Korábban, „Vacsora Moszkvában” címmel írtam már
Anton nevű moszkvai barátunkról, akinek a felesége magyaros tyúklevessel akart
minket megvendégelni, amikor pedig rájött, hogy milyen rettenetes lett a főztje,
zokogásban tört ki. Ám gasztronómiai együttműködésünk Antonnal ezzel nem ért
véget.
Legközelebbi moszkvai utunk során, szokás szerint,
meglátogatott minket a szállodában és elmondta, tarthatatlan, hogy ő még
sohasem járt Kárpátalján és most már feltétlenül eljön látogatóba. Persze
biztattuk és mondtuk, hogy szívesen látjuk, de nem vettük igazán komolyan, mert
ezt már sokszor hallottuk tőle. Így aztán igencsak meglepődtünk, amikor
hazafelé indulva felbukkant a pályaudvaron egy bőrönddel, fülig érő szájjal
újságolva, hogy velünk, a turistavonaton fog utazni, mindent elintézett a
főnökséggel, így csak a visszaút kerül neki pénzbe.
A hosszú úton volt időnk megbeszélni, hogy a
tíztagú társaságból ki fogja vendégül látni. Az egyiknek pici gyerekei volták,
a másik maga is albérletben lakott, végül az egyik barátom, aki még nőtlen volt
és az anyukájával élt egy szép nagy falusi házban, bevállalta a dolgot. Persze,
mobiltelefonról akkor még nem is hallottunk, a vezetékest is csak hosszú évek
várakozása után vagy éppen protekciósan szerelték be, így a mamát nem lehetett
előre figyelmeztetni.
Az állomásról gyalog sétáltak haza, párszáz méter
volt a távolság. Anton egész úton csak ámuldozott és hüledezett, aztán kibökte,
nem érti, hogy vannak itt ilyen szép épületek, rendben tartott porták, amikor
az orosz falvakban jobbára düledező házakat lehet látni.
-- Mégiscsak jó dolog ez a szocializmus –
mondta a barátomnak, aki erre inkább nem válaszolt.
Aztán néhány méterrel a cél előtt Anton megállt
és erősen elkezdett gondolkodni. A másik nem tudta elképzelni, hogy mi a
probléma.
-- De hiszen Oroszországban sokkal előbb volt
szocializmus, mint itt! – kiáltott fel Anton csalódott arccal, mint akiben egy
világ omlott össze.
A mama látszólag nagy örömmel fogadta a
vendéget, leültette, szilvapálinkával kínálta, bár társalogni nem nagyon
tudott, mert az egyik csak oroszul, a másik pedig csak magyarul tudott. Aztán amíg az a fürdőszobában tisztálkodott
dühösen hívta félre a fiát.
-- Miféle dolog ez! Ilyen váratlanul idehozni
egy ilyen magas rangú vendéget! Még fel sem tudtam készülni! Legalább valami
tisztességes ünnepi ételt tudnék neki adni, mert most csak egy kis habartpaszuly
van – korholta.
-- Ugyan, anyuka, nem kell idegeskedni! Meg
fogja enni a zöldpaszulyt is. Nem is ismeri, sőt, fogadni mernék, hogy nem is hallott
róla. Legfeljebb azt fogja hinni, hogy nálunk ez az ünnepi.
Nagy sopánkodva, szégyenkezve be is hozta az
anyuka a zöldpaszulyt. Kicsit félszegen, óvatosan mert a vendégnek két
merőkanállal, mellé meg odakészített egy fonott kosárkába néhány szelet foszlós
házikenyeret. A szomszédasszony néha szokott még sütni a kemencében és ilyenkor
mindig áthoz egyet.
Anton óvatosan közelítette meg az ételt. Előbb
beleszimatolt az illatába és amit tapasztalt, az nem lehetett nagyon riasztó,
mert vette a kanalat és belemerített a fehér lébe. Lassan érintette az ajkához,
aztán a szájába vette, s még ízlelgette a nyelvével, aztán nyelt egy nagyot.
Volt vagy harminc fok meleg, el is fáradhatott a hosszú utazás alatt és a hűs
étel szinte szétáradt a gyomrában.
Pillanatok alatt megette az egészet, aztán
szedett még egy adagot, majd megkérdezte, hogy azt a kicsit, ami még a tálban
maradt elfogyaszthatja-e. Végül közölte, hogy ő még életében nem evett ilyen
finomat és kérte, sőt követelte a receptet, amit azonnal fel is rótt egy
papírra.
Néhány napig még itt vendégeskedett, teljesen
el volt ragadtatva Kárpátaljától. Indulás előtt, némi pálinkázás után, szűk
körben megjegyezte, hogy szerinte itt nem is olyan szocializmus van, mint
náluk.
Ősszel ismét Moszkvában jártunk, de Anton nem
jelentkezett. Vártuk, hogy majd megkeres minket, de hiába. Az utolsó előtti napon
aztán felhívtuk. A felesége vette fel. Azt mondta, hogy mióta Anton hazajött,
egy pokol az élete. Hozott valami receptet, állandóan azt kell neki megfőzni és
amikor megkóstolja, mindig az asszonyt korholja. Mert ez nem olyan, mint amilyet
ő evett.
-- Elegem van a magyar konyhából – mondta nem
dühösen, inkább lemondóan a telefonba a felesége. És én akkor jöttem rá, hogy a
zöldpaszuly is lehet veszélyforrás. Főleg a családi békére nézve.
