Az oroszok beregmegyei betörése és visszaveretése

(Megjelent: Az Est, 1914.10.04.)

Szolyva, október 2. (Az Est kiküldött munkatársától)
Kedd délután érkeztem Szolyvára. Csendőr ült mellettem az automobilban. Megállok a főszolgabírói hivatal előtt. Felmegyek a hivatalba. A hivatal vezetője, Balajthy Mór főbíró csomagol. Engedélyt ad, hogy a bekövetkező éjszakát hivatalos szobájában tölthessem, én pedig viszonzásul átadtam neki az autót, amellyel gyorsan elhagyta Szolyvát.
Hárman vagyunk a főbíró szobájában : Szabó Jenő, a hegyvidéki kirendeltség vezetője, Erdőhegyi Ferenc, tiszteletbeli főszolgabíró és én. Hat óra körül ágyúdörgést hallunk. Kinyitjuk az ablakokat, hogy jobban halljuk. Most már - gépfegyverek ritmikus hangja is hallatszik.
Majd pillanatnyi csend, aztán ismét ágyúdörej. Kinézünk az ablakon, de csak néhány bakát látunk, akik a sáros földön egy kövér malaccal végeznek. Messze, hátrább a trén áll, huszonnégy órája befogott lovakkal. Majd ulánus csapatok jönnek, északi irányban rohannak előre, aztán a lengyel légiók századait látjuk elvonulni a csatakos úton. Egymásra nézünk kérdő tekintettel s végül egyikünk megjegyzi:
— Közelről ilyen a háború!
Negyed hét órakor egy magyar katona parancsot hoz. Jelenti a főbírónak, hogy minden házban égjen egész éjszaka lámpás és este nyolc óra után senki se menjen ki az utcára, még a főbíró sem. A főbíró tudomásai veszi a parancsot, telefonon tovább adja mindenfelé, bár a hatósági személyek legnagyobb része már nincs a községben. Nincs aki közölje a néppel a parancsokat, bár igaz, hogy már nép is alig van, mert a lakosság zöme még délután elhagyta Szolyvát.
Elmegyünk a kaszinóba vacsorázni. Alig van harapnivaló. A cigaretta is elfogyott és kenyeret sem kapunk. Tíz óra tájban lefekszünk, úgy ahogy vagyunk, ruhástul, azonban a telefon folyton kizavar álmunkból. Éjfélkor erős kopogás hallatszik az ajtón.
— Ki az? — kérdi Erdőhegyi főbíró.

 — Én vagyok, a vereckei főbíró. Nyissátok ki az ajtót, keljetek fel, meneküljetek, jönnek a muszkák!
Belép a szobába Nagy Ernő, a vereckei főbíró és gyorsan elhadarja a következő szavakat:
— Volóc határában voltunk. Almamezőn. Az alezredes ott megbeszélést tartott a vezérkarával s a katonák éppen menázsira készültek, amikor egyszerre csak srapnellek és gépfegyverek golyói riasztották fel a katonákat. Almamezőn be volt fűtve egy vonat. Én ráugrottam a Iokomotivra, a katonák a kocsikba és így jöttünk Zákányra.
Az oroszok tekintélyes sereggel törtek maguknak utat a Kárpátokon át.
Kitűnő kémeik voltak, valószínűleg honáruló rutének, akik megmutatták a nehezen járható utakat, különösen azokat, a melyeket békeidőben a csempészetre és titkos kivándorlásokra szoktak használni. Mielőtt elérték Alsó-Vereckét, a határon levő kisebb népfelkelő csapat feltartóztatni igyekezett őket, azonban csakhamar belátta, hogy ez lehetetlen és Verecke község felé vonult vissza. Az oroszokkal való első találkozás azon a helyen történt, ahol az ezeréves emlékmű és Dobozi Dániel 1848-ban elesett hős kapitányunk sírköve áll.
— A népfelkelők távozása után egyéb utak is szabadokká lettek és az ellenség felvontatta hegyi ütegeit a magas hegyekre, gyalogsága és a kozákcsapatok pedig előrehaladhattak Alsó-Verecke felé, amelyet csapataink rövid, de hősies ellenállása után hatalmukba kerítettek. Ellenállás nélkül haladhatlak az oroszok a szűk vereckei szoroson. Az országút itt 40 méter széles és egy helyen keresztezi a Latorca, kétoldalt pedig a Kárpátok magas hegylánca övezi. Ez az út 3 és fél kilométer hosszú.

Visszavonult csapataink Felső-Vereckénél gyülekeztek és ott egy alezredes vezetése mellett rajvonalba fejlődtek. Mintegy 4500 emberünk lehetett, kevés ágyúval. A vereckei úton jövő oroszok száma 12.000 lehetett. Huszonöt hegyiágyút és huszonöt gépfegyvert hoztak magukkal. Nekünk csak négy ágyunk volt. Ekkora túlerő dacára is azonban csapataink megállították az oroszokat, néhány órai ütközetben megverték és Alsó-Vereckéig szorították őket vissza.
Csapataink ekkor a Volóc alatti Almamezőn tábort ütöttek, azonban pihenőjüket az ellenség ki akarta használni és újból megszólaltatta a hegyekre felvonult ágyukat. Ebben a válságos pillanatban parancsot kaptak a csapatok, hogy vonuljanak vissza Szolyva felé.
Szolyva körül történt meg csapataink gyülekezése és ideérkezett a kellő erősítés is, amely most már lehetővé tette, hogy végleg feltartóztassuk és visszaverjük az oroszokat, ami tudvalevőleg meg is történt és amiről időközben már el is ment a megye székhelyéről a hivatalos értesítés.
Győzelmünk igen nagyszabású volt és az oroszok négy völgyben vonultak vissza, sok foglyot, sebesültet, valamint gépfegyvert hagyva hátra. Különösen Ákos és Polena között szenvedtek nagyobb veszteséget. Ebben a völgyben bekerítették az oroszokat, akiknek csak kis része tudott menekülni. Szolyva egész környéke jól meg volt erősítve és csapataink előre elkészített jó hadállásban várták az oroszokat.
A lakosság egy része idő előtt elmenekült és hiába hirdette ki az alispán, hogy erős csapatok várják az oroszokat, nincs ok az aggodalomra, hiába közölte a munkácsi polgármester plakátokon és dobszóval, hogy minden intézkedés megtörtént, a lakosság egy része elmenekült, bár különösen Munkács egy pillanatra sem volt veszélyben és Szolyván akkora haderő állott, a melyről mindenki tudhatta, hogy az oroszokat biztosan feltartóztathatja és visszaverheti.
Tarján Vilmos

 

A képen: Magyar katonák egy sebesült orosz hadifogollyal. (1914.)

Forrás: Fortepan