A Szovjetunió agonizálásának utolsó éveiben egyre gyarapodtak a bukásra utaló jelek, bár akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy ez már a vég, pontosabban, el sem tudtuk azt képzelni. Ám visszagondolva egyértelműen látszott, még ezekből az apró jelekből is, mert a helyzet drámaiságát gondosan titkolták előttünk: ez így sokáig nem mehet. Nem árt ezekre emlékezni, mert egyre gyakrabban bukkan fel Ukrajnában valamiféle nosztalgia az egykori Szovjetunió iránt, ami a fiatalok esetében még talán magyarázható a tájékozatlansággal, az idősebbeknél viszont szinte megmagyarázhatatlan ez a szelektív emlékezet.
Akkoriban a megyei lap gazdaságpolitikai rovatánál dolgoztam és mint ilyen, szinte minden vállalathoz bejárásom volt. Már korábban is számtalan jelét láttam a romlásnak, de a véghajrában ezek egyre sokasodtak.
Egy Munkács melletti gyárban egyszer arra figyeltem fel, az adminisztráció épülete a legnagyobb a cégnél. Odabenn, a hosszú folyosóról jobbra és balra is nyíltak az irodák, melyekben legalább négyen-öten, valahol pedig tízen is ültek és ugyanez folytatódott az épület még három szintjén. Az igazgatótól aztán megtudtam, hogy a gyárnak összesen 320 dolgozója van, aminek pont a fele, 160 az irodai dolgozó, de igazából több adminisztratív álláshely van, csak néhányat nem tudtak betölteni. Amikor pedig megkérdeztem tőle, hogy lehet így nyereségesen termelni, büszkén kihúzta magát és azt mondta: -- Sehogy! Mi egy tervezetten veszteséges vállalat vagyunk.
Az egyik bútorgyárban azt vettem észre, hogy a frissen beszállított deszkákat a teherautóról egyszerűen leöntötték a sárba. Sőt a következő teherautó egyszerűen áthajtott a szétszóródott deszkákon. Amikor ezt a főmérnöknek szóvá tettem, azt mondta, nincs itt idő ilyen apróságokkal foglalkozni, nyakukon a hónap vége, a tervet kell teljesíteni.
A „terv” egyébként is egy bűvös szó volt. Elmentem egyszer az egyik bútorgyárba, ahol végigvezettek a termelési fázisokon. A folyamat vége felé a szép, politúrozott szekrényajtót szerelték fel a szép, politúrozott szekrényre, ami abból állt, hogy a faforgácslapból készült ajtóba egy hatalmas kalapáccsal belepüfölte a facsavart az ajtóba, pedig mellette lógott az elektromos csavarhúzó.
-- De hát ez két nap alatt ki fog belőle esni! – mondtam neki döbbenten.
-- Itt nincs idő ezzel foglalkozni, a tervet kell teljesíteni – mondta a legnagyobb lelki nyugalommal.
De nem kellett ahhoz bemenni a gyárba, hogy lássuk, nagy a baj. A 80-as évek közepén, fiatal házasként bementünk Ungvár egyetlen bútoráruházába, hogy legalább egy szobabútort vegyünk. Kiválasztottuk, aztán előjegyzésbe vettek minket 1999-re (!).
Arról már nem is szólva, hogy akkoriban, ha nem álltunk be hajnalban, nyitás előtt egy órával a sorba az élelmiszerbolt előtt, akkor már nem jutott sem kenyér, sem pedig tej. A legtöbb arucikket nem lehetett megvenni, csak beszerezni. Méghozzá jókora felárral. Egy ismerősöm háti permetezőt akart venni, ami tíz rubelbe került, de nem kapott sehol. Aztán valakinek a valakije ismert valakit, aki megfelelő helyen dolgozott és kerítettek neki egyet. Persze, húsz rubelért.
A mostani ukrán vezetést nagyon gyakran szidják a lopás és a korrupció miatt és meg is érdemlik. De látni kell, hogy a lopás és a korrupció már az előző rendszerben is átszőtte az egész társadalmat, mert ahol áruhiány van és ahol mindenhez engedély kell, ott ez természetes. A szemes kávét olyanoktól lehetett beszerezni, akik valamelyik kávézóban vagy nagykernél dolgoztak, a húst azoktól, akik valamelyik húsipari vállalatnál és az autósok nagy része úgy műszakiztatta az autóját, hogy beküldött az illetékesnek egy üveg konyakot, meg a papírokat. Az meg teljesen természetes volt, hogy egy kolhozelnök vagy gyárigazgató csak úgy mehetett fel Kijevbe, a minisztériumba, ha előtt jól megrakta a csomagtartóját. Még szerencse, hogy Kárpátalján bőven akadt bor, pálinka és gyümölcs.
Ungváron a vágóhíd közelében laktunk. Egy este, hazafelé menet majdnem fejbe vágtak egy nagy csomag hússal, ugyanis átdobták a kerítésen. Mire magamhoz tértem, már ott is volt a címzett, hóna alá csapta a csomagot és elsietett.
Persze, sokáig sikerült elhitetni, hogy ezek nem a rendszer működési zavarait jelzik, hanem csak helyi anomáliák, hogy ez még mindig jobb, mint a rothadó kapitalizmus, ahol kizsákmányolják a dolgozót. Sikerült, mert az emberek 90 százaléka soha sem jutott el külföldre. A 70-es évek végén, még egyetemistaként meg akartam látogatni a nagybátyámat Debrecenben. Persze, meghívó kellett hozzá, hogy útlevelet kapjak, meg az egyetemi pártbizottság ajánlása. Behívattak a pártbizottságra, ahol a nagyjából a következő beszélgetés zajlott:
-- Magyarországra akar menni?
-- Igen, szeretnék.
-- A Szovjetuniót már ismeri?
-- Igen, elég sokfelé jártam.
-- Vlagyivosztokban járt már?
-- Ott még nem.
-- No, majd ha Vlagyivosztokot is ismeri, akkor menjen külföldre.
Persze, a gorbacsovi enyhülés során már egyre többen léphették át az országhatárt és egyre kevesebben hitték el a süket dumákat.
A 80-as évek vége felé jutott el az első amerikai delegáció Ungvárra. Több gyárba is elvitték őket, a szerkesztőségből engem küldtek ki, hogy kísérjem őket és tudósítsak a látogatásról. Ahogy végigsétáltunk az egyik gyárudvaron, a munkások kiálltak az épületek ajtajába és mosolyogva integettek a becses vendégeknek. Egyszer csak a párttitkár a küldöttség vezetőjéhez fordult, a munkásokra mutatott és azt mondta:
-- Látja, milyen boldogok nálunk az emberek?
Az egy pillanatra megállt, megvárta amíg a tolmács lefordítja neki a mondatot, aztán azt kérdezte:
-- Vajon akkor is ilyen boldogok lennének, ha tudnák, milyen rosszul élnek?
