2020. július 31., péntek

Mindig én akartam jobban

„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok.

Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszom túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos.

Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától.
Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra.
A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszom, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni.
Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.
Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

(Benedek Tibor (1972. július 12. – 2020. június 18.) háromszoros olimpiai bajnok, Európa- és világbajnok vízilabdázó, 2013 és 2016 között a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya.)

Vacsora Moszkvában

Annak idején, még a Szovjetunió hőskorában, másodállásban tolmácsként és idegenvezetőként dolgoztam, ami azt jelentette, hogy magyar csoportokat fogadtunk és kísértünk szerte az országban. Egy ilyen alkalommal Moszkvában úgy alakult a helyzet, hogy az egyik csoport más elutazott, a következő pedig csak néhány nappal később érkezett meg, így barátommal és kollégámmal, nevezzük Andrásnak, mert egyébként is így hívták, nekünk ezt a szállodában kellett volna kivárni.

Már korábban összebarátkoztunk a szovjet partneriroda moszkvai vezetőjével, aki élénken érdeklődött Kárpátalja és a magyarság iránt. Később felmerült bennem, hogy talán felsőbb utasításra barátkozott velünk, de ennek már nincs jelentősége.

Miután a csoportjaink elutaztak, újdonsült barátunk, Anton meghívott minket vacsorázni a lakására. Mint mondta, a felesége meglepetéssel készül, valahol olvasta, hogy a magyarok nagyon szeretik a tyúklevest és kifejezetten a mi kedvünkért, azt fog főzni.

Másnap este szívélyesen fogadtak minket a moszkvai elitnegyednek számító szép lakásban, az asszonyka bűbájos volt, a két gyerek nagyon aranyos, záporoztak ránk a kérdések, élénken érdeklődtek a magyar kultúra iránt.

Néhány pohár vodka elfogyasztása után aztán az asszonyka szólt, hogy a vacsora tálalva. Amikor beléptünk a nappaliba, előbb csak a gyönyörű terítéket vettük észre, aztán egy hatalmas, szintén gyönyörű és vélhetően nagyon drága porcelántálban megpillantottunk valami zavaros, barnás löttyöt, amiből két tyúkláb emelkedett ki, mivelhogy a tyúk megtisztítva, de egészben helyezkedett el az úgynevezett levesben.

Ezek után már meg sem lepődtünk, hogy az íze is rettenetes volt, sőt, talán egy fokkal még rettenetesebb, mintha valami zsíros folyadékot nyeltünk volna. Persze, hősiesen próbáltuk legyűrni, mert mi mást tehet ilyenkor az ember és még az sem vigasztalt minket, hogy láttuk, a vendéglátóink is hasonló problémákkal küzdenek.

-- Valamit tennünk kell, ezek azt hiszik, mi ilyen szart eszünk – súgtam oda Andrisnak. – A magyar konyha becsülete forog kockán.

-- Na, hogy ízlett a leves? – tette fel a lehető legkényesebb kérdést Anton, miután visszatértek.

Még gondolkodtam, mit is lehet ebben a helyzetben erre diplomatikusan válaszolni, de Andris megelőzött.

-- Nem volt rossz és nagyon köszönjük! – mondta. – De én egy kicsit másképp csinálom. Ha megengeditek, valamelyik nap eljönnénk, és főznék egy levest, úgy, ahogy én szoktam.

Hirtelen mindenki megdermedt. Elképzelhették, hogy ismét egy ilyen löttyöt kell majd megenniük és ettől elszörnyedtek. De aztán mégis győzött a vendégszeretet.

-- Hát persze, kiváló ötlet – szólt Anton. – Már holnap este eljöhettek, hiszen épp szombat lesz. Addig mi a tyúkot megvesszük.

Másnap reggel első az első utunk az úgynevezett magyar boltba vezetett, az egyetlen helyre, ahol magyaros fűszereket lehetett kapni. No meg, magyar levestésztát. Aztán a piacon találtunk egy árust, akinél volt hagyma, karalábé, petrezselyem és sárgarépa, mert ezeket sem lehetett akárhol megvenni.

Délután aztán beállítottunk Antonékhoz és nekikezdtünk a főzésnek. Pontosabban, Andris főzött, én csak segédkeztem. Néha bementünk a szobába, egy kis beszélgetésre és vodkázásra, de azért a levest szemmel tartottuk. Hol a zöldséget adtuk hozzá, hol a habot szedtük le, a végén pedig a fűszerezés következett. Ahogy közeledett a végkifejlet, úgy illantak be egyre ínycsiklandóbb illatok a szobába és úgy nőtt a házigazdák kíváncsisága.

Amikor aztán elkészült a vacsora, a háziasszony megterített, a gyönyörű (és hatalmas) porcelántálban felszolgáltuk a levest, mellé tettük egy kisebbe a tésztát és egy másikra kiraktuk a főtthúst, meg a zöldséget. Vendéglátóink csodálkozva néztek minket és néha beleszippantottak a levegőbe.

Aztán enni kezdtünk. Nem szólt senki egy szót sem, csak a kanalak és a tányérok szolid csörgése hallatszott, a gyerekek pillanatok alatt lenyelték az első adagot aztán szedtek még egyet, de közben a főtthúst és a zöldséget is csipegették.

A háziasszony úgy evett, hogy teljesen belebújt a tányérba, nem is láttuk az arcát. Egyszer csak felugrott és kirohant a konyhába. Anton elnézést kért és utána ment. Még a kanalat is letettük, halálos csönd lett, így jól hallottuk a nyitott ajtón át a zokogást.

2020. július 30., csütörtök

Ha csak úgy nem

Gombázni megy a székely meg a komaasszonya. Hazafelé menet az asszony nem
állja meg szó nélkül:
- Hej, koma, de féltem én az erdőben, hogy lefog!

 - Ugyan, komaasszony, már hogy fogtam volna le, hiszen vizes volt a fű.
- Ejsze, leterítettem volna a nagykendőt.