Jött felém a sétálóutcában, borostásan, imbolygó léptekkel, egy koszos, csíkos szatyorral a hóna alatt. Előbb meg sem ismertem, de aztán mégis, viszont akkor meg nem tudtam, mit tegyek: ha kikerülöm, talán nagyképűnek tart, ha ráköszönök, talán szégyelli majd az állapotát.
Ő azonban megoldotta a dilemmámat, ahogy meglátott, fülig ért a szája és már rohant is hozzám.
-- De jó, hogy találkoztunk! Olyan régen láttalak – mondta, miközben olcsó lőrék feledhetetlen illatát lehelte felém és úgy megmarkolta a karomat, mintha el sem akarna engedni.
-- Hát… jó. Tényleg jó – feleltem bizonytalanul, hátsó szándékait fürkészve.
-- Tudod, az úgy volt, hogy amikor reggel felkeltünk az én egyetlenemnek fájt a gyomra – kezdte el, minden kérdés nélkül. – De én mondtam neki, hogy máris szaladok a boltba és ripsz-ropsz hozok neki ásványvizet, mert az jót szokott tenni. Csak várjon türelemmel. Ha egy férfi igazán szeret, akkor ez a legkevesebb.
Egy pillanatra megállt, talán, hogy összeszedje a gondolatait, meg aztán kicsit el is érzékenyült ettől a nagy szeretettől.
-- Te ismered az én egyetlen szerelmemet! – nézett rám számonkérően. – Ugye, ismered?
-- Hát persze, hogy ismerem – vágtam rá, bár egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez az egyetlen szerelem még mindig ugyanaz az egyetlen szerelem. – De ti kint laktatok a faluban nem?
-- Hát még ott is lakunk – felelte. – Csak nálunk a boltban nem volt olyan ásványvíz, amit igazán szeret. De sebaj, éppen megérkezett a busz én meg felszálltam és bejöttem a városba. Mert ha egy férfi igazán szeret, ez a legkevesebb.
-- De már délután van – szaladt ki a számon, amit azonnal meg is bántam.
-- Hát igen – felelte, miközben a koszos táskával letörölte az arcáról az izzadságot. – Tudod, hogy van ez itt városon, az ember benéz ide, benéz oda és már el is ment az idő.
-- De nem látom az ásványvizet – szólalt meg bennem a kötözködés démona.
-- Hát…most mennék megvenni – tárta szét a karját. – Nem tudnál adni egy kis pénzt? Csak amiből futná két üveg ásványvízre…
-- Te pénz nélkül indultál el vásárolni? – folytattam könyörtelenül.
-- Dehogy! Csak tudod, hogy van ez itt városon, az ember bemegy ide, bemegy oda és már el is fogyott a pénzed.
Itt megint dilemmába kerültem. Azon gondolkodtam, hogy régi ismeretségünkre, valamint egyetlen szerelmére való tekintettel tényleg adhatnék neki egy kis pénzt, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ebből ásványvíz lesz.
Végül csak győzött a jobbik énem a józan ész fölött, kisegítettem. Azonnal elsétált, de még egy pillanatra megfordult és visszaszólt:
-- Ha egy férfi igazán szeret, mindent megtesz a nő kedvéért! Majd megtudod egyszer te is!
