Egy szemtanú visszaemlékezései XVII.

  

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Lágerévek

Nem kezeltek ki, de el kell ismernem, hogy ha azt a szegényes kezelést, amit kaptam, nem kaptam volna, nem kerültem volna vissza a családom körébe. Én többször éreztem, hogy a sír szélén állok és bármely pillanatban bekövetkezhetik a végső pillatant. De nemcsak én éreztem, de az orvosok is szemembe mondták, hogy sohasem remélték életben maradásomat. Rabtársaim és barátaim csodálták lelkierőmet, amikor a legválságosabb pillanatokban is azt mondtam, hogy nem halok meg. Még a babonás ember sem hinné el, hogy az első két hónapban a reggelenként kapott 2-2 szem csipkebogyó segített volna.

Nekem az életemért folyó küzdelemben két fegyverem volt. Az imakönyv és a rózsafüzér. Legbiztosabb, leghatásosabb gyógyszerem a megingathatatlan hit volt. Amikor magam körül láttam életerős embereket kidőlni, s az élők sorából eltávozni, engem az istenbe vetett erős hit erősített, segített és megvédett. Erősített az éhség, segített a betegség és megvédett a hideg idején.

Kilenc hónap letelte után, vagyis június hó végén kerültem vissza a janakievi táborba. Ottani barátaink megtudták, hogy az autónk késő este érkezik oda. Szeretettel vártak, s ennek örömére egynapi árpakásájukból hagytak részünkre.

Megérkezésünk után „jóllaktunk” és lefeküdtünk. Másnap reggel szobaparancsnoki minőségemben ébresztettem a társaságot. Mindenki felugrott és rendbe hozta magát, csak Liska, iglói rabtársunk nem mozdult. Elmentem hozzá és keze érintésével akartam ébreszteni. Meghökkentem. A keze jéghideg, a teste merev volt. Az orvosok véleménye szerint túl mohón ette az árpakását, s utána azonnal lefeküdt.

Megint hozzá kellett szokni a tábori élethez, az ottani rendhez és szokásokhoz.

Tudtam, hogy ha nem törődöm magammal, jobban mondva, a hasammal, ismét kórházba kerülök. Mindent megtettem, hogy egy dupla adag tisztességes portióhoz jussak. Végül sikerült tűzoltónak bevágódni. Az volt a feladatom, hogy nappal aludjak és éjjel, amikor mindenki alszik, az udvaron sétáljak, s közben a szobákba is benézzek, reggel 3 órakor pedig felébresszem a szénbányában dolgozókat. Ez nékem annyiban volt jó, mert éjjel a konyhán egy kis levest és a kenyérvágóban egy kis buchankát ehettem.

Néhány hónap múlva a kenyérvágóban megüresedett egy hely. Sikerült oda bejutni. Azt mondanom sem kell, hogy ott aztán jóllaktam buchankával. Egy éjszaka említésre méltó episod történt. Ketten egy öreg bácsival, Hartl Mátyással vágtuk és méregettük a hajnalban kiadásra kerülő adagokat. Egyszer csak belépett a táborparancsnok és kérdezte az öreget: „ Varujes stari?” Ez meg nagy komolyan válaszolta: „Da, da varujem.” Erre a parancsnok hangosan kacagott és meglepetésünkre megmagyarázta, hogy a „varovaty” szó lopást jelent. A kenyérvágóban csupán három hónapot dolgoztam, mert a lengyel foglyok azt kívánták, hogy már őket is engedjék ott működni. Ennek következtében mindannyiunkat leváltottak. Én ismét tűzoltó lettem.

Az étkezde és a konyha közötti falon volt egy ablak, melyen kiadták az ételeket. Minden étkezés alkalmával ennél az ablaknál kellett ülnie egy „naposnak”, akinek kötelessége volt, papír hiányában, a kivett adagok mennyiségét feljegyezni. A naposokat minden héten a kedvenc foglyok közül a parancsnok vagy annak helyettese jelölte ki. Egy reggel benn voltam az étkezdében, amikor belépett a parancsnok. Az ablaknál ülő napos nem törődött vele és nem is tisztelgett. Mire az mérgesen rákiáltott és elzavarta az ablaktól. Felém fordulva megparancsolta, hogy üljek az ablakhoz és ezentúl mindig én legyek a napos. Nékem ez viszonylag nem volt rossz, mert így módomban volt minden étkezés előtt kásával jóllakni és a nékem járó leves- és kásaadagokat bajtársaimnak adni.

Így ment ez nyolc hónapon keresztül. Egy este az egyik parancsnok azt mondta nékem, hogy éjjel 12 órakor legyek az étkezdében. 12 óra után odajött ő is nyolc fogollyal. Kívánságára ezeknek egy-egy dupla levesporciót adtam. Tekintettel arra, hogy nekem minden éjjel legkésőbb 3 órakor a konyhában kellett lennem, a reggeli elosztása után kicsit lefeküdtem. Alighogy elaludtam, felzavartak, hogy az éjszakai parancsnok keres. Kérdőre vont, hogy hová tettem a megmaradt 15 adag reggelit. Hiába hivatkoztam arra, hogy a táborparancsnok rendelkezése értelmében, minden fennmaradt ételt a legjobb bányászbrigádoknak juttattam, kegyetlenül egy szűk, kicsiny földalatti bunkerbe csukatott. Megtehette, mert a táborparancsnok elutazott és ő helyettesítette.

Öt éjszakát töltöttem e nyirkos, fekete lyukban, melyben sem állni, sem ülni nem tudtam, csak a puszta földön feküdni, azt is csak összehúzott lábakkal, a lyuk rövidsége miatt. Csak az éjszakákat töltöttem itt, mert reggel kizavartak „ágyút” kezelni. Ez egy különös alkotmány, egy ló nélküli szekér volt, melyen egy nagy vaskazán volt elhelyezve. Lovak helyett 16 fogoly húzta és tolta. Ezt arra használták, hogy ha a „latrina”, magyarul pöcegödör megtelt, akkor ezzel kellett a tartalmát egy domb túlsó oldalára kihordani.

Ezek voltak fogságom legkeservesebb napjai. Éjjel ott voltam, abban a lyukban, ahol sohasem láttam, hogy mikor nyugszik le a nap és mikor virrad. Nappal pedig a lehető legpiszkosabb, legegészségtelenebb munkát végeztem. A táborparancsnok, megérkezése után, azonnal kiszabadított. A helyettesét többé nem láttam, de emléke él és élni fog bennem életem végéig.

Néhány nap múlva sárgaságba estem. Nem tudom, hogy mi okozta, de egy héten belül 156-an voltunk sárgák. Három héten keresztül nem kaptunk semmit, csak zsírtalan krumplit és cukrot. Persze, ismét nagyon legyengültem, miért is sok hetet feküdtem. Némi megerősödésem után kolhozba vittek. Délelőtt elindultunk gyalog. Már sötét lett, amikor a kolhozba értünk. Egy deszkapajtában szénán aludtunk.

Virradatkor felzavartak, s útnak indultunk az árpaföldekre. Odaérkezésünk után reggelit kaptunk, tengerilisztből készült, hüvelykujjnyi nagyságú galuskát. Nem volt azon sem zsiradék, sem ízesítő, de jólesett, mert éhesek voltunk. A legfontosabb az volt, hogy mindenki annyit ehetett, amennyit akart. Azután hozzáfogtunk a kéveszedéshez. Délben ebédre ugyanolyan galuskát kaptunk, korlátlan mennyiségben. Estefelé nagy zivatar jött. Mire szállásunkra, a pajtába értünk csurom vizesek voltunk. Így feküdtünk le, vizes ruhában, dideregve. A fáradtságtól elaludtam, de ébresztéskor lázasan ébredtem. Kimentem a többiekkel a mezőre. A jelek szerint vérhasba estem.

 

Egy szemtanú visszaemlékezései XVI.

                                    

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Lágerévek

Voltak, akik nagyon jól értették a lázmérő kezelését. Az egyik rabtársam oly kitartóan csinálta ezt, hogy kórházba vitték, ahol annak dacára, hogy naponta kétszer volt lázmérés, csak nyolc havi kórházi kezelés után tudtak a turpisságra rájönni. Elcsodálkozott egy reggel, amikor egy leleményes orvosnő a lázmérés után magához hívatta az öreget, s újból megmérte a lázát, de most már úgy, hogy állandóan szemmel tartotta. Ilyen körülmények között a láz természetesen normális lett. Öreg kora dacára azonnal munkába zavarták.

Az egész fogolytábor három drótkerítéssel volt körülvéve, s négy sarkán egy-egy őrtorony állott. Minden őrtoronyban egy-egy géppisztolyos katona volt. A drótkerítések közötti területek fel voltak szántva. Egy koraőszi koromsötét éjszakán, zuhogó esőben sikerült három fogolynak a drótokat egy helyen elvágni és megszökni. Ettől kezdve még nagyobb lett a szigorúság. A drótok között hatalmas farkaskutyákat tartottak, s ezek nemcsak éjszaka, de még nappal is, ha valamelyikünk a dróthoz közeledett, egész ugatási koncertet rendeztek.

Egy nap reggelén, amikor a munkásokat szénbányai munkára kísérték, az egyik állítólag kilépett a sorból és agyonlőtték. Délután mindannyiunkat felsorakoztattak, s a holttestet az udvar közepére hozták. A táborparancsnok beszédében arra figyelmeztetett, hogy ezentúl így fognak megtorolni minden szökési kísérletet.

Körülbelül minden két hónapban egyszer felzavartak éjjel egy órakor, hogy menjünk fürödni. Elvittek egyhelyiségbe, ahol teljesen le kellett vetkőzni. Ruháinkat betették a fertőtlenítőbe. Mindenki kapott egy kis edényt 4-5 liter melegvízzel. Ezzel kellett megmosakodni. Nyári hónapokban ez még tűrhető volt, de télen, csikorgó hidegben az éjszakai fürdés után nagyon fáztunk. Egy alkalommal egy ilyen fürdéskor megfáztam, s különösen a lábaim nagyon fájtak. Azt találtam mondani az orvosnőnek, hogy reumáth kaptam, azt válaszolta, az semmi, a reuma csak úri betegség.

Körülbelül minden negyedévben egyszer mindenkit kizavartak az udvarra, s a szobákban mindent átkutattak, és ha találtak valahol valami késszerű pléhdarabot, azt elvették. A táborban nagyon elterjedt a poloska. Némely éjszaka egyáltalán nem tudtunk aludni. Nyáron, ha szép idő volt, a gyaluforgáccsal megtöltött szalmazsákot kivittük az udvarra, s ott aludtunk.

Szeptemberben nagyon legyengültem és dagadtak a lábaim. Az orvosok vicium cardist, szívbajt állapítottak meg. elszállítottak Dzserzsinszkbe, egy iskolából átvedlett tábori kórházba. Itt először a földön, később vaságyakon feküdtünk. Az étkezésnél annyi volt a különbség, hogy fekete buchanka helyett félbarna kenyeret kaptunk.

Itt is folytattuk a mindennapi imaórát. Unalomból sakkfigurákat faragtunk és sakkoztunk. Amikor azt is meguntuk, hazai élményekről meséltünk. Egyesek háborús élményeikről, mások végzett munkáikról, vagy családjaikról beszéltek. Voltak, akik részletesen elmondták önéletrajzukat, de sokan nem tudtak egyébről megemlékezni, mint a különféle ételekről. Nem egyszer rájuk szóltam, hogy ez a téma nem éhesgyomrúak társaságába való.

Itt töltöttem teljes kilenc hónapot. Ebből egy hónapon keresztül a súlyos betegek, a „halottjelöltek” részére fenntartott szobában feküdtem. Ebben a helyiségben csaknem minden éjszaka volt halott. Jól emlékszem, egy éjszaka a mellettem lévő ágyon egy rabtársam haldoklott. Néhány órás haláltusa után, körülbelül 2 órakor kiszenvedett. Röviddel azután magamra húztam a takaróját. Tudtam, hogy ő már takaró nélkül sem érzi a hideget, én pedig fáztam a takaróm alatt.

Itt német hadifogoly orvosok voltak, s így nyelvtudásom révén tolmácsként szerepeltem. Ebben e minőségemben a kórház főorvosnője is jól ismert. A konyha főszakácsa egy lengyel fogoly volt, a szakácsok különféle nemzetiségűek. Köztük volt egy munkácsi barátom is, aki nagyon szeretett volna főszakács lenni. Egyszer arra kért, hogy vezessem a főorvosnőhöz. Amikor kérését teljesítettem, s ő jelentette, hogy a lengyel főszakács nap-nap után lop, a főorvosnő, legnagyobb meglepetésünkre így válaszolt: „Ked ne krádes sdohnes.” Ami magyarul annyit jelent: ha nem lopsz, megdöglessz.

Minden kórházszobában volt egy betegek közül kijelölt szobaparancsnok. Ezek feladata volt a rendről és tisztaságról gondoskodni, valamint az élelmet elosztani. A tisztség dupla adag levessel járt. A mi szobaparancsnokunk betegsége súlyosbodott, így helyébe mást kellett kijelölni. Egy barátom, Lakner Lajos jegyző, aki saját bevallása szerint mindig nagyétkű volt és örökösen éhségről panaszkodott, a dupla leves reményében a kijelölését kérte. Csillogó szemekkel vette tudomásul, hogy kérését teljesítették, s az első ebédosztáskor a konzerves dobozába boldogan töltötte immár a régen megirigyelt, várva várt dupla porció levest.

Éppen csak kanalazni kezdte, belépett a szobánkba egy katonai bizottság. A bizottság főnöke végighúzta ujját az ajtófélfa burkolatának tetején, ahol egy kis por volt. Azt kérdezte, hogy ki a szobaparancsnok. Az éppen csak enni kezdő barátom büszkén jelentkezett. Erre a „magas” tisztségből letették és büntetésül a porért 24 órára a pincébe zárták. Mindez pillanatok műve volt. Még az annyira várt duplaporciós levest sem engedték elfogyasztani. Késő este, a pinceőr, Demling Mihály jóvoltából sikerült nékem egy darabka kenyeret és két cigarettát juttatni neki.

Amikor régi ungvári barátom, Földessy Gyula képviselő, lehúztam ujjáról az arany jegygyűrűt, s odaadtam egy szintén ungvári vasutasnak, hogy hazamenetelekor adja át az özvegynek. Bezzeg lett ebből ribillió. Keresték, követelték, hogy hol van a vastag arany jegygyűrű, mely életében ott csillogott az ujján. Mindenfelé kutatták, keresték, de nem találták. Amikor kijelentették, hogy a gyűrűt akárhogy, de meg kell találniuk, mert azt valaki ellopta és akinél megtalálják, az nem fog hazamenni, mert lopás miatt el fogják ítélni, az, akinek adtam a fenyegetések hatására előadta. A halottat elvitték, elhantolták, de persze gyűrű nélkül.

A képen: Munkács központja 1944-ben (a Vörös Hadsereg felvétele).

Forrás: Fortepan. 

 

 

Egy szemtanú visszaemlékezései XV.

 

 

 

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

Este bevittek a kultúrház nagytermébe, s annak padlóján feküdtünk egy teljes hétig. Volt köztünk három Szlovenszkóból közénk került magánszemély. Ezek és egy ungvári ügyvéd minden este közös imádkozást rendeznek. Egy este egy szlovák pap szlovák és magyar nyelvű beszédet mondott és kihangsúlyozta, hogy húsvét hetében vagyunk. A végén mindannyian elmondtuk a gyónási imát, s ő megadta a bűneink alóli feloldozást. Itt őreink nagyobb része magyar katonák voltak, akik boldogok voltak, hogy 1400 ember felett uralkodhattak, mert bunkósbotjaikkal bármikor élvezettel ütöttek bennünket.

Egy hét múlva megint felsorakoztattak és kikísértek az állomásra. Megrémültünk, amikor a nekünk szánt tehervonatot megláttuk. Minden kocsira krétával egy-egy nem éppen hízelgő mondat volt felírva. Például: „Le a kémekkel!”, „Halál a kémekre!”, „Felakasztani a kémeket!”, stb. Szorongó szívvel beszálltunk a vonatba, s elhelyezkedtünk. A vonat elindult és 11 nap és 11 éjszaka vitt bennünket keletre, a donbászi fennsík szénbányái felé. Ez idő alatt minden másnap kaptunk kb. 10-10 dkg fagyos buchankát és egyetlen egyszer főtt ételt. Hogy a buchanka élvezhető legyen, a hónunk alá rejtettük, hogy megpuhuljon. Szomjúságunk csillapítására a vasúti kocsi mennyezetéről lecsüngő jégcsapokat szopogattuk. Így érkeztünk Jenakijevbe. Ezen borzalmas utazás alatt többen súlyosan megbetegedtek. Ezeket az állomáson a vasúti kocsiból kivéve a magas hóra fektették, s innen magunkkal hurcoltuk a kb. 3 kilométernyire lévő fogolytáborba. Egy munkácsi fiatalember a vállán cipelte a már haldokló édesatyját.

Egy bányász szakiskola öt épületéből álló fogolytáborban szállásoltak el. Itt a háború nyomai nagyon is láthatók voltak. Ajtók, ablakok összetörve, a tetőzet belőve, s az udvaron egy primitív „bunker” óvóhely. Éjszaka, komor sötétségben, csikorgó hidegben érkeztünk oda. Az ajtó- és ablak nélküli sötét épületekben szorosan összebújtunk, s így melegítettük egymást. Reggel egyeseket elvittek az aknához tüzelőért. Másokat pedig beállítottak latrinát ásni. Megint mások elmentek a konyhára, ahol két fürdőkádat téglák közzé építettek, s így késő este megérkezett a várva várt pillanat. Sorakozó és meleg levest kaptunk.

Ez volt aztán két és fél esztendőn keresztül a lakóhelyünk. Csaknem minden héten soroztak bennünket, s az alkalmasokat a szénbányákba vitték dolgozni. Mi, öregebbek pedig ottmaradtunk a szobákat és az udvart takarítani. Az asztalos- és kőművesmunkákhoz értő rabokat belső munkákra fogták, csakhamar rendbe hozták az épületeket és minden szobában kályhát emeltek. A fodrászokat külön szobába helyezték, s ezek kötelessége volt bennünket minden héten borotválni és időközönként kopaszra nyírni. Minden reggel, reggel, délben és este levest, később délben egy kis kását is kaptunk. Az aknában dolgozó rabok napi buchankaadagja 50 dkg, az otthoniak fejadagja 30 dkg volt. Minden délután kaptunk 1-1 evőkanál cukrot és kéthetenként dohányt. A háború befejezéséig csak machorkát, később finom bakui dohányt.

A már említett 11 napi utazás és éhezés annyira legyengített, hogy néhányan már út közben vérhasba estek. Ezek egy külön teherkocsiban, úgynevezett kórházkocsiban lettek elhelyezve. Sokan már megérkezésünk után, a táborban kapták el a vérhast és a tífuszbetegséget. Egy ideig minden éjszaka 8-10-12 halott volt. Ezeket teljesen meztelenül egy kis fáskamrában gyűjtötték és következő este kivitték egy akna mellé, ahol közös sírban elhantolták. Sírjaik felett ma már az aknából kihozott tőzegből alkotott piramis áll.

Magam is annyira legyengültem, hogy a szó legszorosabb értelmében feldöntött a szél. Az élni akarás ösztöne kényszerített eladni, ami nélkülözhető. Egy katonának eladtam az órámat. kaptam érte egy kiló nyers szalonnát, 4 buchankát és egy kiló machorkát. Egy másik katonának eladtam a selyemingemet, s egy harmadiknak a zsebkendőimet. Az ingemért és a zsebkendőimért ismét buchankát kaptam.

Minden reggel felsorakoztattak az udvaron, s itt történt a parancskiadás, munkabeosztás és leckéztetés. Egy alkalommal a tífuszmegbetegedésekről és gyakori halálesetekről szólva kitámadtak bennünket, hogy „Ti paraziták, magatokkal hoztátok hazulról a tífuszt terjesztő tetveket!”

Látva a borzalmas állapotokat, s tudva azt, hogy nincs ember, aki rajtunk segíthetne, öten-hatan elhatároztuk, hogy mindennap estefelé a Jóistenhez fordulunk és közösen elimátkozzuk a Jézus Szíve litániát és a rózsafűzért. Ez a szám később negyvenre emelkedett. Minden munka után összegyűltünk abban a szobában, ahol laktam. Buchankából csináltam egy rózsafűzért, s egyik rabtársam egy talált csontból faragott egy kis keresztet. Néha imáinkat csak este tudtuk elmondani. Ilyenkor, mivel világítás nem volt, a nyitott kályhaajtó mellett ültem, ahol két rabtársam égő faszilánkokat tartott, s én úgy olvastam a Jézus Szíve litániát. Vasár- és ünnepnapokon délelőtt a szentmise szövegét olvastam. Olvasás közben gyakran megálltam, s az egybegyűltek egyházi énekeket énekeltek.

A tábor vezetősége általában nem tiltotta imáinkat, sőt, voltak olyanok is, akik ima közben beléptek a szobánkba és bocsánatkéréssel azonnal távoztak. Ellenben volt valami alantasabb parancsnok és két ápolónő, akik ilyenkor mindig veszekedtek. Egyszer egy ápolónő ellen emiatt panaszt emeltem a főorvosnőnél, mire az ápolónő eltűnt.

Meg kell emlékeznem a tábor főorvosnőjéről, akit mi magunk között „angyalnak” neveztünk. Bizonyos emberek neki köszönhetik, hogy életben maradtak. Volt ugyanis egy úgynevezett munkaparancsnok, aki minden reggel törekedett minél több rabot az aknába vinni. Az ő elve az volt, hogy akinek nincs 38 fokon felüli láza, az munkaképes. Csak a főorvosnő nap-nap utáni erélyes fellépésének volt köszönhető, ha a betegek fekve maradhattak. Látni lehetett rajta, hogy ő a tényleges betegeken segíteni akart, de legtöbbször gyógyszer hiányában nem tudott segíteni.

Pedig sokszor az ő helyzete is nehéz volt. Nehézzé tették azon rabtársaink, akik nagyon is értették a különféle szimulálásokat. Említésre méltó eset például, amikor egy reggel ketten azon panasszal fordultak hozzá, hogy a vizeletük véres. Ott akkor még laboratórium nem volt, s így kellőképpen megvizsgálni őket nem tudta. Természetesen elismerte őket betegeknek. Másnap újabb hárman. Harmadnap már öten jelentkeztek ugyanazzal a panasszal. Erre már összeszedte és elkülönítette őket. A betegség azonnal megszűnt. Kiderült, hogy nagyobb mennyiségű céklát fogyasztottak, s ez okozta a vizelet vérvörös színét.

 

A képen: A munkácsi városháza 1944-ben.

Forrás: Fortepan.