Tanulóéveim
alatt sokféle tanárom volt. Akadt jó is, rossz is, olyan, akit már
elfelejtettem, és olyan, akit sohasem fogok elfelejteni. Van, akire örök
hálával emlékszem vissza, és olyan is, akinek emlékétől még mindig a hideg
futkos a hátamon.
Az egészen
biztos, hogy Kamilla néni a felejthetetlenek közzé tartozik. Rikácsoló hangját
már a folyosóról hallottuk, pipiskedve lépett be az ajtón, minden mozdulatában,
vastagon kifestett arcának minden rezdülésében volt valami fensőséges, azt
sugározta, mennyire megalázó számára, hogy ránk kell fecsérelnie az ő drága
idejét és tehetségét.
Mosolyogni
nem nagyon láttuk, dicséretet sem hallottuk tőle, tipikus vénkisasszony volt,
bár én ennek a jelentőségét és kedélyállapotára gyakorolt hatását akkor még
nyilvánvalóan nem tudtam felmérni. Viszont minden egyes órán, olykor többször
is, felhívta a figyelmünket arra, hogy az életben a precizitás, a tisztaság és
a higiénia a három legfontosabb dolog. Eleinte megdöbbenten figyeltük, hogy
mielőtt kezébe vette a krétát, kesztyűt húzott, és minden óra elején
felszólította a hetest, hogy egy nyirkos ronggyal törölgesse le az asztal.
Ezek után
nem meglepő, hogy meglehetős ellenszenvet tápláltunk egymás iránt, mármint ő és
az osztály. Ebből további konfliktusok is adódtak, ezért szegény
osztályfőnökünk minden elképzelhető lehetőséget megragadott, hogy közvetítsen a
szemben álló felek között. Vajmi kevés sikerrel.
Egyszer,
húsvét előtt az a zseniális ötlete támadt, hogy mi, fiúk menjünk el meglocsolni
Kamilla nénit, ott majd, a terített asztal mellett biztosan oldódik egy kicsit
a feszültség. Meg aztán, olyan magányos szegény! Ez az ötlet nekünk egyáltalán
nem tetszett, sőt, már a gondolattól is borsódzott a hátunk, de a lányok
testületileg kiálltak mellette (könnyen beszéltek, hiszen nem róluk volt szó),
mondván, ha ennyit nem teszünk meg az osztályért, akkor aljas gazemberek
vagyunk.
Így hát
beadtuk a derekunkat, ami azt mutatja, hogy a nőknek már akkor sem tudtunk
ellenállni. Eleinte mindenki nagyon fogadkozott, de amikor indulni kellett,
egyiknek hasmenése volt, a másiknak sürgős dolga akadt, így végül azt vettük
észre, hogy már csak öten állunk Kamilla néni ajtaja előtt.
Lezajlott az
ilyenkor szokásos rituálé, leültetett minket a terített asztalhoz. És ekkor
rájöttünk valamire, arra, hogy Kamilla néni nem csupán nehéz természet, még
főzni sem tud. Jómagam egy darab rántott húst tettem a tányéromra, melyről
kiderült, hogy egyenesen ehetetlen. Íze, mint a fűrészpor, állaga, mint a
cipőtalp.
Ott ültem
tanácstalanul és tehetetlenül. Ha nem eszem meg, nem lesz előtte maradásom. De
még az osztálynak sem. Kínomban kitapogattam, hogy a nagy ebédlőasztalnak alul
van egy belső pereme. Amikor aztán egy pillanatra kilépett a konyhába, egy
gyors mozdulattal ide rejtettem a húst. A többiek pedig követték a példámat.
Ezek után igyekeztünk a lehető leggyorsabban továbbállni.
Fáradozásunk
teljesen hiábavalónak bizonyult, ugyanis Kamilla néni továbbra is a már
megszokott hanyag utálattal tárgyalt velünk. Csak egy év múlva derült ki, hogy
mégiscsak örült a látogatásunknak, mivel húsvét előtt közölte: elvárja, hogy az
idén is meglocsoljuk.
Nem volt mit
tenni, mind az öten, mint az áldozati bárányok, elballagtunk a tanárnő házához.
Meglocsoltuk, aztán tiltakozó gyomorra leültünk a terített asztalhoz. Éreztünk
valami furcsa szagot is, de minket akkor ez érdekelt a legkevésbé.
--
Emlékszel? – súgta a fülembe Palika. – Tavaly ide, az asztalba dugtad el a
rántott húst…
Aztán
benyúlt az asztal alá. Az arca elsápadt, és ahogy visszakapta a kezét, az
asztalból hullani kezdtek a tavalyi ételmaradékok. A rántott hús ott hevert a
padlón, némi fasírozott és oldalas társaságában, a zöld penész alól itt-ott
kibuggyant valami meghatározhatatlan barna és sárga árnyalat, de ekkor már
éreztük az illatokat is.
