Átlagfizetés a világ országaiban

 Orosz nyelvű, de szerintem nyelvtudás nélkül is érthető. Magyarország a 37.

KIS MAGYAR HUNGARIKUM /Dokumentumfilm a magyar agrárium rendszerváltásáról/

 

Csoda Budapesten - Hajléktalan nénit fogadott be egy 18 éves lány

 

Mérgezett Föld - Poisoned Soil - Documentary - Dokumentumfilm -

 

Afganisztán rövid történelme

 

1773: Az új sah, Timur Kabulba teszi át székhelyét. Lázadás tör ki.
1793: Timur 23 fia közül az egyik, Zaman Mirza puccsal átveszi az uralmat. Lázadás tör ki.
1799: Testvére, Mahmud megdönti Zaman uralmát és megöli. Polgárháború.
1803: Testvére, Shuja megdönti Mahmud uralmát. Lázadás tör ki Kasmírban.
1809: Mahmud visszafoglalja a trónt. Polgár-testvérháború.
1815: Mahmud megvakíttatja saját főminiszterét.
1818: A vak főminiszter fia, Dost Mohammed elűzi Mahmudot. Anarchia.
1823: Dost Mohammed összeveszik testvéreivel, gyilkosságok, polgárháború.
1838: Brit invázió. Shuja visszatér és sah lesz. A britek egy része kivonul.
1841: Felkelés. A briteket és Sir Alexander Burnes parancsnokot lemészárolják.
1841: Béketárgyalások. Dost Mohammed fia tárgyalás közben megsértődik és leszúrja a brit küldöttség vezetőjét, Sir William McNaghten-t.
1842: A maradék britek kivonulnak Kabulból. A 17 ezer fős sereget az afgánok a béke ellenére megtámadják. Egyedül a sereg orvosa menekül meg élve.
1842: Shuját meggyilkolják.
1842 december: A britek elfoglalják Kabult. Dost Mohammed lesz a sah, ezúttal Emír címmel.
1848: Az emír ellen fellázadnak, de a lázadást leverik.
1863: Dost Mohammed fia, Sher Ali Khan lesz az emír. Testvérei fellázadnak.
1878: A britek és az oroszok is megtámadják az országot. Az emír elmenekül. Kabul a briteké.
1879: A briteket lemészárolják Kabulban.
1879: A britek visszafoglalják Kabult. Az emír Abdur Rahman Khan lesz. Polgárháború.
1881: A lázadókat lemészárolják.
1888: Az emír unokatestvére fellázad. Száműzik.
1901: Az emír fia, Habibullah lesz az új emír.
1912: Lázadás, polgárháború.
1919: Az emírt meggyilkolják. Lázadások.
1919: Az új emírt, testvére gyilkosát 6 napi uralom után szintén megöli unokaöccse.
1921: Harmadik brit-afgán háború. Afgán győzelem. Amanullah reform uralma.
1924: Lázadás tör ki. Az emírt (új neve: padisah) csaknem elűzik.
1929: A padisahot, Amanullahot megdönti Nadir Sah. Lázadások.
1933: A reakciós padisahot egy diák megöli.
1939: Felkelés.
1953: Daud min. elnök. Szovjet barátság kezdete.
1973: Daud Khan puccsa, a padisahot elűzik. Köztársaság kikiáltása.
1975: Daud kiirtja ellenfeleit.
1978: Puccs, Babrak Karmal megöli Daudot. Taraki az elnök.
1979: Megölik az USA nagykövetét.
1979: Puccs. Hafizullah Amin megöli Tarakit és elnök lesz.
1979: Puccs. Amint megölik, Karmal lesz az elnök.
1979: Szovjet invázió kezdete.
1986: Karmalt szovjet deszantosok megölik. Najibullah az elnök.
1992: A modzsahedek elfoglalják Kabult. Rabbani az elnök.
1994: Dostum és Hekmatjar puccsa. Kabul maradékát lerombolják.
1996: A Taliban elfoglalja Kabult. Tömeggyilkosságok. bin Laden ideköltözik.
1998: Kivégzik az iráni nagykövetet(!!)
1999: Tömegmászárlások a hazarák (törzs) között.
2001: Egy orgyilkos megöli Sah Maszúdot, a lázadók vezérét. 2001 szeptember 11: Innen meg tudjuk...

 

Kis szovjet higiénia

 

Most, hogy a koronavírus-járvány miatt mindent fertőtlenítünk, tisztán tartunk, sőt tartjuk az emberek közötti távolságot is, megint gyakran eszembe jut az egykori Szovjetunió, ahol felnőttem. És nem értem, hogy nem pusztultunk ki valamilyen irdatlan járvány következtében. Érdemes lenne egy szakavatott tudóscsoportnak megkeresni a választ erre a kérdésre.

A Szovjetunióban ugyanis államilag úgy működött a higiénia, hogy attól ma bármely európai ország közegészségügyi ellenőrei a Tiszába vetnék magukat. Kezdjük az apróságokkal! Apámmal egyszer elmentünk tejet venni a közeli kis boltba. Persze, tejet sem lehetett csak úgy, bármikor vásárolni, meg kellett várni, amíg megérkezik és utána sorba kellett állni, mert egy óra múlva már elfogyott.

A tejet nagy alumínium kannákban szállították, mindenki vitte a saját edényét, az eladó aztán egy merőkanállal benyúlt a kannába, persze, kesztyű meg egyéb cafrangok nélkül, néha a keze is beleért, így porciózta ki a tejet.

Szóval, megérkeztünk apámmal, már többen is sorban álltak, de tej, az még nem volt. Vártunk türelmesen. Egyszer aztán megjött az áruszállító, bevitte a kannákat a raktárba, ahol az eladó még sokáig matatott. Aztán megjött a váltás is, egy vézna, negyven kilós hölgy személyében, mint kiderült az előzőnek valahová el kellett mennie. Megint vártunk. Egyszer csak kijött a hölgy és odaszólt apámnak, meg nekem, nem segítenénk-e kihozni a kannákat. Bementünk hátra a raktárba, ahol az egyik kannán egy cetlit vettem észre a következő felirattal: „Gálja, én már felvizeztem!” Ennek ellenére, miközben egyesével kihordtuk kannákat, Gálja még löttyintett bele egy kis vizet egy kétes tisztaságú műanyag edényből.

Más. A városokban, vasútállomásokon mindenütt italautomaták működtek. Ezekből, néhány kopek bedobása után, natúr vagy ízesített szódavizet lehetett inni. Bedobtad a pénzt, aztán már csurrant is a lé az automatában található egyetlen üvegpohárba, melyet a gép egy kis hideg vízzel öblített ki. Kis túlzással azt mondhatnánk, egy pohárból ivott az egész város.

Hasonló volt a helyzet a finom kvásszal is. Ezt nyaranta tartálykocsikból árusították, az eladónak általában két-három üvegkorsója volt, ezt öblítette meg egy kis hideg vízzel, mielőtt a kvászt beleengedte. Egy-egy ilyen tartálykocsi előtt olykor tömött sorokban álltak az emberek.

Munkácson laktunk a buszállomással szemben, tehát nagyon forgalmas helyen. Az egyik szomszédunk, egy ruszin bácsi, a nyugdíját kiegészítendő, egész nyáron kinn ült a kapuban, ahol húst árult. Ez úgy nézett ki, hogy levágott egy nyulat vagy egy tyúkot, kirakta egy hokedlire a kapu elé és mellé telepedett egy sámlira. A hús a harmincöt fokos hőségben szépen aszalódott, a legyek szállták, de ez ellen senkinek nem volt semmilyen kifogása, vásárolgattak is tőle.

A szovjet higiéniát illetően azonban valószínűleg a Latorca vízében ért a legnagyobb sokk. Munkácson a kijelölt strand a város felső végén volt, ahol a folyó beér a lakott területre. Ide gyakran jártunk, nyáron tulajdonképpen itt zajlott a társasági élet, meg néha egy-egy bálban, bár ez utóbbiak olyan szempontból volt érdekesebbek, hogy ritkán zajlottak komolyabb balhék nélkül.

A nagybátyámék a város alsó részén laktak, ahol a Latorca már elhagyja a házakat, az ablakukból épp a folyóra lehetett látni. Egyszer, amikor náluk jártam, fel is tűnt, hogy a parton itt is sokan napoznak, sőt fürdenek is. El is határoztuk az unokatestvéremmel, hogy mi is megmártózunk egy kicsit. Már derékig benn voltam a vízben, amikor arra lettem figyelmes, hogy a fürdőzők között gyanús kinézetű, barna csomók úsznak. Nem egy, nem kettő, hanem tucatjával. Nem volt nehéz rájönni, hogy ez bizony emberi ürülék.

Miután pánikszerűen kimenekültünk a vízből, miközben a többiek a legnagyobb lelki nyugalommal pancsoltak, egy ismerősünk felvilágosított minket, hogy ez évek óta így működik, a városi csatornarendszerből érkezik az emberi ürülék. Később meg is mutatták nekem a híd mellett azt a csövet, amelyiken keresztül a város, illetve az állam (merthogy akkor minden állami volt), folyamatosan mérgezte a környezetet és lakóit.

Ennek ellenére nagyobb járványokról, az influenzán kívül, nem hallottunk. Azt hiszem, érdemes lenne egy szakavatott tudóscsoportnak megkeresni a választ erre a kérdésre. Biztosan lennének tanulságai.

 

 

A legnagyobb bevándorló csoportok Magyarországon

 

Dennis Prager előadása az MCC Feszten

 

Esztike néni és Pista bácsi, Székelyszáldobos

 

A tíz legkártékonyabb részvénytársaság

 

Célkeresztben a határok

 

A holt lelkek faluja

 Szülőfalum, a kárpátaljai Rát gazdáit az elmúlt száz év során kétszer semmizték ki. A második most van folyamatban. A háború után ebbe a színmagyar községbe is betört az erőszakos kolhozosítás, a gazdáktól elvettek mindent, földet, jószágot, vetőmagot, jövőt. Sokan belerokkantak.

A 60-as években aztán az akkori kolhozelnök gondolt egy nagyot, állami gazdaságot csinált a kolhozból. Azt mondják, a jó szándék vezette, hiszen így havonta kaptak fizetést a munkavállalók, nem csak évente egyszer-kétszer. Később aztán ezeket az állami földeket, néhány beregi gazdaság vagyonával együtt, egy mezőgazdasági kísérleti kutatóintézet birtokába adták. A döntés végzetesnek bizonyult, a Szovjetunió felbomlása után, amikor az egykori tulajdonosok visszakapták a területüket, a rátiak hoppon maradtak. A törvény ugyanis kizárta a szétosztásból a kutatóintézetek birtokában lévő földeket.

A rátiak, beregvidéki sorstársaikhoz hasonlóan, csaknem harminc éve harcolnak azért, hogy változtassák meg a törvényt és adják vissza a földjeiket. Mindhiába, pedig könyvtárnyi újságcikk született már ebben a témában. Az idő pedig nem nekik dolgozik. Nemcsak az egykori tulajdonosok hunytak el azóta, hanem közvetlen leszármazottaik többsége is, vagy ha még élnek, nagy részük elköltözött a faluból, sőt még az országból is.

Ráton ugyanis folyamatosan fogy a lakosság, főleg a magyarok. Az hatvanas években még színmagyar községnek már talán a fele sem magyar. Én még emlékszem az első beköltöző ruszin családra, ahol a családfő egy traktoros volt. Azzal a jelszóval telepítették őket a faluba, hogy a helyi gazdaságban kevés a jól képzett szakember. Természetesen, azonnal élmunkást kellett belőle csinálni, hiszen, amikor a teljesítményt bejegyezték, mindent elbírt a papír. Aztán egy sofőr érkezett a családjával.

Valamikor a 70-es évek elején aztán már nem akarták elaprózni a dolgot, a falun kívül, a kertek alatt egy teljesen új utcát nyitottak, kifejezetten a betelepülők részére. Mire elkezdték építeni a házakat, mi már elköltöztünk, de a 80-as évek közepén aztán meggyőződhettem arról, hogy nagyon hatékony volt a betelepítés.

Egyszer busszal utaztam volna a faluba, de kiderült, hogy a busz a községtől vagy két kilométerre, az Ungvár-Csap főúton áll meg. Leszálltam és gyalog indultam el a rettenetesen rossz bekötőúton. Kicsit később megállt mellettem egy rozoga, muzeális értékű autóbusz. Kiderült, hogy egykori osztálytársam a gazdaság fejőnőit fuvarozza vele és ennyi idő után is megismert. Az asszonyok között viszont nem akadt ismerős és nem is úgy öltöztek, mint az itt korábban dívott, valamilyen virágos-csicsás főkötő volt valamennyiükön. A barátom aztán elmagyarázta, hogy nem ismerhetem őket, bekerült ruszinok valamennyien. Ám hiába a beköltözés, a lakosság egyre fogy, rengeteg az üres lakóház, a fiatalok többsége már nem a városba költözik, hanem Magyarországra, meg máshová is.

És, sajnos, úgy tűnik, hogy a még megmaradtak második kisemmizése, azaz, hogy nem kapják vissza jogos tulajdonukat a végéhez közeledik. Ukrajnában nemrég zajlott le a közigazgatás reformja, melyek során még a falvak, önkormányzatok viszonylagos önállóságát is felszámolták. Az úgynevezett hromadák, nevezzük, kistérségnek, döntenek mindenben. Ukrán portálokon most jelent meg a hír, hogy az Ungvári Városi Tanács azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, adja nekik az állami tulajdonban lévő területet, mert itt szeretnék létrehozni a város és a környék temetőjét. Ami első hallásra már csak azért is eszement gondolat, mert Rát tizenkét kilométerre van a várostól, tömegközlekedés pedig szinte nincs.

De ez, úgy tűnik, nem zavar senkit. Ez élők lassan elfogynak, de fel lehet építeni a holt lelkek faluját. És végérvényesen pontot lehet tenni a kisemmizett földtulajdonosok ügyére, hiszen a holtak nem követelőznek. Elvégre, a jogállam, az jogállam.