- Hölgyem, egy órával ezelőtt a telefonban azt mondta, hogy csak a lökhárító horpadt be egy kicsit, közben meg motorház-tetőn is van egy horpadás, az ajtó megnyomódott, a szélvédő kitörve és a lámpa is meg van repedve.

-- Mert ez addig történt, míg ideértem…

És megcsörrent a telefon...

 Íme, hát, itt élünk a technikai forradalom, az infokommunikációs robbanás dicsősége korában, s vígan élvezhetjük áldásos adományait. Az ölünkben laptop, oldalunkon tablet, a zsebünkben okostelefon. Lehetőleg éjjel-nappal, hogy le ne maradjunk valamiről, ami létfontosságú, aminek elszalasztását életünk végéig bánni fogjuk.

Hát így élünk mi, kedves barátaim! Kora reggel nem a vekker vagy kedvesünk ölelése ébreszt, hanem a mobiltelefonunkon beállított ébresztő. Nosza, rajta, ki az ágyból, irány az illemhely.  Ajtót ki, villanyt fel, nadrágot le. Már-már éppen nekikezdenék a banálisan diszkrét, ám mégis életbevágóan fontos teendőknek, amikor pityegni kezd az asztalon felejtett telefon.  Csírájukban fojtom el alantas testi vágyaimat, nadrágot fel, villanyt le, ajtót be, futtában kapom fel a készüléket.

„Önnek egy üzenete érkezett!” – olvasom a miniatűr képernyőn, s lelkesedéssel vegyes kíváncsisággal keresem elő, vajon ki és mit üzent nekem hajnalok hajnalán.

 „ Ez úton szeretnénk felhívni figyelmét akciós készülékvásárlási ajánlatunkra! További részletek, társaságunk honlapján.” – olvasom, némileg csalódottan, de türelemmel.

Ajtót ki, villanyt fel, nadrágot le, s máris élvezhetem a mosdóban a rég várt testi örömöket. Később már-már teljesen beleélem magam a szokásos tisztálkodási teendőkbe, amikor csöng a telefon. Ott állok a zuhany alatt, ahová mégsem vihettem magammal a készüléket, és semmi kedvem kibújni a vízsugár alól, de ki tudja, milyen fontos hívást kapok. Vízcsap el, fürdőköpeny fel, ajtó ki.

-- A Szárnyaló Magyarországért Alapítványtól hívom – búg a fülembe egy kedves női hang. – Tisztában van ön azzal, hogy hazánkban majdnem kipusztult a búbos vöcsök?

-- Hát, … nem,  … nem igazán – hebegem zavartan a telefonba, s közben boldogult biológiatanárnőm jut eszembe, s érzem hogyan árad szét a hiányos műveltségem feletti önvád félig még nedves testem minden porcikájában.

-- Hálásak lennénk, ha támogatná vöcsökmentő projektünket egy csekély összeggel – folytatja a hölgy rutinosan.

Természetesen, azonnal felajánlom a támogatásomat, így viszonylag gyorsan szabadulok, ami nagy szerencse, mert már indulnom is kell a munkahelyemre.

Villámgyorsan kiállok a garázsból, ám alighogy becsukom az ajtót, ismét csöng a telefonom.

-- Szép jó reggelt kívánok! – rikkant bele egy fiatalember. – Szeretnék önnek feltenni néhány kérdést a vásárlási szokásairól, az egész nem több húsz percnél.

Már éppen elmagyaráznám, hogy nekem most erre egyáltalán nincs időm, amikor gyanús zajt hallok a nyitva hagyott kocsi felől. Amikor megfordulok, már csak azt látom, hogy egy baseballsapkás alak beugrik az autómba, gázt ad és eltűnik a sarok mögött.

Azonnal fel is hívom a rendőrséget, jó alaposan kikérdeznek, majd, mintegy húsz perc után ígéretet tesznek a tettes, illetve a kocsim kézre kerítésre. Nincs mit tenni, elindulok a buszmegállóhoz, bár tisztában vagyok azzal, hogy már most elkéstem a munkából.

A főnököm nem igazán akarja elfogadni a történetemet, és közli, ez volt az utolsó dobásom, még egy vétség és repülök.

El is határozom, hogy ma a maximumot fogom nyújtani, csak a munkámra koncentrálok.  Csak egy szendvicset ebédelek, azt s menet közben. Épp az első falatot akarom lenyelni, amikor csörög a telefonom, aminek nagyon megörülök, hátha a kocsimat találták meg.

-- Jó napot kívánok! – kiált bele valaki harsány hangon a telefonba. – Önt az a szerencse érte, hogy nevét kisorsoltuk szokásos havi nyereményjátékunkon! Gratulálok! Így ön potom hatezer kilencszáz forintért kaphatja meg „A mindennapi időgazdálkodás alapjai” című korszakalkotó kiadványunkat.

Délután még felhívnak egy biztosítótól és egy közvélemény-kutatótól, a rendőrségtől nem. Szomorúan, reményvesztetten buszozok haza, este odabújok az asszonyhoz, kell egy kis megnyugvás egy ilyen nehéz nap után. Ebben a pillanatban megcsörren a telefon.

-- Biztosan a rendőrség!-- szaladok gyorsan az asztalhoz.

Nem éppen fiatal, de kellemes női hang szólal meg benne.

-- A lenyugvó napnak is van ereje! Rendelje meg most a Viagrát,  csak nálunk, akciós áron!

Íme, hát, itt élünk a technikai forradalom, az infokommunikációs robbanás dicsősége korában, s vígan élvezhetjük áldásos adományait. Az ölünkben laptop, oldalunkon tablet, a zsebünkben okostelefon. Lehetőleg éjjel-nappal, hogy le ne maradjunk valamiről, ami létfontosságú, aminek elszalasztását életünk végéig bánni fogjuk

Az idők változnak, ugye?

Azt mondja az egyik ukrán politikus, hogy a kárpátaljai magyaroknak soha nem volt annyi joguk és lehetőségük, mint most, Ukrajnában. Ez azonban csak első látásra igaz, illetve tíz évvel ezelőtt még volt benne igazság, ma azonban már nem.

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió egy igazi diktatúra volt, a népek börtöne, melyet aligha kell visszasírni, de tény, hogy jóval türelmesebb volt a nemzetiségekkel kapcsolatban, mint Ukrajna, soha nem várta el, hogy mindenki oroszul beszéljen. Ennek demonstrálására, íme, egy megtörtént eset, mely ma így már Ukrajnában aligha eshetne meg, vagy ha igen, súlyos következményei lennének.

A 80-as évek elején egy kis magyar falu általános iskolájában kezdtem el pedagógus-pályafutásomat. Egy napon váratlanul tanfelügyelők érkeztek az iskolába, akik meglehetősen dühösen léptek be az ajtón. Számunkra ismeretlen okból jól leteremtették az igazgatót, akit másnapra be is rendeltek a járási tanfelügyelőségre.

Ahol kiderült, hogy amikor a tanfelügyelők beléptek az iskola kapuján, az udvaron összetalálkoztak egy nem túlságosan értelmes, de nagyon jól nevelt nyolcadikos kislánnyal.

-- Jó napot kívánok! – köszöntötte a vendégeket.

Ők oroszul fogadták a köszönést és türelmesen vártak, hátha a lány észbe kap és átvált az államnyelvre.

-- Jó napot kívánok!! – mondta ő erre jó hangosan, abban a hiszemben, hogy az imént talán nem hallották.

Az ellenőrökben kezdett felmenni a pumpa, bár ketten tudtak magyarul és a harmadik is értett valamennyit.

-- Hát te mért magyarul köszönsz, kislányom? – kérdezte tőle az egyik. – Nem tudod, hogy hívják a te hazádat?

-- Már hogyne tudnám –vágta rá.-- Hát Magyarország!

Ettől aztán mindhármuknak lila lett a feje, de egyikük még feltett egy, mint kiderült igencsak balga, kérdést:

-- És mi ennek az országnak a fővárosa?

A kislány kivirult, kihúzta magát és rávágta:

-- Hát Budapest!

Mint említettem, másnapra az igazgatót beidézték a tanfelügyelőségre. Ha jól emlékszem, megrovást kapott. Nem azért, mert a gyerek magyarul köszönt, még azért sem, hogy Magyarországot tekintette a hazájának, hanem mert nem részesült kellő hazafias nevelésben és földrajzi ismeretei is erősen hiányosak. Hát ezt manapság aligha lehetne ennyivel megúszni.

Azt mondja az egyik ukrán politikus, hogy a kárpátaljai magyaroknak soha nem volt annyi joguk és lehetőségük, mint most, Ukrajnában. Ez azonban csak első látásra igaz, illetve tíz évvel ezelőtt még volt benne igazság, ma azonban már nem.

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió egy igazi diktatúra volt, a népek börtöne, melyet aligha kell visszasírni, de tény, hogy jóval türelmesebb volt a nemzetiségekkel kapcsolatban, mint Ukrajna, soha nem várta el, hogy mindenki oroszul beszéljen. Ennek demonstrálására, íme, egy megtörtént eset, mely ma így már Ukrajnában aligha eshetne meg, vagy ha igen, súlyos következményei lennének.

A 80-as évek elején egy kis magyar falu általános iskolájában kezdtem el pedagógus-pályafutásomat. Egy napon váratlanul tanfelügyelők érkeztek az iskolába, akik meglehetősen dühösen léptek be az ajtón. Számunkra ismeretlen okból jól leteremtették az igazgatót, akit másnapra be is rendeltek a járási tanfelügyelőségre.

Ahol kiderült, hogy amikor a tanfelügyelők beléptek az iskola kapuján, az udvaron összetalálkoztak egy nem túlságosan értelmes, de nagyon jól nevelt nyolcadikos kislánnyal.

-- Jó napot kívánok! – köszöntötte a vendégeket.

Ők oroszul fogadták a köszönést és türelmesen vártak, hátha a lány észbe kap és átvált az államnyelvre.

-- Jó napot kívánok!! – mondta ő erre jó hangosan, abban a hiszemben, hogy az imént talán nem hallották.

Az ellenőrökben kezdett felmenni a pumpa, bár ketten tudtak magyarul és a harmadik is értett valamennyit.

-- Hát te mért magyarul köszönsz, kislányom? – kérdezte tőle az egyik. – Nem tudod, hogy hívják a te hazádat?

-- Már hogyne tudnám –vágta rá.-- Hát Magyarország!

Ettől aztán mindhármuknak lila lett a feje, de egyikük még feltett egy, mint kiderült igencsak balga, kérdést:

-- És mi ennek az országnak a fővárosa?

A kislány kivirult, kihúzta magát és rávágta:

-- Hát Budapest!

Mint említettem, másnapra az igazgatót beidézték a tanfelügyelőségre. Ha jól emlékszem, megrovást kapott. Nem azért, mert a gyerek magyarul köszönt, még azért sem, hogy Magyarországot tekintette a hazájának, hanem mert nem részesült kellő hazafias nevelésben és földrajzi ismeretei is erősen hiányosak. Hát ezt manapság aligha lehetne ennyivel megúszni.

Randevúztam a KGB-vel

Aki átélte a Szovjetunióban a régi „szép” időket, az bizonyára arra is emlékszik, hogy milyen félelemmel ejtettük ki annak idején, kizárólag a legszűkebb körben és suttogva, az egykori állambiztonsági (fiatalabbak kedvéért: politikai) rendőrség, a KGB nevét. Mint valami sötét, gonosz szellem telepedett rá ez a szervezet a hétköznapokra, mert tudtuk, hogy mindenütt ott van, ám a legritkább esetben lehetett látni.

Egyszer aztán tiszteletét tette nálam is, pontosabban, inkább meghívott randira. Talán 1980-ban lehetett, s negyedikes magyar szakos ungvári egyetemistaként egy iskolában töltöttük a pedagógiai gyakorlatunkat, amikor szünetben az iskola igazgatója közölte, telefonon kerestek az ungvári Komszomol (a szovjet KISZ, azaz kommunista ifjúsági szövetség) irodájából, s üzenték, másnap ekkor és ekkor menjek be.

El nem tudtam képzelni, mit akarnak tőlem, az egyetemnek önálló szervezete volt, életemben nem találkoztam velük, nem ismertem ott senki. A Komszomol-iroda a városi tanács épületében működött, és belépésem után értetlenségem csak fokozódott, mivel közölték, ők ugyan nem üzentek nekem semmit.

Már-már valami ízetlen tréfára gondoltam, ám az épületből kilépve, a lépcsőn nevemen szólított egy télisapkás, harmincas férfi. Őszintén szólva, meghökkentem, amikor azt javasolta, hogy sétáljunk egyet, mi másra gondolhattam volna, mint hogy valami intim ajánlatot akar tenni nekem, bár korábban nem, szerencsére, férfiak még sohasem üldöztek a szerelmükkel.

Aztán megnyugtatott, hogy ő a KGB-tól jött, pontosabban, egyáltalán nem nyugtatott meg, mert ekkor kezdtem el beijedni. Következett ugyanis az „udvarlás”. Hogy én milyen sokoldalú fiatalember vagyok, sok közösségben megfordulok, és milyen jó lenne, ha tájékoztatnám őt, hogy ott mit tapasztaltam, miről beszélnek. Ekkor jöttem rá, hogy nekem tulajdonképpen a legjobb barátaimat kellene feljelenteni, s hevesen tiltakoztam, mondván, én a tanulás és a tanítás mellett nem érek rá semmi másra.

Közben ballagtunk az óváros utcáin. Akik szembe jöttek, váltig azt hihették, hogy két régi ismerős andalog itt, kedélyesen beszélgetve, én viszont csak a vigyort láttam az arcán, a ragadozó elégedett vigyorát, amint lecsap áldozatára. A csábítás folytatódott. Elmondta, hogy ők rengeteget tudnának nekem segíteni. Jövőre például lediplomázok, és egyáltalán nem mindegy, hová vesznek fel dolgozni. A „szervezetnek”, így mondta ő, nagy hatalma van, higgyem el, bármit el tudnak intézni.

Persze, én el is hittem. Hallottam már a szervezetről egyet, s mást. Bármit és bárkit. Ekkor, honnan, honnan nem, támadt egy ötletem, elhatároztam, hogy a rendszer saját demagógiáját fordítom a rendszer ellen.

-- Segítség? Mért kellene nekem segítség az elhelyezkedéshez? A mi rendszerünkben nincs munkanélküliség. Azt meg, hogy hová vesznek fel, majd eldöntik odafönn az elvtársak, hiszen ők tudják, hol van rám szüksége a hazának!

Ekkor egy szemvillanás alatt eltűnt az arcáról a bárgyú vigyor, a feje pulykavörös lett a méregtől. Amint az várható volt, következett a fenyegetőzés. Elmondta, hogy tudnak ők másképp is beszélni. Csak egy telefonjukba kerül, és sohasem végzem el az egyetemet, sőt, ha kirúgnak, akkor azonnal elvisznek katonának. Akkor pedig olyan helyre kerülök, hogy azt életem végéig megemlegetem!

Megvallom őszintén, akkor egy zabszem nem ment volna a fenekembe. Már láttam magamat valahol tundrában, amint csákánnyal püfölöm a fagyos földet valami építkezésen. Igazság szerint, meg sem tudtam szólalni. 

Lehet, hogy ez volt a szerencsém, mert ő sem tudott mit kezdeni velem. kezembe nyomott egy cetlit a telefonszámával, mondván, ha meggondolom magam, hívjam fel, és közölte, hogy még találkozunk, aztán elrohant. Persze, lelkemre kötötte, hogy erről a beszélgetésről soha senkinek egy szót sem. Én meg ott álltam a hóesésben, és csak akkor vettem észre, hogy zavaromban leléptem a járdáról, bele a tócsába és a cipőmbe bokáig befolyt a víz.

A tiltás ellenére vagy talán épp ezért, úgy éreztem, valakinek el kell mondanom megkísértésem történetét. Alig tettem néhány lépést, amikor az utca másik oldalán felfedeztem egy jóbarátomat, s azon nyomban elhadartam neki megfélemlítésem történetét. Elégedetten eregette meg a vállamat, tudta, hogy ilyesmit akárkinek nem mesél el az ember. Aztán elmondta, hogy én még jól is jártam, őt néhány évvel ezelőtt, krimibe illő körülmények között, egy lefüggönyözött fekete kocsiba rángatták be, s órákon át köröztek vele a városban, mondván, addig nem szállhat ki, míg be nem áll a Szervezetbe.

Az ügynököm, még egyszer keresett telefonon a kollégiumban, de a hangja már kevésbé volt határozott, látszott, hogy belenyugodott a döntésembe. Valóban szerencsém volt, hiszen, mint később megtudtam, nem mindenkivel bántak ilyen finoman. Az egyetemet is elvégeztem, igaz, amikor Magyarországra akartam utazni rokonlátogatásra, megtagadták az útlevet. Hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz, azt nem tudom.

Viszont a beszervezési kísérlet után néhány hónappal, egy szintén magyar szakos, bár fiatalabb lánnyal sétáltunk át az Ung folyó hídján, amikor szembejött velünk az a bizonyos illető. Én, persze, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, ő is elfordította a fejét, de a lány váratlanul ráköszönt.

-- Hát ez ki volt- kérdeztem tőle.

-- Hát… hát…, csak összetévesztettem valakivel – hebegte zavartan.

Később azt hallottam, hogy minden egyetemi csoportban, függetlenül annak létszámától, legalább egy beépített ember működött.

Árnyalatnyi különbség

Putyin megnyeri a választásokat és sajtótájékoztatót szerveznek neki, ahol legfőképpen a demokrácia fontosságáról beszél. A sajtótájékoztató végén feláll egy orosz újságíró és felteszi az utolsó kérdést:

-- Elnök úr! És lesz valamilyen különbség a mi demokráciánk, illetve a nyugati demokráciák között?

-- Uram, én tudom, hogy önök, újságírók mindig szenzációt várnak, de most hiába jött ide. – mondja Putyin. --  A mi demokrácián és a nyugati demokráciák között teljesen jelentéktelen lesz a különbség, úgy fognak hasonlítani egymásra, mint két szék…

-- Miféle szék? – kérdezi csodálkozva az újságíró.

-- Hát a kempingszék és a villamosszék – válaszolja az elnök.