Csaláncsempészek

 

Az öregember és a felesége egy kárpátaljai városban lakott, de gyakran jártak Magyarországra. A lányuk ide ment férjhez, ők meg unták magukat kettecskén, így, amikor lehetett, eljöttek vendégségbe. De nem is annyira vendégségbe, mert sokat segítettek a ház körül, vigyáztak az unokákra, így aztán mindenki jóljárt.

Az öreg, bár élete több mint kétharmadát városon élte le és egy gyárban dolgozott, megmaradt igazi parasztembernek, el sem tudta volna képzelni az életét jószág nélkül. Csak az szomorította el, hogy egykoron a város szélén álló házát már teljesen körbeépítették, egyre nagyobb gondot jelentett számára, hogy egy kis friss füvet szerezzen a jószágainak.

Egyszer aztán, amikor látogatóban jártak a lányánál, aki egy kis faluban lakott, felfedezte, hogy végig, a kerítés mentén rengeteg csalán nő.

-- Istenem, hogy örülnének ennek a kacsáim! – mondta a feleségének. – Mi lenne, ha vinnénk belőle egy zsákkal?

-- Ugyan, hagyd már ezt a bolondságot! – pirított rá az asszony. – Nehogy már innen vigyük haza a dudvát!

De az öreg addig duruzsolt neki, hogy ez milyen jó lenne, meg, hogy legalább itt is kigazolnák a kerítés alját, hogy végül beleegyezett.

Az egyik rokon vitte őket haza az autójával, indulás előtt aztán két zsákot félig szedtek a csalánnal, egy zsákba nem akarták belegyömöszkölni, mert az sok helyet foglal és a vámosok még azt hihetnék, hogy valamit elrejtettek alatt.

Megérkeztek a határra, jött a vámos dölyfösen, mint valami újkori Döbrögi, kinyittatta a csomagtartót és hosszasan fitymálta szegényes holmijukat.

-- Hát azokban a zsákokban mi van? – tette fel a logikus kérdést.

-- Semmi… -- szólt az öreg. – Csak egy kis csalán a jószágnak.

-- Hogy mi? – kérdezte az megütközve. – Velem ne hülyéskedjen! Na, vegyék csak ki azt a zsákot! – és rámutatott az egyikre.

Az öreg kivette és letette a földre.

-- Szóval, mi van a zsákban? – nézett rá szúrósan a vámos.

-- Mondtam, csalán – tárta szét a karját az öreg.

-- Maga velem ne hülyéskedjen! – kiáltott rá a hivatalos személy, és már nyúlt is bele a zsákba.

-- Nem kellene belenyúlni – nézett rá szelíden az öreg.

-- Nem kellene belenyúlni? – üvöltötte a vámos. – Kinek képzeli magát!

-- Ahogy gondolja – szólt a másik.

A következő pillanatban olyat ordított a vámos, hogy összeszaladtak a kollégái. A kocsit félreállították, átnézték, most már kesztyűs kézzel. Kijött a főnök is. Hosszasan tanakodtak, végül abban maradtak, hogy bármennyire is szeretnék, nincs olyan paragrafus, mely tiltaná a csalán magánforgalomban történő átjuttatását a határon. Így aztán nagy mérgesen elengedték őket.

A felesége nem volt ilyen elnéző.

-- A te hülye csalánod miatt órák hosszat álltunk a határon – mondogatta még évekig az öregnek.

 

 

 

 

 

Rettentő nemzeti érzés

  

Jocó! Jocókám! Láttad? Hogy mit műveltek ezek a fiúk, már megint! Vízilabdában mi vagyunk a császárok, b…meg!  Ahogy ez a Hostyánszky megvillant! Meg a Varga! Istenem, de jó volt tegnap magyarnak lenni! 

Nagyon kellett már! Nagyon kellett! Nekünk! Főleg nekem. Mint egy falat kenyér. Mert egyébként k..va szar napom volt! Már reggel azzal kezdődött, hogy felhívott a Jenő. Hogyhogy melyik Jenő? Hát, akiről annyit meséltem, hogy együtt jártunk iskolába. Akivel annyit ökörködtünk, na! Szóval felhív a Jenő, hogy bajban van. Hogy adjam meg a pénzt, amit öt éve kölcsön adott. Képzeld el, és ezt kora reggel, még ki sem bújtam az ágyból. Jön nekem ilyen hülyeségekkel, hogy elárverezik a házát. Hát én ezzel most mit csináljak!

Hogy visszaadom-e a pénzét? Hát hülyének nézel? Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Ha ő olyan barom volt, hogy ideadta mindenféle papír nélkül, akkor meg is érdemli!  Üzletben nincs barátság, ezt már megtanulhatta volna ez a hülye állat.

Na de, ez csak a kezdet volt! Alig mentem be az irodába, felhív a könyvelőm. Már borsódzik tőle a hátam! Most is azt mondja, hogy be kellene fizetni egy kis adót, mert ennek rossz vége lesz. Érted, rossz vége, b…meg! Mondtam neki, hogy nem fizetek, intézze el, ahogy akarja, azért tartom. Én fizessek? Ennek a kormánynak? Soha. Meg az előzőnek és a következőnek se! Oldják meg, ahogy akarják, ezért kapják a fizetésüket.

Az ebédszünetben aztán bekopogott Sárika, a takarítónő. Már ettől ideges lettem, mert már egy párszor rászóltam, ne lábatlankodjon ott napközben, takarítson inkább éjszaka. Erre bekopog, megáll előttem, mint egy rakás szerencsétlenség, és nagy nehezen kinyögi, hogy neki kérése lenne. Érted, kérése. Hozzám! 

Azt mondja, hogy adjam már neki oda a múlt havi fizetését, meg az azelőttinek is a felét, amivel tartozom. Merthogy, neki kórházba került a férje! És én ezért fizessem ki a fizetését? Mi olyan sürgős? Hát kérjen valakitől kölcsön! Azt hittem már megszokták, hogy két-három hónapot késnek a pénzek, erre most ez elkezd követelőzni. Úgy kirúgtam, hogy a lába sem érte a földet! Nem tehettem mást, ha őt kifizetem, akkor a többi is elkezd követelőzni.

Délután aztán a folyosón megállított Amálka a raktárból. Azt mondja, holnap kivenne egy szabadnapot, mert beteg a gyerek és elvinné az orvoshoz. Szabadnapot? Hogy adhatnék neki szabadnapot, amikor már így is mindenki három ember helyett dolgozik? Mondtam, hogy hagyjon békén, erről hallani sem akarok! Különben is, hadd edződjön az a gyerek.

Ekkor már olyan ideges voltam, hogy majd szétvetett a düh. Az asszony is észrevette, amikor hazamentem, inkább elment a gyerekekkel a nagymamához. Én pedig megvacsoráztam, bekapcsoltam a tévét és néztem a meccset. Csodálatos volt! Jocókám, úgy kellett nekem ez a tegnapi győzelem, mint egy falat kenyér. Vízilabdában mi vagyunk a császárok! De jó ilyenkor magyarnak lenni! Az embert elfogja az a rettentő nemzeti érzés. Mert összetartozunk!

 

A csehek Ukrajnának készülnek átengedni a Ruténföldet

 

(Megjelent: Magyarság: 1929.08.14.)
A cseh kormányzat az ukránok nagymérvű támogatásával valósággal ukránosítja a Ruténföldet, illetve annak rutén népét. Hogy miért, arra Bydlo cseh egyetemi tanár ad őszinte választ akkor, amikor a Ceskoslovenska Republika című hivatalos lap 1928. október 28-iki számába írt cikkében azt mondja: „Podkarpadska Rus (Ruténföld) csak ideiglenes függvénye a cseh köztársaságnak, amely azt idővel Ukrajnának fogja átengedni.“ Ezt a nyilatkozatot erősítette meg Scotus Viator tavalyi ruténföldi látogatásakor tett ama kijelentésével, hogy Podkarpadska Rus államjogi helyzete csak ideiglenesen oldatott meg, mert az később Ukrajnához lesz csatolandó. És ezt súlyosbítja az a tény, hogy Scotus Viator (Robert William Seton-Watson brit történész és politikai aktivista írói álneve, akit a trianoni szerződés egyik előkészítőjének tartanak – a szerkesztő megjegyzése) a prágai kormányzatnak, a köztársaság elnökének, a külügyminiszternek volt hivatalos vendége.

A fotón: Robert William Seton-Watson

Hófeketécske és a hét törpe

  

(Polkorrekt mese)

Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy metroszexuális király és volt neki egy gyönyörű transzszexuális felesége. Éltek, éldegéltek, egy napon aztán, honnan, honnan nem, született egy szép kislányuk. Nagy dilemmát okozott a királyi udvarban, hogy milyen nevet adjanak neki, az egyik miniszter azt javasolta, hogy legyen Hófehérke, a bőre miatt, de ezt azonnal elvetették, hiszen kell-e annál ütősebb bizonyíték a rendszerszintű rasszizmusra, hogy még hangsúlyozzák is a királylány fehérségét. Így lett aztán a neve Hófeketécske, egyrészt, mert ez már önmagában kiállás a faji megkülönböztetéssel szemben, másrészt, mert a birodalomban olyan szennyezett volt a levegő, hogy ők csak fekete havat láttak.

Bár valamennyien nagyon örültek a gyermek születésének, az idill nem tartott sokáig. A transzszexuális királyné ugyanis nem bírta elviselni, hogy őt mindenki nőnek nézi, amikor férfinek érzi magát, a szülés után pedig már teljesen eredménytelenül próbált ez ellen tiltakozni. A király ugyan az emberi jogok védelmében karóba húzatott néhány szolgát, ám az istenadta nép még ekkor sem akarta megérteni, hogy a királyné tulajdonképpen férfi. Amikor aztán leánya elkezdett beszélni és „anyának” szólította, teljesen betelt nála a pohár, elhagyta a családját, meg a királyságát és beállt egy jogvédő szervezethez önkéntesnek.

A király, bár nem sok kedve volt hozzá, politikai okokból hamarosan új asszonyt hozott a házhoz, aki minden bizonnyal rasszista volt, mert megkövetelte a lepedők kifehérítését, csak fehérbort ivott és a királynéi fürdőszobát is hófehérre csempéztette. No meg, első pillanattól gyűlölte Hófeketécskét, még akkor is, ha ránézésre fehér volt.

Teltek-múltak az évek, a királylány egyre cseperedett és egyre szebb lett, a mostohája pedig egyre jobban gyűlölte őt.

Egy napon aztán elővette a varázstükrét, belenézett és azt mondta neki: 

-- Mondd meg nékem, kicsi tükröm, ki a legszebb a földön!

-- Szép vagy, úrnőm, de tudd meg, Hófeketécske százszor szebb – felelte a tükör.

Ekkor aztán elhatározta, hogy elpusztítja Hófeketécskét. Magához hívatta a királyi vadászt és azt mondta neki, hogy vigye el az erdőbe, aztán ölje meg. A vadász egy ideig szabódott, de aztán megmagyarázta neki, hogy a királylány az udvarban a fehér felsőbbrendűséget képviseli, méghozzá éjjel-nappal, hiszen még a hálóinge is fehér és egyetlen fekete barátnője sincs, márpedig egy demokratikus családban ez tűrhetetlen.

A vadász aztán kivitte ez erdőbe a királylányt, de mégsem volt szíve megölni, inkább magára hagyta, mondván, majd elpusztítják a vadállatok. Sokáig bolyongott, amíg fel nem fedezett egy kis házikót a fák között. Bement, a házikóban egy pici asztalt  látott, mellette hét pici székkel, a falak mellett pedig hét pici ágyat. Mivel nagyon éhes volt, evett az ételből, majd lefeküdt és elaludt.

Amikor a törpék hazatértek, nagyon meglepődtek, de egyben meg is örültek a váratlan vendégnek. A királylány elmesélte nekik szomorú történetét. Azok egy darabig tanakodtak, majd így szólt az egyik:

-- - Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.

Így is történt. Ettől kezdve a törpék minden reggel elindultak dolgozni a bányába, Hófeketécske pedig nekiállt a házimunkának. Ám minden nap figyelmeztették, ne engedjen be senkit, mert a gonosz mostoha meg fogja találni. És igazuk is lett. Egy napon megint elővette a varázstükrét és feltette neki a kérdést!

-- Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?

-- Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor szebb. Hegyek között él magában, a hét törpe házában – felelte a tükör. A királynő meg éktelen haragra gyulladt.

Aztán hamarosan támadt egy ötlete, felvette a legszolidabb kiskosztümjét, hóna alá csapott egy mappát és elindult az erdőbe.

-- Nyiss ajtót, kicsiny leányzó! – kopogott be a házba. – Önkéntes jogvédő vagyok, számíthatsz rám! Én megvédem az érdekeidet.

-- Az én érdekeimet? – csodálkozott Hófeketécske, de az ajtót csak résnyire nyitotta ki. – Kitől kellene megvédeni az érdekeimet?

-- Hogyhogy kitől, Hát ezektől a törpétől?

-- De ők a barátaim – mondta a királylány bátortalanul.

-- Azt te csak úgy hiszed? – felelte egyre ingerültebben a gonosz mostoha. – Hiszen te el vagy nyomva. Állandóan főzöl, mosol, takarítasz, teljesen kihasználnak. Meg tudod te itt valósítani önmagadat? Na, ugye, hogy nem! Kérdezték tőled egyszer is, hogy nő akarsz-e lenni? Apropó, nőiesség! Itt élsz, fiatal lány létedre hét férfivel! Ez felveti a szexuális kihasználás gyanúját is. Egy szavadba kerül és olyan pert akasztok a nyakukba….

Hófeketécske teljesen megrémült, alig értett az egészből valamit.

-- Tessék innen elmenni! Tessék engem békén hagyni – könyörgött.

-- Hát jó -- mondta a mostoha, majd a zsebébe nyúlt. -- Elmegyek. De akkor legalább ezt a szép piros almát fogadd el tőlem!

A királylány nem tudhatta, hogy az alma mérgezett. Ahogy beleharapott, fuldokolni kezdett és az alma a torkán akadt. Amikor a törpék hazatértek, ott találták a padlón fekve, a teste már teljesen élettelen volt.

Nagy sírás-rívás közepette ravatalozták fel, egy szép üvegkoporsóban. Már éppen ki akarták vinni a temetőbe, amikor felbukkant a királyfi, aki hónapok óta Hófeketécskét kereste, annyit hallott csodálatos szépségéről. Teljesen elkeseredett, amikor megtudta, hogy későn érkezett. Csak annyit kért a törpéktől, hogy megcsókolhassa a királylányt. Azok leemelték a koporsó tetejét, a királyfi épp fölé hajolt, amikor kirontott az erdőből a gonosz mostoha, a kiskosztümjében, hóna alatt a mappával és torkaszakadtából kiabálni kezdett.

-- Azonnal vessenek véget a szexuális zaklatásnak! Erről szó sem lehet! Ha a hölgy előzőleg nem adta beleegyezését a csókba, akkor ez szexuális zaklatás! Itt van a paragrafus a hónam alatt!

-- De hogy adhatná a belegyezését, amikor halott? – kérdezte az egyik törpe.

-- Az nem jelent semmit! –kiabált tovább a mostoha. – Bíróság elé fogom vinni! Mért nem engem akar megcsókolni a fiatalember? Az nem minősülne zaklatásnak!

A temetést elhalasztották, a törpék visszamentek a bányába. Az ügyet állítólag most tárgyalják másodfokon.

 

 

 

 

 

 

 

Leteszteltük, mennyire revizionisták a magyarok

 

Ki találta fel a kommunizmust?

  

Egy öregasszony a Szovjetunióban elmegy egy kérdéssel a városi tanácsra, de mire odaér a hivatalnok irodájába, elfelejti a kérdést.
– A nyugdíjáról szeretett volna érdeklődni? – kérdi a hivatalnok.
– Nem, 20 rubelt kapok havonta, az jó.
– Akkor a lakásáról?
– Nem, három emberrel lakom egy szobában, egy közösségi lakásban, jól vagyok – válaszolja, majd hirtelen eszébe jut:
– Ki találta fel a kommunizmust? A kommunisták vagy tudósok?
A hivatalnok büszkén válaszolja:
– Hát, a kommunisták természetesen.
– Gondoltam. Ha tudósok találták volna fel, először kutyákon tesztelik.