A született politikus

Egyes jól értesült közelállók, már gyermekkorában megállapították Zénóról, hogy politikus alkat. Ötödikben vezércikkeket olvasott, két évvel később pedig betéve tudta a felvonulási jelszavakat. Aktivitása a későbbiekben csak fokozódott, minden tömeggyűlésen részt vett, s személyes sértésnek vette, ha nem szólalhatott fel.

A rendszerváltás aztán új távlatokat nyitott előtte. Azonnal belépett egy pártba, itt saját tagozatot alapított, aztán új pártot szervezett, de itt nem értettek egyet az elveivel, ezért egy másik szervezethez csatlakozott. Egyre határozottabban lépkedett felfelé a ranglétrán, úgy tűnt, hogy hamarosan karriert csinál, amit egészen kivételes tanulékonyságának köszönhetett. Állandóan a parlamenti közvetítéseket nézte. Tükör előtt gyakorolta, hogyan kell elegánsan és méltóságteljesen felállni, szinte együtt élt az országgyűlés munkájával, titokban interpellációkat és programbeszédeket írt, egyelőre persze csak az asztalfióknak.

Szépen induló pályafutását azonban derékba törte valami máig tisztázatlan malőr, szinte egyik napról a másikra kegyvesztett lett a legfelsőbb pártvezetés előtt. Ez annyira megviselte, hogy elhatározta, örökre felhagy a politikával, tapasztalatait az üzleti életben kamatoztatja.

Hamarosan megházasodott, bár ez sem volt mentes a bonyodalmaktól. A gondok már a leánykérésnél elkezdődtek, mert jövendőbeli anyósa és apósa nem értette, hogy tulajdonképpen mit akar. Közölte ugyanis velük, hogy hosszú távú koalícióra kíván lépni a lányukkal, mivel úgy érzi, ideológiailag rendkívül közel állnak egymáshoz. Kérte, hogy előlegezzék meg számára a bizalmat, és tanúsítsanak konstruktív magatartást. Talán sohasem lett volna házasság a dologból, ha az ifjú ara nem magyarázza el a szüleinek, hogy Zénó egyszerűen csak nősülni szeretne.

Le is zajlott az esküvő. A hangulat nem volt rossz, bár a vendégek erősen furcsállották, hogy az ifjú férj minden koccintás előtt választási kampánybeszédet tart, a zenészek pedig állandóan indulókat játszanak. Ez különösen a menyasszonytánc során okozott némi kényelmetlenséget.

A mézeshetek felejthetetlenek voltak. Különösen az anyós és az após számára. Ők ugyanis alig várták, hogy a fiatalok elutazzanak a nászútra, mert unták, hogy a vő minden reggelit pohárköszöntővel kezd, és csak így szólítja őket: „Tisztelt képviselőtársak!”

A nászutat követően megkezdődtek a szürke hétköznapok. Egy ideig a legnagyobb rendben ment minden, mert az új család megpróbált messzemenően alkalmazkodni az ifjú férj furcsa szokásaihoz. A mama sütött-főzött, a papa pedig másodállást vállalt, hogy megteremtse a fiatalok anyagi hátterét.

Egy napon aztán kitört a botrány. Zénó interpellációt nyújtott be anyósához a hagymás rostélyos elsózása ügyében, apósát pedig lemondásra szólította fel a költségvetési hiány rohamos növekedése miatt. Benyújtott egy bizalmatlansági indítványt is, de ezt a család leszavazta.

Ettől kezdve fagyos lett a hangulat. A fiatalasszony egyre gyakrabban rúgta fel a koalíciós megállapodást, majd bejelentette annak felbontását. A bíróság előtt azzal érvelt, hogy partnere egyetlen választási ígéretét sem képes teljesíteni.

Szegény állat

-- Cár atyuska, nagy baj van! Iderepült a sárkány és nagyon-nagyon éhes! – rohan be a cárhoz az egyik udvaronca.
-- És mit eszik az a sárkány? – kérdezi a cár.
-- Csöndes és antialkoholista szűzlányokat.
-- Kár ezért a szegény állatért, itt fog megdögleni nálunk...

Hálátlan népség

Amikor Molnár János azon a délutánon hazajött a munkából, volt valami riadtság a szemében, de ezt csak a felesége vette észre. Hiába, a húsz év az húsz év. Ám igazán akkor ijedt meg, amikor a férje megölelte, a gyerekeket pedig megcsókolta. Korábban sohasem tett ilyet, nem volt egy érzelgős fajta. De hiába kérdezgette az asszony, nem mondott semmit, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket.

Molnár János egy kis sapkásműhelyben dolgozott a kárpátaljai város eldugott mellékutcájában.  A műhely már ősidők óta működött, talán már a monarchia idején is, de a csehek alatt biztosan, meg a magyarok alatt is, sőt, még a szovjet rendszerben is megmaradt, igaz, már állami tulajdonban. A kereslet is átalakult, korábban főleg egyedi megrendelésre gyártottak fejfedőket, de ma már a legtöbben az olcsóbb boltit veszik meg, így leginkább csak javítottak.

Ezen a délutánon azonban betoppant egy igényes kuncsaft, egyébként is régi jó ismerős, ami mindig felpezsdítette a légkört, hisz nem csupán a régi szép időket lehetett vele felemlegetni, egy ilyen munka az ember szakmai önbecsülését állította helyre.

A mester épp a méretet vette le, amikor kivágódott az ajtó és a műhely diszkrét félhomályába benyomult egy orosz katonatiszt. Méghozzá, egy ezredes.

A köszönést csak félvállról vetette oda, majd közölte, hogy elszakadt a sapkája, melyet most, azonnal meg kell javítani.

Molnár kelletlenül nézett rá. Nem szerette őket, amire minden oka megvolt, hiszen annak idején elvitték lágerbe az apját.

-- Várjon egy kicsit! – mondta neki. – Nem látja, hogy vannak nálam? Mindjárt befejezem, aztán majd megnézem, mit tudok kezdeni azzal a sapkával.

A tiszt mérgesen topogott, a szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz és megállapította, hogy a mester, a vendég és a másik két kolléga is méla undorral néz rá.

-- Most azonnal meg kell javítani a sapkámat! Nem érti? Én a szovjet hadsereg ezredese vagyok! – kiáltott fel.

-- De én vagyok a mester – morogta Molnár, csak úgy, az orra alatt.

-- Mit mondott? Ismételje meg! – parancsolt rá még ingerültebben a másik.

-- Csak egy kis türelmet kértem – szólt Molnár és elmosolyodott.

Csönd lett, amolyan vihar előtti csönd. A vendég rendíthetetlen nyugalommal nézett az ablakon egy legyet, a kollégák valami kartondarabokkal matattak, Molnár pedig úgy tett, mintha teljesen elbizonytalanodott volna a méreteket illetően, ismét elővette a mérőszalagot.

Az ezredes talán két percig bírta.

-- Micsoda hálátlan egy népség! Felszabadítottuk magukat az elnyomás alól és ez a hála! Még meg sem köszönték, hogy itt vagyunk! – kiáltotta.

Molnár arcán elsápadt a harag. A többiek legszívesebben az asztal alá bújtak volna, tudták, hogy ha ezt az egyébként nyugodt embert kihozzák a sodrából, akkor nem érdekli sem isten, sem ember.

-- Hálátlan? Megköszönni? – lépett kettőt az ezredes felé, aki majd egy fejjel magasabb volt nála, mégis hátrálni kezdett. – Nekem lenne egy nagy kérésem. Szegény ember vagyok, semmim sincs, csak a ház, amiben lakom. De ha elintézi, hogy az egész fajtája elmenjen innen, magának adom a házat, bútorostul, mindenestül.

Az ezredes pánikszerűen rohant ki az ajtón, a sapka már nem is érdekelte. A többiek dermedten figyeltek.

-- Aztán, ha elvisznek, majd hozzatok be egy kis cigit és kaját – mondta nekik a mester, amikor egy kicsit már magukhoz tértek.

Molnár János aznap délután hazament a munkából, megölelte a feleségét, megcsókolta a gyerekeket, de nem mondott nekik semmit. Hiába kérdezgette az asszony, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket.