Hülye kérdés

 

A fiatal pár hajnalban, egy szeretkezés után heverészik az ágyban.

-- Drágám, mondd meg, de őszintén: voltál előttem valaki mással is? – szólal meg a pasi.

-- Te teljesen bolond vagy? – csattan fel a leányzó. – Hajnali négy óra van! Még mindenki alszik!

Bár elbitangolt a világ...

 

„Én optimista vagyok, bár látom, elbitangolt a világ, a vesztébe rohan, ha így folytatódik. De a káosz után rend kell, hogy legyen, s így lesz, bízom benne. A gyerekeknek ezért kell ismerni a gyökereket, s tudni, hogy a világ nem az, amit mindenütt látnak, és a tévéből ismernek. A világ egész másutt kezdődik. A saját bensőmben, aztán a családnál, aztán a közösségeknél. Amik már nincsenek. De mintha egyre születnének.” (Schäffer Erzsébet)

 

Az utolsó lakos

 

Ha átadjuk magunkat a gyásznak...

 

"Az egyik nyáron hármas veszteségélményt éltünk meg a családban: két hónap leforgása alatt meghalt az anyósom és az apósom, én pedig elveszítettem egy magzatot. Azt hiszem, ekkor tapasztaltam meg életemben először, hogy milyen igazán veremben lenni, amikor elfogynak az erőforrások, és nincs mibe kapaszkodni. Férjem gyászolt, ezért ő sem tudott engem úgy támogatni, ahogy szokott, és persze én sem adhattam neki annyi erőt, mint máskor. Ekkor tudatosult bennem, mennyire fontos, hogy utat adjak a fájdalomnak, hogy megengedjem magamnak ezt az érzést, hogy ki merjem mondani és el merjem fogadni azt, hogy nehéz, hogy nagyon fáj! Ekkor tudtam csak elsiratni minden veszteségemet. Addig már-már elhittem: én annyira erős vagyok, hogy mindennel megbirkózom. Hazudtam magamnak. Meg kellett tanulnom megélni a gyászt. Amikor év végén a tizenöt éves kutyám is elpusztult, mintha önmagam egy jelentős része is kiszakadt volna belőlem, de akkor már fel voltam készülve az elengedésre. Hagytam, hogy felszínre törjön a fájdalom, elsirattam a kutyámat, „szőrös gyermekemet”. Aztán a negatív érzések helyét átvette a hála, hogy ilyen sok ideig velünk volt, és ennyi mindent tanított nekünk. Azt hiszem, ekkor jutottam el oda, hogy megértsem azt, amit olyan gyönyörűen fogalmazott meg Verena Kast: ha átadjuk magunkat a gyásznak, elkezdődik bennünk egy olyan lelki folyamat, amely segít elszakadni attól, amit elveszítettünk. Ennek során tudomásul vesszük és elfogadjuk a veszteséget, mégis a legtöbbet őrizzük meg a megszakadt emberi kapcsolatból és élethelyzetből." (Dr. Kádár Annamária)