A szabadság hálójában

 

Azt írja az újság, konkrétan az olasz Il Giornale, hogy elkészült egy uniós belső dokumentáció, melynek értelmében az Európai Bizottság új kommunikációs irányelveket fogalmaz meg, többi között tiltanák a „karácsony” kifejezést, valamint a hagyományos európai keresztény neveket. Az olasz napilap úgy tudja, hogy az új irányelvek szerint többek között nem szabad angolul a Mr. és Mrs. megszólítást használni, hacsak az érintettek ebbe nem egyeznek bele, tilos a szóhasználatban a nyelvtani hímnemet részesíteni előnyben, nem lehet olyan találkozókat rendezni, amelyeken kizárólag azonos nemű részvevők vannak jelen, urak és hölgyek helyett a kedves kollégák kifejezést írják elő.

Az irányelvek nem állnak meg a tiltásnál, javaslatokat is tesznek. A „karácsony” helyett a „téli szünet”, a „Mária” név helyett a „Malikát” javasolja.

Ez a dokumentum már önmagában bizonyítja, hogy Európa a teljes önfeladás, önfelszámolás időszakát éli. És teszi mindezt úgy, hogy állandóan a szabadságra hivatkozik. Pedig, nem tudom, megfigyelték-e, a legkeményebb diktatúrák idején sem volt ennyi tilalom. Az idősebbek nyilván még emlékeznek rá, hogy a Szovjetunióban nem szidhattuk a pártot, nem vonhattuk kétségbe az egypártrendszer mindenhatóságát, nem kritizáltuk a rendszert sem, de a mindennapokban a hatalom soha nem állított fel ennyi tilalomfát.

Csak néhány példa, messze a teljesség igény nélkül. Már az is nonszensz, hogy nem használhatunk bizonyos szavakat, hiszen ez a legdurvább beavatkozás az emberek mindennapi életében. Az európai elit szemében megbocsáthatatlan bűn, ha valaki nemzetről, hazáról beszél. De nem forgalmazható az előírtnál görbébb uborka, nem döntheti el egy ország, hogy kiket enged be a területére, miként azt sem, hogy miképpen oldja meg a gyermekek szexuális felvilágosítását (ebbe egyébként sok európai országban a szülőnek sincs beleszólása), hogy milyen vallási közösségeket ismer el.

Az európai diktatúra egyik országban sem tűri az önálló, szabad akaratot. Néhány évvel ezelőtt kötelezettségszegési eljárást indítottak a portugálok ellen, mert betiltották a gépkocsik szélvédőjén a biztonsági fólia használatát, a finnek ellen pedig azért, mert engedélyezték a túlszaporodott farkasok egy részének kilövését. És persze, bizonyos események azt mutatják, hogy ennél messze nem állnak meg. Amikor klasszikus regényeket, zeneszámok, filmek címét kell átírni azért, mert egyesek szerint tiltott szavak vannak bennük, vagy rossz színben tüntetnek fel bizonyos kisebbségeket, amikor neves tudósok, zeneszerzők szobrát döntik le, mert mai szemmel nézve nem voltak politikailag elég korrektek, akkor hol állhat meg ez az őrület?

És ami különösen felháborító, mindez a szabadság jelszava alatt történik. Bár talán már ők is érzik, hogy ez egy kicsit hamisan cseng a dolog. Nem tudom, megfigyelték-e, de mostanában ritkábban hivatkoznak a demokráciára, inkább a „jogállamiságra” apellálnak. Hiszen a kettőnek semmi köze egymáshoz, hiszen törvényt bármikor lehet hozni, akár a népakarat ellenében is. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában tucatjával jelennek meg, melyekben azt firtatják, kell-e félni a demokráciától.

Persze, a gyakorlati megvalósításban lehetnek még problémák. Mi van például, ha a nem elég polkorrekt gyermeknek nem elég a téli szünet és követeli a karácsonyt? És hogy lehet megmagyarázni Marikának, hogy őt holnaptól Malikának fogják hívni? Magyarázzuk el, hogy a szabadság hálójában így természetes?

 

Pszichológust mindenkinek!

 

„Nem az a szabadság, hogy azt teheted amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.” (Jean-Jacques Rousseau)

 

Azt írja az újság, hogy valahol Dániába egy ifjú hölgy elhatározta, szembe fog menni a trendekkel, nem fogja kiszedetni az orra alól a bajuszkáját és általában véve is véget vet a szőrtelenítésnek, mert ő így érzi jól magát. Ezt az elhatározását megosztotta közösségi oldalán is. És a végtelenül demokratikus, elfogadó és liberális dánok és nem dánok ezt a gyalázatot már igazán nem hagyhatták szó nélkül, több ezer gyalázkodó, gyűlölködő, sőt fenyegető üzenetet kapott.

Néhány évvel ezelőtt ugyanígy járt egy brit anya, akit lefotóztak, amint az utcán szoptatta gyermekét, egy ifjú hölgy, aki Afrikában vadászott és lefényképeztek a zsákmány mellett és a sort még hosszasan folytathatnánk.

De nem kell ilyen messzire menni, kis hazánkban is fénykorát éri egymás alázása, sárba tiprása, keresztre feszítése. Vitray Tamás, a magyar televíziózás kiemelkedő alakja, akiről joggal gondolhatnánk, hogy egy köztiszteletben álló ember, a minap kocsijával karambolozott a fővárosban. Felelősségét elismerte, ő sérült meg. Látszólag bagatell ügy, naponta többször előfordul Pesten. Ennek ellenére kommentelők százai rontottak neki, mondván, azonnal el kell venni a jogosítványát, szidják és mocskolják, sőt vannak, akik szerint minden idős embert el kellene tiltani a vezetéstől. Lehet, hogy van benne valami. De mért kell ehhez gyűlölködni, fröcsögni?

Más. Szabó Zsófi színésznő nemrég bejelentette, hogy válik a férjétől. Sajnos, ilyen is elég gyakran előfordul. Mégis ezrek rontottak neki a közösségi oldalakon gyűlölködve, szidva, mindenféle kétszínűnek, mocsoknak elmondva, mivelhogy eddig megjátszotta, milyen jó házasságban él. A témára ráharapott Puzsér Róbert, a nemzet főállású fröcsögője is, aki, úgy tűnik, mióta főpolgármester-jelöltként négy százalékot kapott, kénytelen beérni kevésbé fajsúlyos kérdésekkel.

A politikusok állandó és folyamatos szidalmazásáról, legtöbbször az ismeretlenség homályába bújva, már ne is beszéljünk. Teljesen mindegy, hogy miről van szó, a sportról, a keresztes vipera nemi életéről vagy épp az időjárásról, mindig akad néhány kommentelő, aki menten odaköp némi gyűlöletet.

Nem tudom, észrevették-e, de sokkal nehezebb időkben sem volt ennyi gyűlölködés. Lesöpörték a padlást, elhurcolták a családfőt, háborúba vitték a gyermeket, de az emberek tudták, kár a szitkozódásra időt, energiát vesztegetni. Régen, ha nem volt hatalmunk valami fölött, akkor imádkoztunk. Most nem bírjuk elfogadni a tényt, hogy olykor nem az ember irányítja a dolgokat, hát gyűlölködünk. Szinte mindegy is, hogy miről vagy kinek, hogy értünk hozzá vagy nem, hogy van-e erkölcsi jogunk ítélkezni, azonnal nyomjuk neki, ahogy belefér. Ha beszólt a főnökünk azért, ha visszaszólt az asszony, azért, ha odaégett a rántás, azért, ha egyest kapott a gyerek azért. Mert szólásszabadság van és demokrácia, azt írunk, mondunk, amit akarunk. Pedig, ahogy Rousseau mondta: „Nem az a szabadság, hogy azt teheted amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.”

Az egyik ismerősöm szerint az a probléma, hogy a vitakultúránk a béka feneke alatt van, nem tudunk vitatkozni, mert az iskolában nem tanítják, ezért szitkozódunk. Szerintem a helyzet súlyosabb, ugyanis a szitkozódók többsége nem is akar vitatkozni. Ő szitkozódni akar, kiadni a feszültséget. Mert aki a világra haragszik, az nem vitatkozni akar. Annak pszichológusra van szüksége, méghozzá sürgősen.

Ha lenne annyi szakember, én bizonyos számú mocskolódás után, mindenkit köteleznék valamiféle lelki gondozásra. Lehet, hogy nem segítene, de legalább kiderülne, hol terem ez a sok gyűlölet.

 

 

Le a magyar irodalommal!

                                                                                                                 

Tóth Kriszta írónő nyilatkozott nemrég az egyik irodalmi lapnak. Az interjúban főleg olvasási szokásairól kérdezték, ő meg, többek között kifejtette, hogy Jókai Aranyember című regénye lenne az első, melyet ő kivenne az iskolai tananyagból. Nincs ebben semmi, kétségtelen, hogy ráférne a tananyagra némi szelektálás, már csak azért is, mert valahol tanítani kellene a kortárs irodalmat is, márpedig ez csak úgy képzelhető el, ha valamit kihagyunk. Azzal sincs semmi gond, hogy valaki nem szereti Jókait, esetleg épp ezt a regényét, hiszen szíve joga. A gond azzal a magyarázattal van, mellyel az írónő megindokolta véleményét.

Ezt mondta: „Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Tekintsünk most el azoktól a részletektől, melyek azért nagymértékben árnyalják ezt a helyzetet, nevezetesen, hogy Tímea már úgy ment hozzá férjéhez, hálából, hogy nem szerette, illetve, hogy Tímár Mihály nem egy szélhámos, hiszen feladva egész addigi életét, Noémit (és vele a tisztes szegénységet) választja! Ám attól a ténytől aligha lehet eltekinteni, hogy minden irodalmi mű az adott kor életszemléletét, világlátását, nő- és férfiideálját tükrözi, melyben íródott és épp az a tanár feladata, hogy erre felhívja a figyelmet. Hiszen Jókai korában a nők nagy többsége a háztartást vezette, rendben tartotta a házat és távollétében vitte férje üzleti ügyeit. Ez volt a természetes.

Nem is kellene ezzel igazából foglalkozni, tekinthetnénk az írónő személyes ügyének, ám ha ezt a logikát következetesen végiggondoljuk, ki lehetne herélni az egész magyar irodalmat. Lássunk néhány példát! Be lehetne mindjárt tiltani a János vitézt, hiszen Iluska csak mossa-mossa a ruhákat a patak vízében, egyáltalán nem lázadozik kegyetlen mostohája ellen, eszébe sem jut, hogy a gyermekvédelemhez vagy nemzetközi jogvédő szervezetekhez is fordulhatna. Ugyan, mit tanulhatnának ebből a ma felnövekvő leányzók? Nem is szólva Kukorica Jancsiról, aki szexista módon szemlélgeti Iluska két szép térdecskéjét, a nyáj elvesztésével elköveti a hűtlen kezelés tényálladékát, majd nem csupán törököket kaszabol, hanem sárkányokat és oroszlánokat is.

De menjünk tovább! Azonnal ki kellene venni a tantervből az Egri csillagokat, mely a mai időkben különösen káros hatással lehet a felnövekvő nemzedékre. Szinte minden sora káros. Hogy a nőábrázolásnál maradjunk: a kis Cecey Éva egész évben Bornemissza  Gergőre vár, ami teljesen irreális, hiszen annyi jó pasi van körülötte, meg aztán jogosan elvárható egy mai nőtől, hogy párkapcsolati téren is szerteágazó tapasztalatokat szerezzen. És ahogy a törököket ábrázolja, az merő nacionalizmus. Karddal és ágyúval fogadtuk őket, pedig már akkor a multikulti Európa megteremtéséről ábrándoztak. És amit Jumurdzsákkal művel az író, az kritikán aluli. Mért kell mindjárt gyermekrablóként bemutatni, amikor lehet, hogy csak adoptálni akarta őket? Vagy akinek fél szeme van, az mindjárt gonosz is?

Arról nem is szólva, mily idegen lehet a mai nemzedék számára a tény, hogy valaki élete árán is megvédi a hazáját. Hiszen azt látják, hogy ha baj van, ha nem úgy működnek a dolgok, akkor össze kell csomagolni és el kell költözni.

Persze, ki kellene hagyni a tananyagból A Pál utcai fiúkat is. Már az is elég káros, hogy a gyerekek gyakorlatilag beköltöznek egy fatelepre, mely magánterület. Az meg pláne, hogy ezért még meg is verekednek. Na, ezek után magyarázzuk el a mai ifjúságnak, hogy mindent tárgyalásos úton, a békés egymás mellett élés mentén kell megoldani. Ez a Nemecsek pedig mai szemmel egy lúzer. Mi az, hogy feláldozza magát? Csak úgy, a semmiért? Fizetnek érte valamit?

Szóval ilyen alapon ki lehetne dobni a tananyagból az egész magyar, és nemcsak a magyar irodalmat. Főleg a régebbi szerzőket. Moliere például antiszemita. Persze, ha olyan műveket írtak volna, melyekben a nők, miután eldöntötték, hogy mégiscsak nők szeretnének lenni, fellázadnának a férfiak és a házimunka ellen, illetve a lázadás és önmegvalósításuk részleteit a műkörmösnél vagy a fodrásznál vitatnák meg és még shoppingolás közben is felemelnék szavukat az elnyomás ellen, akkor más lenne a helyzet. De ilyen művet Jókai nem írt.

Valamelyik skandináv gondolkodó mondta, hogy az életet csak visszafelé nézve lehet megérteni és csak előre nézve lehet élni. Valakik nagyon szeretnék, ha nem értenénk meg semmit.

Az igazságok áruháza

 

 A ma embere, tisztelet a kivételnek, nem szeret gondolkodni, de imád, megint csak tisztelet a kivételnek, véleményt mondani. Az egyik dolog érthető, hiszen rohanó világban élünk, a gondolkodás időigényes, nem is szólva arról, milyen macerás a tisztánlátáshoz szükséges háttérinformációk beszerzése. Bár az interneten ma már szinte mindennek utána lehet nézni, vért izzadsz, amíg megtalálod az információk tengerében.

Viszont soha nem látott lehetőségeket teremt ugyanez az internet és a közösségi hálók a vélemény-nyilvánításra. Hol van már az az idő, amikor az embernek egy hordóra kellett felállnia, akár szakadó esőben és rekedtre ordítania magát, hogy észrevehető és hallható legyen! Most csak beülünk a jó melegben a számítógép mögé vagy előkapjuk a telefonunkat és már pötyögjük is, sokszor név és arc nélkül, fortyogó indulatokkal a véleményünket, az atomtechnológiától a közgazdaságon és a történelmen át a diplomáciáig, és az esetek túlnyomó többségében mindig beletorkollik a politikába.

Aki azt hiszi, hogy a véleményalkotáshoz gondolkodni kell, az nagyon téved. Ezen már rég túlvagyunk. Konyhakész gondolatokat találhat mindenki a sajtóban, értékrendjétől, világnézetétől függően.

Kicsit úgy működik ez, mint egy áruház. Az igazságok áruháza. Mindenki kiválaszthatja a kínálatból azt az igazságot, mely leginkább a kedvére való. Az egyik újság azt írja, nem jó az orosz és a kínai vakcina, a másik azt, hogy jó. Az egyik azt írja, hogy van járvány, a másik azt, hogy az egész csak pánikkeltés. Az egyik veszélyes a migráció, a másik azt, hogy nem is létezik. Persze, általában, legalábbis a profi igazsággyártók, hivatkoznak valakire. Legtöbbször politikusokra. Mert ők mindig mindenhez értenek. És még csak nem is kell ennyi újságot átböngészni, hiszen mindent megosztanak a közösségi hálón, ahol persze azonnal kommentelni is lehet, amihez sokszor elég a címet elolvasni.

Persze, gyakran előfordul, hogy ugyanaz a lap egymásnak ellentmondó igazságokat közöl, sokszor ugyanabban a számban, sőt ugyanazon a cikken belül. Egyik vezető hírportálunk például interjút készített a kiváló magyar víruskutatóval, aki a Pennsylvaniai Egyetemen részt vett a koronavírus elleni vakcina kifejlesztésben. Ő előbb elmondta, hogy azért nem tudnak a gyárak elég vakcinát gyártani, mert nem készültek világjárványra, azt hitték, esetleg 10-20 millió adagra lesz szükség, aztán közölte, hogy a magyar kormánynak is megérte volna kétszeres áron megvenni a vakcinát (ami nincs). Az újságíró nem igyekezett feloldani ezt az ellentmondást, és igaza volt, hiszen minden olvasó azt az igazságot választja ki, ami neki tetszik. A másik nem érdekli.

Így vagyunk tehát, testvéreim, a XXI. században a mirelit igazságok között. Csak tessék, tessék, lehet választani! Akciós az igazság! Ne pazarolják gondolkodásra az idejüket, hiszen oly rövid az élet!