Azt írja az újság, konkrétan az olasz Il Giornale, hogy elkészült egy uniós belső dokumentáció, melynek értelmében az Európai Bizottság új kommunikációs irányelveket fogalmaz meg, többi között tiltanák a „karácsony” kifejezést, valamint a hagyományos európai keresztény neveket. Az olasz napilap úgy tudja, hogy az új irányelvek szerint többek között nem szabad angolul a Mr. és Mrs. megszólítást használni, hacsak az érintettek ebbe nem egyeznek bele, tilos a szóhasználatban a nyelvtani hímnemet részesíteni előnyben, nem lehet olyan találkozókat rendezni, amelyeken kizárólag azonos nemű részvevők vannak jelen, urak és hölgyek helyett a kedves kollégák kifejezést írják elő.
Az irányelvek nem állnak meg a tiltásnál, javaslatokat is tesznek. A „karácsony” helyett a „téli szünet”, a „Mária” név helyett a „Malikát” javasolja.
Ez a dokumentum már önmagában bizonyítja, hogy Európa a teljes önfeladás, önfelszámolás időszakát éli. És teszi mindezt úgy, hogy állandóan a szabadságra hivatkozik. Pedig, nem tudom, megfigyelték-e, a legkeményebb diktatúrák idején sem volt ennyi tilalom. Az idősebbek nyilván még emlékeznek rá, hogy a Szovjetunióban nem szidhattuk a pártot, nem vonhattuk kétségbe az egypártrendszer mindenhatóságát, nem kritizáltuk a rendszert sem, de a mindennapokban a hatalom soha nem állított fel ennyi tilalomfát.
Csak néhány példa, messze a teljesség igény nélkül. Már az is nonszensz, hogy nem használhatunk bizonyos szavakat, hiszen ez a legdurvább beavatkozás az emberek mindennapi életében. Az európai elit szemében megbocsáthatatlan bűn, ha valaki nemzetről, hazáról beszél. De nem forgalmazható az előírtnál görbébb uborka, nem döntheti el egy ország, hogy kiket enged be a területére, miként azt sem, hogy miképpen oldja meg a gyermekek szexuális felvilágosítását (ebbe egyébként sok európai országban a szülőnek sincs beleszólása), hogy milyen vallási közösségeket ismer el.
Az európai diktatúra egyik országban sem tűri az önálló, szabad akaratot. Néhány évvel ezelőtt kötelezettségszegési eljárást indítottak a portugálok ellen, mert betiltották a gépkocsik szélvédőjén a biztonsági fólia használatát, a finnek ellen pedig azért, mert engedélyezték a túlszaporodott farkasok egy részének kilövését. És persze, bizonyos események azt mutatják, hogy ennél messze nem állnak meg. Amikor klasszikus regényeket, zeneszámok, filmek címét kell átírni azért, mert egyesek szerint tiltott szavak vannak bennük, vagy rossz színben tüntetnek fel bizonyos kisebbségeket, amikor neves tudósok, zeneszerzők szobrát döntik le, mert mai szemmel nézve nem voltak politikailag elég korrektek, akkor hol állhat meg ez az őrület?
És ami különösen felháborító, mindez a szabadság jelszava alatt történik. Bár talán már ők is érzik, hogy ez egy kicsit hamisan cseng a dolog. Nem tudom, megfigyelték-e, de mostanában ritkábban hivatkoznak a demokráciára, inkább a „jogállamiságra” apellálnak. Hiszen a kettőnek semmi köze egymáshoz, hiszen törvényt bármikor lehet hozni, akár a népakarat ellenében is. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában tucatjával jelennek meg, melyekben azt firtatják, kell-e félni a demokráciától.
Persze, a gyakorlati megvalósításban lehetnek még problémák. Mi van például, ha a nem elég polkorrekt gyermeknek nem elég a téli szünet és követeli a karácsonyt? És hogy lehet megmagyarázni Marikának, hogy őt holnaptól Malikának fogják hívni? Magyarázzuk el, hogy a szabadság hálójában így természetes?
