A szolyvai riadalom napjaiból

 

(Megjelent: Az Est, 1914.12.19.)
Szolyva, december 17.
(Az Est kiküldött munkatársától)
Néhány napig nagy izgalomban volt Szolyvának és egész környéké­nek népe az oroszok beregi betörése miatt. Az oroszok elől — a hatóság felhívására — elmenekült a nép, de az oroszok visszavonulása után pár nap múlva már ismét visszatérhetett.
A Bereg megyében operáló csapat parancsnokságának vezérkari ezre­dese december 13-ikán közölte dr. Erdőhegyi Ferenc szolyvai főszolga­bíróval, hogy Szolyvát ki kell ürí­teni. A főbíró a katonaság parancsá­val elsietett a hivatalba, ahol egy negyed órán belül együtt voltak a csendőrörs, pénzügyőrség, gazdasági iskola vezetői, a járásorvos, a szám­vevő. Erdőhegyi röviden, egyszerű szavakkal tudatta a váratlan hírt. A jelenlevők nem ijedtek meg, rög­tön beletörődtek a változhatatlan helyzetbe és csak azt szerették volna tudni:
— Miért kell Szolyvát kiüríteni?
----Azért, — válaszolta Erdőhegyi —, mert Szolyva esetleg bele fog esni a hadműveletekbe.
A község urai elszéledtek, mindenki haza sietett — csomagolni.
A kiürítés híre természetesen nem maradt egy percig sem titokban. Csapatostul jött a szegény nép kér­dezősködni. Egyik-másik bejelentette, hogy nem menekül, mert nincs hozzá pénze.
— Hat gyermekem van — kiál­totta egy villogó szemű, ingerült ember —, miből meneküljek ? Miből ? Főbíró úr, én itt maradok, csinálok én olyan jó dekungot (ásott fedezék, óvóhely—a szerkesztő megjegyzése) a házam elé, hogy nem lesz baj.
— Én meg a hegyekbe szeretnék menni a tehenemmel. Szabad ? — kérdezte egy síró asszony.
— Értsék meg, jó emberek, — szólott a főbíró a néphez — innen el kell menni, még pedig lefelé, Munkács felé.
— Én megcsinálom a dekungomat — makacskodott az ingerült ember.
— Én is dekungot csinálok, — mondotta egy másik szegény ember — értek én ahhoz.
Ezektől a csöndes incidensektől el­tekintve, a nép legszegényebb réte­gében is nyugodtan viselték el a ka­tonaság parancsát.
Dr. Erdőhegyi főbíró a járásához tartozó községek jegyzőivel a követ­kező rendeletben tudatta a kiürítést:

A körjegyző úrnak X.-ben:
A hadvezetőség által Z., M., Szoly­va (ennek bisztrai része is), T. közsé­gek teljes kiürítése elrendeltetett. Erről a körjegyző urat azonnali intéz­kedés végett azzal értesítem, hogy az illetékes községi elöljáróságokkal és a szolyvai csendőrörssel együtt a megjelölt községek teljes kiürítését eszközölje.
A községi lakosok marháikkal, jó­szágaikkal együtt legkésőbb holnap a hajnali órákban Munkács irányában útnak indítandók. Intézkedéseket tet­tem arra nézve, hogy a lakosok meg­felelő lakáshoz és ellátáshoz jutva marháikat is megtarthassák, — ugyanezért, minthogy a kiürítésnél és a lakosok útnak indításánál sze­mélyesen jelen leszek, az út irányát, illetve a lakosok elhelyezésének a helyét csak ezen alkalommal fogom közölni.
Közhírré teendő, hogy rendeletem mindenkire — kivétel nélkül — kötelező, s annak megsértése a hadi törvényekbe ütköző cselekményt képez. Szolyva, 1914. december 14. Dr. Erdőhegyi főszolgabíró.

December 13-án indult meg a menekülők hosszú kocsisora. A falvak­ban dobszó útján tudatták a rende­letet, ezenkívül minden házban meg­jelent egy csendőr, aki a következ­ményekre való figyelmeztetéssel szó­lította fel a lakosokat a távozásra. December 15-én éjfél után Erdőhegyi leült zongorájához, egy szomorú da­rabot játszott s aztán lóra ült. A köz­ség elejéhez vágtatott, onnan adta a barátságos utasítást a vándorló nép­nek, amelyet Munkácsra dirigált.
December 15-én reggel Szolyva üres, néptelen volt, utolsónak a főbíró hagyta el a községet.
Ma, csütörtökön, az oroszok vissza­vonulása után, a szolyvai főszolgabíró ismét elfoglalta hivatalát, s az ő példáját látva, visszatér már a nép is otthonába.

Tarján Vilmos.

A képen: Orosz hadifoglyok a munkácsi gyűjtőtáborban (1915.)

Forrás: Fortepan

 

 

Limanova 1914

 

A küzdelmet fel kell vennünk

 

 „Bámulatos bizonyítékaink vannak arra, hogyan tudja a súlyos és végzetesnek látszó, kilátástalan helyzeteket leküzdeni és túlélni az ember, ha van külső vagy belső (szellemi) lehetősége, eszköze a küzdelemre. A koncentrációs táborok halálgyárából azok szabadulhattak ki, akik a szörnyűségek ellenére rögeszmésen hittek, bíztak a túlélésben. A szellemet nem lehet fogságba ejteni, a hit nem ismer határokat. Viktor Frankl pszichológus – maga is túlélő, egykori fogoly – a Mégis mondj igent az életre című könyvében avatott be a győzelmi esélyek titkaiba. Ha van életcél, ha értelmet tudunk adni annak, ami sorscsapásként ér, ha tanulni tudunk belőle, és meg akarjuk érteni a tragédia nekünk szóló üzenetét (Mire jó ez nekem? Mit tanulhatok belőle?), akkor a halálosnak látszó stresszor felett is uralkodhatunk. Akinek van miért élnie, az szinte minden hogyant elvisel, írja Nietzsche. Minden stresszhelyzetre érvényes ez az üzenet, a küzdelmet fel kell vennünk, mindig, minden általunk lehetséges módon.” (prof. Dr. Bagdy Emőke)