A szláv csirkecsontok esete

 

Bár az ukrán tudósok a történelmi tények hazafias értelmezését egy lényegesen magasabb szintre emelték, ennek a törekvésnek már a nagy Szovjetunióban is nagy hagyományai voltak. Igaz, ott jobban adtak a szakmai látszatra, eszük ágában sem volt azt állítani, hogy egész Kárpátalja történelmét az oroszok határozták meg, viszont szinte minden régészeti leletet szlávnak tekintettek. És ezt még a legkiválóbb, a rendszerrel a szívük mélyén nem szimpatizáló történészek is kénytelenek voltak elfogadni.

Különösen az ásatások során talált csontok esetében volt könnyű szlávosítani, hiszen azokon általában nem találtak olyan jelet vagy feliratot, mely kétségbe vonhatta volna szláv mivoltukat.

Az egyik kollégám, nevezzük Eleknek,  jó barátságban volt az ungvári egyetem egyik neves történészprofesszorával. Többször is megpróbálta kifaggatni, nem minden provokatív szándék nélkül, hogy vajon miből, milyen ismérvek alapján állapítják meg a csontok szláv eredetét.

-- Egy igazi szakember, több évtizedes gyakorlattal, már ránézésre meg tudja állapítani, hogy egy csont szláv vagy nem szláv – hangzott minden alkalommal a megfellebbezhetetlen válasz.

Egy alkalommal együtt ebédeltek a híres Verhovina étteremben. A professzor, aki rántott csirkét evett krumplipürével és uborkasalátával, az ebéd közben elújságolta, hogy megérkeztek az egyetemre a csontok az egyik vár melletti ásatásról.

-- Persze, ezek is szláv csontok – mondta kissé gúnyosan a barátja.

-- Hát persze, hogy azok – felelte ő határozottan.

-- De hogy lehetnek szlávok a csontok, amikor tudjuk, hogy a várat a magyarok építették? – hangzott a következő kérdés.

-- Az nem jelent semmit – felelte a professzor. – Még az is lehet, hogy ráépítették a várat az ősi szláv sírokra.

Amikor befejezték az ebédet, a Elek elkérte a csirkecsontokat, mondván a kutyáját szeretné megörvendeztetni a finom falatokkal. Becsomagolta őket egy szalvétába, a kis csomagot zsebre vágta, aztán elbúcsúztak egymástól.

Másnap váratlanul meglátogatta a professzor urat az egyetemen. Egy hatalmas asztalon egy halom csont hevert, mindenféle jelzésekkel ellátva, de egymás hegyén-hátán.

-- Látod, ezekről beszéltem tegnap – újságolta a vendégnek.

-- Megnézhetem őket közelebbről? – kérdezte a másik.

-- Hát persze, mi bajuk eshetne – felelte az.

Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor valaki elszólította vendéglátóját, a kollégám előkapta zsebéből a csirkecsontokat és eldugta az emberi csontok között.

-- Te, szerintem ezek mégsem szláv csontok – mondta miután a professzor visszatért.

-- Te kétségbe vonod a szakértelmemet? – nézett rá a másik mérgesen.

-- Nem vonom kétségbe, de nézd csak meg őket jobban. Biztos, ami biztos.

-- Nem nézem meg jobban, mert ezek igenis szláv csontok! – nézett rá a professzor egyre mérgesebben.

-- Hát jó – folytatta ő. – Ha egyetlen csontról is bebizonyítom, hogy semmi köze a szlávokhoz, hajlandó vagy elismerni, hogy ezek nem szláv csontok?

-- Hát persze! Hogy a fenébe tudnál te nekem bármit is bebizonyítani?

Elek erre benyúlt az asztalon fekvő halomba és előkapta az ott elhelyezett csirkecsontokat.

-- Barátom, erről te magad rágtad le tegnap a húst. Bár attól még lehet szláv, csak a kormeghatározás sántít.