Fekszünk
a vidéki kórház sebészeti osztályának unalmas kórtermében. Pontosabban, már nem
is olyan unalmas, mint a műtétem után, egyrészt, mert sokkal jobban érzem
magam, mint az első napon, amikor minden porcikám fájt, másrészt beköltöztettek
egy jópofa fiatalembert, akivel vicceket mesélünk egymásnak és jókat röhögünk.
Vasárnap
délután van, ilyenkor még a szokásosnál is kevesebb az élet, csak néha sóhajt
fel valahol egy beteg vagy néz be az ajtón a nővérke. Egyszer aztán zajt hallunk
a kietlen folyosóról, szapora lépések közelednek, majd feltűnik az ajtóban egy
harmincas, görnyedt és sápadt fiatalember, akit egy idősebb hölgy és úr
támogat, szemlátomást a szülei.
A
srác ledől az első ágyra, a mama pedig szigorúan néz ránk, mint osztályfőnök az
engedetlen diákra, majd így szól: -- Legyenek csöndben, a fiam igazgató Pesten
és nyugalomra van szüksége! Elég kellemetlen, hogy épp itthon lett beteg!
Néhány
perc múlva megjelenik a nővérke és az ügyeletes orvos, utóbbi közli, hogy a gyanú
beigazolódott, a fiatalembernek vakbélgyulladása van, azonnal meg kell műteni.
--
Szó sem lehet róla! – mondja ellentmondást nem tűrően az asszonyság. – Az én
fiam igazgató Pesten, akárki nem műtheti meg! Azonnal kerítsék elő K. főorvos
urat, ő régi ismerősünk.
Némi
tanakodás után fel is hívnak valakit és, csodák csodája, fél óra múlva
megjelenik K. főorvos úr. Hatalmas termetű, lapáttenyerű ember, aki udvariasan
mentegetőzik, amiért csak most ért ide, de látszik rajta, egyáltalán nem örül,
hogy megzavarták a vasárnap délutáni sziesztáját.
Teljes
mértékben egyetért a kollégája diagnózisával, közli, hogy ezt azonnal műteni
kell, és már indulna is, hogy előkészítse az operációt, amikor újra megszólal a
mama.
--
És ki fogja műteni a fiamat? – kérdezi számonkérően.
--
Hogyhogy ki, hát én? Vagy nem azért hívtak be? – csodálkozik a főorvos.
--
Persze, persze, főorvos úr, csak tudja, az én fiam igazgató Pesten – magyarázza
az anyuka. – És arra gondolta, hogy talán össze kellene hívni egy konzíliumot,
tudja, hogy van ez, több szem, többet lát.
A
marha nagy embernek elvörösödik a feje, felugrik és csak úgy süvítenek ki fogai
közül a szavak: -- Azt, konzíliumot, hát persze! Mert én hülye vagyok! Nem
tudok megműteni egy kúrva vakbelet! Tudják mit, akkor műtsék meg maguk!
Ezzel
kiviharzik az ajtón.
--
Szerintem szaladjanak utána, mert mindjárt perforál az a vakbél! – töri meg a
csöndet az ügyeletes orvos.
A
szülők futnak is, hogy visszakönyörögjék a főorvost, az igazgató pedig ott
marad összegörnyedve, falfehéren az ágyon. Most teljesen úgy néz ki, mint egy
beteg ember.
Orémus Kálmán
