„Költözzön más országba az, akinek nem felel meg
Ukrajna vagy az ukrán nyelvtörvény” – tanácsolta Tarasz Kreminy, az államnyelv
védelméért felelős biztos az egyik ukrán televízió műsorában.
Ízlelgessük ezt a mondatot egy kicsit a demokrácia
szemszögéből és az előzmények ismeretében, mert megérdemli! Sok mindent elárul,
nem csupán Ukrajnáról, hanem az EU-ról, sőt az egész nyugati világról is. No
meg, Ukrajna és az úgynevezett nyugati világ kapcsolatáról.
A demokrácia szemszögéből nézve azt jelenti, hogy nem
érdekelnek minket az emberi jogok és a nemzetközi egyezményekben vállalt
kötelezettségek, azt csinálunk, amit akarunk. Még rövidebben, teszünk a
kötelezettségekre és a nemzetközi fórumokra. Az előzményekhez ugyanis az is
hozzátartozik, hogy a Velencei Bizottság felszólította Ukrajnát a törvény és
egyéb jogszabályok módosítására, ám eszük ágában sincs ezt végrehajtani,
miközben folyamatosan sérelmezik, nem akarják őket felvenni az EU-ba és a
NATO-ba.
És mit reagál erre az EU, illetve a „nyugati világ”?
Szinte semmit. Néha ugyan egyes tisztségviselők aggodalmukat fejezik ki, de
egyben kifejezik mérhetetlen segítőkészségüket és barátságukat az ország
vezetése iránt. Miközben az emberi jogok megsértése miatt gazdasági szankciókat
vetnek be és politikai nyomást alkalmaznak Fehéroroszországgal, Oroszországgal
valamint Kínával szemben, valamint az EU-s támogatások megvonásával fenyegetik
Magyarországot és Lengyelországot. Ha van bizonyíték arra, mennyire
érdekvezérelt (az ellenségem ellensége a barátom) a nyugati világ ítélete,
akkor az Ukrajnához fűződő viszonya az. Úgy látszik, amit szabad Jupiternek,
nem szabad a kisökörnek.
Szinte a hivatásos nyelvőr nyilatkozatával egy időben
jelent meg egy másik hír, mely bizonyítja, hogy az ukrán vezetésnek esze ágában
sincs betartani semmilyen emberi jogokat, sőt igazából nem is érti, miről van
szó. Mintha egy teljesen más világban élne.
Történt, hogy a tokiói olimpián bizonyos Jaroszlava Magucsih
ukrán magasugró hatalmas bűnt követett el, a verseny után átölelte orosz
versenytársát. Állítólag az erről készült fotó nagy felháborodást keltett
Ukrajnában, olyannyira, hogy Hanna Maljar védelmi miniszterhelyettes
bejelentette, hogy négyszemközti találkozón kér majd magyarázatot a
sportolótól, meg fogja büntetni, sőt azt is mondta, hogy hogy az olimpikonok közös fényképét
az ellenség „információs-pszichológiai lövegként” használhatja fel, a sportolók
viselkedése pedig „speciális információs műveletek tárgya” lehet.
Ez a
kijelentés megint csak megér egy misét. És nem csupán azért, mert miközben
Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere továbbra is Oroszország (miközben a
többi országot arra, biztatja, számolják fel gazdasági kapcsolataikat az
oroszokkal), tehát azokat az ukrán gazdasági szereplőket sorra meg kellene
büntetni, akik velük tárgyalnak, igaz, akkor nem lenne például gáz. Nem is elsősorban
azért, mert aki két összeölelkező sportoló fényképétől félti Ukrajna
biztonságát, az minimum orvosi eset. Még csak nem is azért, mert a szavak
szintjén Ukrajna békét akar kötni és ebből a szempontból a két sportember akár
példakép is lehetne.
Leginkább
azért, mert kiderül belőle, a miniszterhelyettesnek fogalma sincs, miről szól
az olimpia, az olimpiai eszme. Az olimpikonok ugyanis esküt tesznek, mely többek
között, kötelezi őket, hogy üzenetet küldenek a világnak az egyenlőségről, az
elfogadásról, a szolidaritásról, a békéről és a tiszteletről. És ha ezt nem
tudja az ukrán vezetés, vagy nem ért vele egyet, akkor felmerül az a kérdés is,
vajon mért küldte sportolóit az olimpiára. Meg az is, hogy mért lenne azért
felelős Marija
Laszickene
orosz sportoló, hogy a két ország háborúban áll egymással.
Azóta
is várom a NOB, illetve az európai politikusok megszólalását ebben az ügyben.
Ám hiába. Az előbbinek nem sok eszköze van egy politikussal szemben, nem tudja
őket eltiltani, mint azokat az iráni sportolókat, akik nem álltak ki izraeli
ellenfelükkel szemben. Az utóbbiak pedig hallgatnak, ilyenkor nem fontos a
demokrácia és a jogok.
És
hogy mit mondanék az ukrán védelmi miniszterhelyettesnek, ha beszélhetnék vele?
Talán elmesélném neki Carl Ludwig „Luz”
Long német távolugró történetét. Adolf Hitler úgy gondolta, a berlini olimpia (1936)
tökéletes alkalom lesz az úgynevezett árja faj felsőbbrendűségének bizonyítására,
és nyomatékosan felszólította a német sportolókat arra, hogy ne barátkozzanak a
színes bőrű versenyzőkkel. Egyvalaki azonban vakmerően dacolt a Führer
parancsával.
Jesse
Owens, a nagyszerű amerikai atléta a távolugrás selejtezőjében elrontotta az
első két próbálkozását. Ha az utolsót is elvéti, akkor kizárják a versenyből.
Owens
később úgy mesélte a történetet, hogy ekkor odalépett hozzá Carl Ludwig „Luz”
Long német távolugró, és azt tanácsolta, hogy az utolsó alkalommal néhány
centiméterrel előbbről indítsa az ugrást, mint a korábbi két próbálkozásnál.
Így valószínűleg rövidebbet ugrik ugyan, de elkerülheti a kizárást, és
bekerülhet a döntőbe.
Owens
megfogadta Long tanácsát, bejutott a döntőbe, ahol aztán megnyerte az
aranyérmet (ez volt a negyedik aranya azon az olimpián). Az amerikai sportoló
később a következőket mondta: „Beolvaszthatnák az összes érmemet és serlegemet,
de még bevonatnak sem lennének elég jók arra a 24 karátos barátságra, amelyet
Luz Long iránt érzek.”
Long
ennek ellenére annyira jó német volt, hogy a második világháborúban vesztette
életét, de halála után Pierre de Coubertin-éremmel tüntették ki: a modern
olimpiai játékok atyjának nevét viselő elismerést azoknak ítélik oda, akik
különösen nemes sportemberi tettet hajtanak végre. És arról nem szól a fáma,
hogy Hitler megbüntette volna. Ezzel nem célzok semmire, csak úgy
megemlítettem, az érdekesség kedvéért. Nem tudom, megértik-e, de ameddig nem,
addig mindig le fogják verni azt a bizonyos lécet.
