Kaland a határon

A kilencvenes évek legelején települtem át Kárpátaljáról Magyarországra. Ez így egyszerűnek hangzik, de valójában hónapokig, sőt a készülődéssel – amit inkább vívódásnak lehetne nevezni --, talán évekig tartott. Sikerült munkát találnom egy magyarországi iskolában, viszont a családom, azaz a feleségem a két pici gyerekkel otthon maradt. Így hát én minden pénteken elbuszoztam a faluból Kisvárdáig, onnan vonattal mentem Záhonyig, ahol kisétáltam a határra, ott aztán sokszor hóesésben, recsegő mínuszokban stoppoltam, hogy valaki átvigyen Csapig, aztán már csak Ungvárig kellett elvonatoznom. Visszafelé ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy általában valamelyik rokonom kocsival kivitt a határra.

Általában hatalmas, több kilométeres kocsisor fogadott a határ ukrán (akkor még szovjet) oldalán, ami akkoriban is teljesen megszokott jelenség volt. Épp ezért lehetett stoppal sokkal hamarabb átkelni, mint személyautóval. 

Szokásomhoz híven, ezúttal is előresétáltam a sorompóig. Az első kocsi egy viharvert Trabant volt, a kormánynál egy vékony fiatalemberrel. Egykedvűen fütyörészett, látszott, hogy hozzáedződött már a várakozáshoz. A kérdésre, hogy át tudna-e vinni a határon csak némi töprengés után válaszolt.

-- Hát…, ha nem fordítanak minket vissza, éppen átvihetlek – mondta.

-- Már mért küldenének vissza? – kérdeztem csodálkozva. – Nincs nálam semmi.

-- Hát, nálad lehet, hogy nincs – szólt sejtelmes mosollyal.

Némi araszolás és várakozás után átestünk az ellenőrzésen, majd szerencsésen áttértünk a határon. A kocsi bekanyarodott az első mellékutcába, a fiatalember kiugrott a kocsiból és felnyitotta a motorháztetőt. Kíváncsian szálltam ki én is, szentül hittem, hogy lerobbantunk. Ám, mikor benéztem a felnyitott tető alá, kivert a hideg veríték: a tűzforró motor mellett és fölött mocskos kólásflakonokban benzin lapult, nem is kevés. A mai napig nem értem, miként történhetett, hogy a benzin nem lobbant be, s nem égtünk porrá, ott a Tisza hídon. Talán a benzincsempészek védőszentje óvta az életünket.

Komótosan kiszedte a motorházból a flakonokat és berakta a csomagtartóba.

-- Hát te, most merre indulsz? – kérdezte tőlem.

-- Én…, azt hiszem, kimegyek a vasútállomásra, és felülök egy vonatra – mondtam, de egy kicsit még mindig remegett a hangom.

-- Elvinnélek, esküszöm, elvinnélek, de, sajnos, nem tehetem – szabadkozott alkalmi fuvarosom. – Tudod, nekem már több mint egy éve elvették a jogosítványomat, nem is járok sehová a kocsival, csak át a határon. Még szerencse, hogy itt lakom, a szomszédban.

A szerelem három formája

Nyílt pártnapot hirdet a Szovjetunióban a kerületi pártszervezet “A nép és a párt egysége” címmel. Senki nem jön le a pártnapra.
Következő héten a pártházban “A szerelem három formája” címmel hirdetnek előadást. Teltház van. Az előadó elkezd beszélni:
– A szerelemnek három formája ismeretes. Az első a patológikus szerelem, ez csúnya dolog, nem is fogunk róla többet beszélni. A második a normál szerelem, erre sem fecséreljük az időt, hiszen Önök mind tökéletesen tudják, hogy mi a normális szerelem. Van azonban a szerelemnek egy harmadik formája is: amit a nép érez a párt iránt. Most bővebben szólnék erről.

Nincs egymással semmi bajunk

„Sokat beszélünk ma arról, hogyan tűrték el egymást a különböző nemzetiségek hosszú évszázadokon át, hogy elnyomták-e a magyarok a többi népet vagy sem. Az utóbbi kérdést egy nagyon kedves amerikai kollégám és barátom nekem is feltette. Elővettem Nagy-Magyarország régi, Teleki-féle nemzetiségi térképét. „Parancsolj – mondom –, ez a térkép az 1910-es állapotokat tükrözi, pontosan kijelölve a Monarchia néprajzi területeit, mindegyik nemzetiséget más-más színnel jelölve, a magyarlakta területeket – pirossal. Ez a térkép bizonyítja, hogy sem a más nemzetiségek nem nyelték el a magyarokat a Kárpát-medencében, sem a magyarok nem nyelték le a nemzetiségeket, mert ha úgy lett volna, akkor ez a terület mind piros lenne” – magyaráztam a barátomnak. Úgy gondolom, ez nem politikailag alakult így, ez természetföldrajzi adottság. És mi, a magyarság, azért tudtunk itt ilyen szépen megmaradni, mert az a szerencsénk, hogy nem városi nép vagyunk, nincs olyan iparunk, amit nagy városokban kell koncentrálni, falakkal körbevenni, megvédeni vagy elveszíteni egy háborúban. Szóval nagy értéke ennek a területnek a természeti adottsága, és még nagyobb értéke lenne, ha egyszer rájönnénk, hogy tulajdonképpen nincs nekünk egymással semmi bajunk.” (Balogh János akadémikus, ökológus)