Józsi bácsit
akkor ismertem meg, amikor az egyetemről, pedagógiai gyakorlat gyanánt, egy úttörőtáborba
kerültem nevelőnek. Ő volt az éjjeliőr. Bár már a hatvanat taposta, majd
kicsattant az egészségtől, mindig jókedve volt, szerette a borocskát, de még
annál is jobban az asszonyokat.
Ha feltűnt a
közelben egy esztétikai szempontból elfogadható nőnemű lény, úgy tizenhat és
nyolcvan közt, azonnal kivirult és pödörgetni kezdte a bajszát, egymás után
szórta a vicceket és poénokat. Szóval, őt aztán minden hölgy megihlette.
A táborban
leginkább a konyhás asszonyokkal szeretett évődni, talán nem minden hátsó
szándék nélkül, mert, bár, mint úrinőhöz illik, rendre visszautasították a
közeledését, és alaposan leteremtették, azért igencsak legyezgette a hiúságukat
az udvarlása. Ez abból is látszott, hogy rendre megvendégelték egy-egy jobb
falattal. Nem is csoda, hogy Józsi bácsi egész nap ott téblábolt körülöttük,
pedig a munkájából adódóan csak este kellett volna szolgálatba lépnie.
Különösen az
egyik, jó karban lévő özvegyasszonyra fájt nagyon a foga, neki rendszeresen
tett félreérthető, sőt egyáltalán nem félreérthető ajánlatokat, ám mindig
kosarat kapott.
-- Egyszer a
vonat alá fekszek érted, Maris! Kimegyek az állomásra, és befekszek az első
vonat alá!– szólt az öreg ilyenkor, ájtatosan az égre emelve tekintetét.
Ez naponta
többször is elhangzott. Egyszer aztán, úgy látszik Maris bal lábbal kelhetett
fel, elhatározta, hogy szaván fogja az öreget.
-- Ugyan
már, magának is csak a szája jár! – rivallt rá Józsi bácsira. – Fogadjunk, hogy
még a kisujját se dugná értem a vonat alá!
-- No,
fogadjunk! – lelkesedett az öreg. – Ha alá fekszek, velem hálsz, ha nem fekszek
alá, megveszem neked a legnagyobb csokor vörös rózsát, ami csak létezik.
Ezen aztán
jót kacagtunk, elképzeltük, sőt némileg meg is vitattuk, miként fogja
teljesíteni férfiúi kötelességét miután átment rajta egy vonat, de az öreg nem
tágított. Az ajánlat annyira komolytalannak látszott, hogy némi nógatás után
Maris belement a fogadásba.
Másnap
délután az öreg azzal jelent meg, hogy márpedig ő most, azonnal eleget akar
tenni az ígéretének, máris induljunk az állomásra. De menjünk mi is, mert neki
tanukra van szüksége. El is indultunk vagy húszan, csak Marist nem tudtuk
rábeszélni. Mentünk végig a falun, egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk,
így hát egy akkora tömeggel értünk az állomásra, hogy a helyi rendőr már
karhatalmat akart hívni. És ebben a tömegben Józsi bácsi volt a legvidámabb,
egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megunta az életét.
Az állomás
teljesen kihalt volt. Csak a forgalmista ácsorgott az ajtó előtt, meg egy
ócska, rozsdás tehervonat állt a holtvágányon, mely itt vesztegelt már vagy fél
éve.
-- Mikor jön
a következő vonat? – kérdezte valaki a forgalmistát.
-- Arra
ugyan várhatnak még, több mint két órát – nézett ránk csodálkozva, mert nem tudta
mire vélni ezt a nagy tumultust.
-- Dehogy
várok, majd bolond leszek! – szólt Józsi bácsi, aztán odasétált a veszteglő
szerelvényhez. Ócska táskájából akkurátusan elővett egy plédet, szépen
leterítette az első vagon alá, kezembe adta a felöltőjét, aztán lefeküdt a
plédre.
-- Mindenki
látja, hogy a vonat alá feküdtem? – kérdezte széles vigyorral. – Hát tehetek én
arról, hogy a vonat nem megy?
Hogy a
fogadás elhálása megtörtént-e, azt nem tudom. Ám tény, hogy évekkel később a
környéken hallottam egy mondást: „Átment rajta, mint Józsi bácsin a vonat.”
