Demeter Mihály volt 85-ös baka 21 évi orosz fogság után hazaérkezett

Beszélgetés a halmi határállomáson Demeterrel, aki két oroszországi gyermekét hozta el feleségének, akit három lányával hagyott itthon

(Megjelent: Kárpátalja, 1935.04.15.)
Az orosz parasztok élete a szovjetben.—Aki imádkozik, azt dupla adófizetéssel büntetik. — Pénz helyett búzát kapnak munkájukért a földmunkások

Csütörtök délután Halmi határállomáson a Bukarest—Prága gyorsvonatról egy „oroszoskülsejű” ember szállott le, két nyakig bebugyolált gyerekkel. Az egyik fiúcska, a másik kisleány. Két csomag volt náluk. Ruhaneműek és pokrócok. A furcsa külsejű ember еlőbb tört magyarsággal, azután oroszul kérdezősködött, hogy mikor indul a királyházai vonat.
— Királyháza felé akarok menni — mondotta az embereknek. Percek alatt a határállomás egész személyzete vette körül a szokatlan külsejű idegent. Az emberek faggatni kezdték, ki és micsoda, honnan jön, merre megy.
Feltűnő nyugodtsággal mondta el, hogy Demeter Mihálynak hívják, Oroszországból jött, már 21 éve volt távol. Megkértük Demetert, hogy mesélje el élete furcsa és kalandokban gazdag történetét:

1914-ben már a szerb fronton harcolt, egy év múlva az orosz—lengyel Dufnánál orosz hadifogságba esett.

Tehát Demeter Mihálynak hívják. Erős csizma van a lábán, fekete: nadrág, fekete bekecs, barna bőrkabát. Hatalmas bajusz díszíti arcát. Fején kék micisapka. Az orosz filmeken láthatunk ilyen figurákat. Törve beszél magyarul.

Most 42 éves. A háborúba, mint a mármarosszigeti 85-ös közös gyalogezred katonája indult. Egy évi frontszolgálat után került hadifogságba. Idehaza felesége és három leánya siratta.

— Amikor kitört az orosz forradalom, sokan nem tudtunk hazajönni. Többedmagammal, köztük egy huszti és egy tiszaújlaki magyar fiúval Krasnojarskba kerültünk. Fájt a szívem. Odahaza az asszony és három apró gyerek, Nem kaptam levelet, hazajönni nem tudtam. Krasnojarskban telepedtem le és itt dolgoztam. Megismerkedtem egy szép orosz özvegyasszonnyal, kinek az ura elesett a háborúban. Lassan összebarátkoztunk. Neki is volt két gyermeke. Én elmeséltem, hogy három gyermek sirat engem. Nemsokára összeálltunk vadházasságba.

Érdekes, hogy az orosz nőt is Annának hívták, mint a feleségemet. Megszerettem az orosz asszonyt, de a feleségemet mégsem tudtam elfelejteni. Teltek- múltak az évek, hiába írtam, nem jött válasz. Közben fiam született, ezt elneveztük Ivánnak. Mondtam az asszonynak, hogy mi sohasem esküdthetünk meg, mert ahogy lehet, hazamegyek a feleségemhez.

Végre 1930-ban megjött az első levél a feleségemtől. Ettől kezdve nem volt maradásom. Írtam, hogy szeretnék hazajönni. Megírtam, hogy más asszonnyal élek, akitől gyermekem van. Közben megszületett a második gyermek. Egy leány lett. Az Anna nevet kapta. Újra teltek az évek. Közben az én hűséges és szerető itthoni feleségem kijárta a minisztériumokban, hogy csehszlovák útlevelét kapjak és hazajöhessek. Örömmel indultam el a hosszú útra, azért fájó szívvel gondolok a szép orosz Annára, aki megkönnyítette életemet a vad idegenben.
Úgy állapodtunk meg, hogy én magammal hozom a két gyermekünket, míg az első urától való két gyermek ott marad nála, vigaszul.
— Mesélje el, hogy jöttek haza?

— Március 22-én még kemény tél volt Krasnojarskban. Akkor indultunk. 500 rubelbe kerültek a jegyek. Előbb Omskba mentünk. Innen Moszkvába és onnan Lengyelországon keresztül jöttünk haza. Ghica Vodánál léptük át a román határt és Kolozsváron, Nagyváradon keresztül érkeztünk Halmiba.

—Szent Isten — kiáll föl — mindjárt megy a vonat és 6 órakor már megölelhetem az én hűséges feleségem.

— Milyen volt az orosz fogság?
-- Hát bizony az orosz »feleségem« nagyon szép volt, meg azután fiatalabb is, de a szívem mégis hiába, az itthoni feleségemhez húzott haza.

— Mi történt a leányaival?
-- 21 év nagy idő. Megnőttek és mindhárman férjhez mentek. Vajon megismertem e őket?
— Meséljen valamit az oroszországi életről. Mennyit keresnek, milyenek a munkabérek?
-- Hát kérem, 1922-ben kaptunk 24 hold földet az államtól. Azon dolgoztunk és tisztességesen megéltünk. 1929-ben már visszavették a földet és ezentúl az államnak dolgoztunk. Munkánkért nem kaptunk pénzt. Fizetésben búzát adtak nekünk. Egy részét megtartottuk kenyérnek, a másik részéből az egyéb dolgokat szereztük be. Csendesen tengettük életünket.

 — Mit csináltak a többi hadifoglyok?

-- Ők is ugyanígy éltek. Megnősültek, gyerekeik oroszok lettek. Sokan már elfelejtették az anyanyelvüket is.
— Imádkoztak-e néha?
-- Azt bizony nem. A templomokat átalakították, mindet. Akit pedig az ügynökök imádkozáson kaptak rajta, azt dupla adófizetéssel büntették meg.

— Sok munkanélküli van Szovjetoroszországban?
-- Munka csak volna, de nagyon kevés a kereset.

Amíg Demeter beszél, szeretettel simogatja meg a két orosz gyereket, akik nagyon árván fogják magukat érezni. Mert bárhogy szeresse őket Anna asszony, a mostohájuk, az orosz anya szeretetét mégsem fogja tudni pótolni. Amíg az apa beszélt, addig a kis Anna csak meresztette gyönyörű két szemét.
A sors kereke forog. Talán egy szép napon beállít Rakaszra édesanyjuk és hazaviszi őket Krasnojarskba, szülővárosukba.

Egy szelíd lázadó

Ott állt az öreg, borostásan, szakadt, mocskos kabátban és ugyanilyen állagú lapos sapkában a könyvesbolti eladó előtt és nehéz szag lengte körül. Gyakran bejött a boltba, soha nem vett semmit, nem is volt pénze, de szerette megnézegetni a könyveket. Nem lehet tudni, miről beszélgettek, de egyszer csak lekapta a fejéről a sapkát, megforgatta a fejét és azt mondta:

-- Kérem, nagysád, úgy nézze meg ezt a fejet, hogy 15 éve nem látott vizet! Engem nem lehet beállítani a sorba!

A jólszituált, negyven körüli nő borzadva hátralépett, a boltban néhányan felsikoltottak, sőt, volt, aki ki is ment.

Nagyon kevesen tudták, hogy egészen más körülmények közzé született annak idején, még a monarchia végnapjaiban. Ebben a kárpátaljai városban látta meg a napvilágot köztiszteletben álló gimnáziumigazgató kései, egyetlen gyermekeként, könyvek, festmények, szép bútorok, no meg, majomszeretet vette körül, mert alaposan elkényeztették. Nem csupán burokban született, abban is nőtt fel. Már gyermekkorában beszélt vagy öt nyelven, később Vergiliust és Szókratészt olvasott, de igazából sohasem dolgozott semmit.

Aztán jöttek az oroszok, a gimnáziumot bezárták, idős szülei meghaltak, s ő ott maradt a könyvei, a festményei és a bútorai között. Melyek száma egyre fogyott, mert abból élt, hogy ezeket eladogatta.

A családot a városban mindenki ismerte, már persze, az őslakosok közül. Nagyra értékelték az ő műveltségét és becsületességét. Néhány befolyásos ember meg is próbált rajta segíteni.

Egy újságíró például elhatározta, hogy minden vasárnap meghívja majd ebédre, legalább hetente egyszer egyen egy jót ez a szegény fiú. Az első vasárnapon meg is érkezett, még egy kicsit ki is rittyentette magát, bár a hatvan éves csokornyakkendőt itt-ott megrágta a moly. Jóízűen elfogyasztotta mind a három fogást, megivott utána egy pohár bort.

-- Na, hogy ízlett az ebéd, Lacikám? – kérdezte tőle a ház ura és várta az elismerő szavakat.

-- Hát, kedves barátom, nem volt rossz… Igazán köszönöm a meghívást… De emlékszel, hogy főztek annak idején a tiszti kaszinóban? Na, ahhoz képest ez semmi…

Beszéltek mindenfélét a városban a látogatását követő családi viszályról, vagy igaz, vagy nem, de tény, hogy soha többé nem hívták meg.

Nem sokkal később az egyik gyárigazgató próbált rajta segíteni, aki régi tisztelője volt a családnak. Mivel tisztában volt matematikai képességeivel és fedhetetlenségével, felvette pénztárosnak.

Eljött az első fizetésnap. A gyárban az volt a szokás, hogy az igazgató és a főmérnök a munkaidő végén vette fel a bérét, amikor már mindenki megkapta a járandóságát.

Egyszer csak felpattant az igazgatói iroda ajtaja és mint felbőszült bika, berontott rajta a főmérnök.

-- Eredj, beszélj a barátoddal! – kiáltott rá a főnökére. – Ez a hülye csak a fizetésem felét hajlandó ideadni.

-- Hogyhogy a felét? –döbbent meg a másik.

-- Éppen a felét! Sőt, azt mondta, te is csak a felét kapod meg.

De ekkor már ketten rohantak a pénztár felé, melynek gazdája szelíd mosollyal fogadta őket.

-- Mi történt, Lacikám? Igaz, hogy csak a fizetésünk felét akarod ideadni? – próbálta kordában tartani indulatait az igazgató.

-- Hát persze! Igazán megérthetitek! Szerinted igazságos, hogy ötször annyit kerestek, mint az éjjeliőr vagy a takarítónő, akinek három apró gyermeke van?

Azok értetlenül bámultak rá.

-- Most akkor hol van a pénzünk? – kérdezte a főmérnök.

-- Hol lenne? Kiosztottam a többieknek. Eleinte nem akarták elvenni, de aztán örültek neki.

A következő napokban úgy kunyerálták vissza a pénzüket a munkásoktól, de ő ezt már nem láthatta, mert többé nem kellett bejönnie.

Az egyik bankfiók vezetője is megpróbált rajta segíteni, felvette ügyintézőnek, de ez csak egy napig tartott. Péntek volt, gyönyörűen sütött a nap. Bejött egy asszonyság, odament a pulthoz és közölte, szeretné felvenni a pénzét.

-- Egy pillanat, nagysád – szólt László és kisétált a bankból.

Hétfőn megjelent, mint aki jól végezte dolgát. Azonnal hívatta a főnök és szigorúan kérdőre vonta.

-- Nem értem, mért vagy ilyen feldúlt – szólt László. – Olyan gyönyörű idő volt, hát elmentem túrázni. Nem vagyok bolond, ilyenkor bent ülni.

Most meg ott állt az öreg, borostásan, szakadt, mocskos kabátban és ugyanilyen állagú lapos sapkában a könyvesbolti eladó előtt és meglehetősen nehéz szag lengte körül. Gyakran bejött a boltba, soha nem vett semmit, nem is volt pénze, de szerette megnézegetni a könyveket. Nem lehet tudni, miről beszélgettek, de egyszer csak lekapta a fejéről a sapkát, megforgatta a fejét és azt mondta:

-- Kérem, nagysád, úgy nézze meg ezt a fejet, hogy 15 éve nem látott vizet! Engem nem lehet beállítani a sorba!

 

 

Merünk-e kísérletezni?

„A kisgyerek számára a kudarc még természetes része az életnek: elesik és újra feláll, gyakorol, amíg meg nem tanul átfordulni, kúszni, mászni, járni. Számára ez nem kudarc, hanem a tanulás természetes része, gyakorlás. Az azonban, hogy később hogyan viseli, ha valami nem sikerül, hogy kudarcként éli-e meg, azon múlik, tőlünk mit lát. Dühöngünk, ha valami nem megy? Káromkodunk? Egy halk cifra odamondás után magunkba fojtjuk? Rámondjuk, hogy "mert nekem soha nem sikerül semmi"? Fogat összeszorítva erőltetjük? Elvárjuk, hogy elsőre menjen? Lebeszéljük-e egy-egy ötletéről, mert "úgyse menne"? Mi, szülők, merünk-e kísérletezni az élet dolgaiban? A konyhában? A munkában? A kapcsolatainkban? Merünk-e elesésből újra felállni? Merünk-e tanulni? Hagyjuk-e, hogy a gyermekünk így tegyen?” (Vida Ágnes pszichológus)