Egy szemtanú visszaemlékezései XVII.

  

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Lágerévek

Nem kezeltek ki, de el kell ismernem, hogy ha azt a szegényes kezelést, amit kaptam, nem kaptam volna, nem kerültem volna vissza a családom körébe. Én többször éreztem, hogy a sír szélén állok és bármely pillanatban bekövetkezhetik a végső pillatant. De nemcsak én éreztem, de az orvosok is szemembe mondták, hogy sohasem remélték életben maradásomat. Rabtársaim és barátaim csodálták lelkierőmet, amikor a legválságosabb pillanatokban is azt mondtam, hogy nem halok meg. Még a babonás ember sem hinné el, hogy az első két hónapban a reggelenként kapott 2-2 szem csipkebogyó segített volna.

Nekem az életemért folyó küzdelemben két fegyverem volt. Az imakönyv és a rózsafüzér. Legbiztosabb, leghatásosabb gyógyszerem a megingathatatlan hit volt. Amikor magam körül láttam életerős embereket kidőlni, s az élők sorából eltávozni, engem az istenbe vetett erős hit erősített, segített és megvédett. Erősített az éhség, segített a betegség és megvédett a hideg idején.

Kilenc hónap letelte után, vagyis június hó végén kerültem vissza a janakievi táborba. Ottani barátaink megtudták, hogy az autónk késő este érkezik oda. Szeretettel vártak, s ennek örömére egynapi árpakásájukból hagytak részünkre.

Megérkezésünk után „jóllaktunk” és lefeküdtünk. Másnap reggel szobaparancsnoki minőségemben ébresztettem a társaságot. Mindenki felugrott és rendbe hozta magát, csak Liska, iglói rabtársunk nem mozdult. Elmentem hozzá és keze érintésével akartam ébreszteni. Meghökkentem. A keze jéghideg, a teste merev volt. Az orvosok véleménye szerint túl mohón ette az árpakását, s utána azonnal lefeküdt.

Megint hozzá kellett szokni a tábori élethez, az ottani rendhez és szokásokhoz.

Tudtam, hogy ha nem törődöm magammal, jobban mondva, a hasammal, ismét kórházba kerülök. Mindent megtettem, hogy egy dupla adag tisztességes portióhoz jussak. Végül sikerült tűzoltónak bevágódni. Az volt a feladatom, hogy nappal aludjak és éjjel, amikor mindenki alszik, az udvaron sétáljak, s közben a szobákba is benézzek, reggel 3 órakor pedig felébresszem a szénbányában dolgozókat. Ez nékem annyiban volt jó, mert éjjel a konyhán egy kis levest és a kenyérvágóban egy kis buchankát ehettem.

Néhány hónap múlva a kenyérvágóban megüresedett egy hely. Sikerült oda bejutni. Azt mondanom sem kell, hogy ott aztán jóllaktam buchankával. Egy éjszaka említésre méltó episod történt. Ketten egy öreg bácsival, Hartl Mátyással vágtuk és méregettük a hajnalban kiadásra kerülő adagokat. Egyszer csak belépett a táborparancsnok és kérdezte az öreget: „ Varujes stari?” Ez meg nagy komolyan válaszolta: „Da, da varujem.” Erre a parancsnok hangosan kacagott és meglepetésünkre megmagyarázta, hogy a „varovaty” szó lopást jelent. A kenyérvágóban csupán három hónapot dolgoztam, mert a lengyel foglyok azt kívánták, hogy már őket is engedjék ott működni. Ennek következtében mindannyiunkat leváltottak. Én ismét tűzoltó lettem.

Az étkezde és a konyha közötti falon volt egy ablak, melyen kiadták az ételeket. Minden étkezés alkalmával ennél az ablaknál kellett ülnie egy „naposnak”, akinek kötelessége volt, papír hiányában, a kivett adagok mennyiségét feljegyezni. A naposokat minden héten a kedvenc foglyok közül a parancsnok vagy annak helyettese jelölte ki. Egy reggel benn voltam az étkezdében, amikor belépett a parancsnok. Az ablaknál ülő napos nem törődött vele és nem is tisztelgett. Mire az mérgesen rákiáltott és elzavarta az ablaktól. Felém fordulva megparancsolta, hogy üljek az ablakhoz és ezentúl mindig én legyek a napos. Nékem ez viszonylag nem volt rossz, mert így módomban volt minden étkezés előtt kásával jóllakni és a nékem járó leves- és kásaadagokat bajtársaimnak adni.

Így ment ez nyolc hónapon keresztül. Egy este az egyik parancsnok azt mondta nékem, hogy éjjel 12 órakor legyek az étkezdében. 12 óra után odajött ő is nyolc fogollyal. Kívánságára ezeknek egy-egy dupla levesporciót adtam. Tekintettel arra, hogy nekem minden éjjel legkésőbb 3 órakor a konyhában kellett lennem, a reggeli elosztása után kicsit lefeküdtem. Alighogy elaludtam, felzavartak, hogy az éjszakai parancsnok keres. Kérdőre vont, hogy hová tettem a megmaradt 15 adag reggelit. Hiába hivatkoztam arra, hogy a táborparancsnok rendelkezése értelmében, minden fennmaradt ételt a legjobb bányászbrigádoknak juttattam, kegyetlenül egy szűk, kicsiny földalatti bunkerbe csukatott. Megtehette, mert a táborparancsnok elutazott és ő helyettesítette.

Öt éjszakát töltöttem e nyirkos, fekete lyukban, melyben sem állni, sem ülni nem tudtam, csak a puszta földön feküdni, azt is csak összehúzott lábakkal, a lyuk rövidsége miatt. Csak az éjszakákat töltöttem itt, mert reggel kizavartak „ágyút” kezelni. Ez egy különös alkotmány, egy ló nélküli szekér volt, melyen egy nagy vaskazán volt elhelyezve. Lovak helyett 16 fogoly húzta és tolta. Ezt arra használták, hogy ha a „latrina”, magyarul pöcegödör megtelt, akkor ezzel kellett a tartalmát egy domb túlsó oldalára kihordani.

Ezek voltak fogságom legkeservesebb napjai. Éjjel ott voltam, abban a lyukban, ahol sohasem láttam, hogy mikor nyugszik le a nap és mikor virrad. Nappal pedig a lehető legpiszkosabb, legegészségtelenebb munkát végeztem. A táborparancsnok, megérkezése után, azonnal kiszabadított. A helyettesét többé nem láttam, de emléke él és élni fog bennem életem végéig.

Néhány nap múlva sárgaságba estem. Nem tudom, hogy mi okozta, de egy héten belül 156-an voltunk sárgák. Három héten keresztül nem kaptunk semmit, csak zsírtalan krumplit és cukrot. Persze, ismét nagyon legyengültem, miért is sok hetet feküdtem. Némi megerősödésem után kolhozba vittek. Délelőtt elindultunk gyalog. Már sötét lett, amikor a kolhozba értünk. Egy deszkapajtában szénán aludtunk.

Virradatkor felzavartak, s útnak indultunk az árpaföldekre. Odaérkezésünk után reggelit kaptunk, tengerilisztből készült, hüvelykujjnyi nagyságú galuskát. Nem volt azon sem zsiradék, sem ízesítő, de jólesett, mert éhesek voltunk. A legfontosabb az volt, hogy mindenki annyit ehetett, amennyit akart. Azután hozzáfogtunk a kéveszedéshez. Délben ebédre ugyanolyan galuskát kaptunk, korlátlan mennyiségben. Estefelé nagy zivatar jött. Mire szállásunkra, a pajtába értünk csurom vizesek voltunk. Így feküdtünk le, vizes ruhában, dideregve. A fáradtságtól elaludtam, de ébresztéskor lázasan ébredtem. Kimentem a többiekkel a mezőre. A jelek szerint vérhasba estem.