Szeretni kell

Amikor Erzsike megállt a tanári ajtajában, egy pillanatra elhalkultak a neszek, pedig tudta mindenki, hogy csak a magyartanárt ellenőrzi. Feszesre igazított kontya, fémkeretes szemüvege alól vizslató kék szeme, óvatosságra intett mindenkit.

Egy héttel korábban Erzsike dolgozatot íratott „Mért szeretem József Attila Kései sirató című versét „ címmel és most elsősorban azért jött, hogy felmérje a felmérő eredményeit.

-- Kijavította a dolgozatokat, Kerekes kartárs? – kérdezte a szemmel láthatóan feszengő fiatal tanártól, miután leültek egy csendes sarokban.

-- Természetesen – felelte az. -- …És…. igazán nem sikerültek rosszul.

-- No, azt majd meglátjuk – morogta az orra alatt az ellenőr és olvasni kezdte a fogalmazásokat.

Úgy tűnt, tényleg nem sikerültek rosszul, néha ugyan rosszallóan csóválta a fejét, de többnyire egyetértően bólogatott. Aztán egyszer csak szabályosan felhorkantott, mint egy vaddisznó. Az Illés Miki dolgozatát tartotta a kezében, aki az iskola egyik legjobb tanulója volt.

-- De hát ez …. ez egy förtelem! Nem is a kérdésre válaszolt! És maga erre még ötöst is adott!

A dolgozat így kezdődött: „Bár arról kellene írnom, hogy mért szeretem József Attila Kései sirató című versét, ezt nem tehetem, ugyanis én ezt a verset utálom. Mégpedig azért, mert nyomasztó, ugyanis elképzelem, hogy mi lenne, ha én veszteném el az édesanyámat és ezt nehéz elviselni.” És így tovább, három oldalon keresztül.

Kerekes tanár úr zavarba jött, a tollat átrakta az előtte heverő dolgozatok egyik oldaláról a másikra, kicsit toporgott az asztal körül, még a szája szélét is megnyalta, majd így szólt:

-- Nagyon szépen, logikusan felépített dolgozat…. És mit írjon, ha egyszer nem szereti? Mégsem taníthatjuk arra, hogy hazudjon!

Erzsike sápadt arcát elöntötte a harag pírja. Sőt, vissza is hőkölt egy kicsit, mint a bokszoló, aki nem szokott hozzá, hogy neki vissza mernek ütni.

-- Nem azt mondtam! Ne forgassa ki a szavaimat! De József Attilát szeretni kell! Meg kell szerettetni vele és ez a maga dolga!

Erzsike nem maradt sokáig. Az iskolában senki nem tudta, hogy most, így ötven fölött határozta el, megtanul autót vezetni, ezért órákat vesz egy oktatótól. Most is hozzá ment. Józsi, a fiatal oktató elsápadt, amikor meglátta, pedig már várta az érkezését, hiszen egyeztették az időpontot. Azért nagy türelemmel várta, hogy elhelyezkedjen az autóban és akkor is megőrizte nyugalmát, amikor kétszer egymás után lefulladt a motor. Csak akkor szólalt meg, amikor lassítás nélkül gurult el egy stoptábla mellett.

-- Na, de Erzsike! Megint nem állt meg a tábla mellett! Pedig megbeszéltük, a múltkor is, azelőtt is!

-- Maga nekem ne magyarázzon! – vágott vissza Erzsike, miközben a kormányba kapaszkodott. – Én harminc éve vagyok a pályán.

A kamasz csápjai

"A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat."

Egy csodálatos gyógyulás

Sámson Böske jó karban lévő parasztasszony volt, úgy a negyvenes évei elején, s akár meg is akadhatott volna rajta a bővérű férfiember szeme, ha nem panaszkodott volna folyton az egészségére. Mert Böske asszonynak csak nagy ritkán szaladt mosolyba a szája, s pláne kapálás, vetés, meg betakarítás idején, telesírta a falut a testi nyavalyáival.

Szinte naponta felkereste a háziorvost, az meg küldte egyik kivizsgálásról a másikra, de még a tudós professzorok sem leltek semmilyen kóros elváltozást Böske amúgy nagyon is formás testében. Sőt, mily cserfes a falu szája, a rossznyelvek arról kezdtek pletykálni, hogy az asszonynak szeretője van, méghozzá egy keménykötésű sofőr személyében, aki egyébként szintén családos ember.

János bácsi, a szomszéd nemigen hitt a szóbeszédnek, ha úgy adódott, még csitítgatta is a fehérnépet, ugyan, ne köszörüljék már a nyelvüket ezen a szegény asszonyon. Legtöbbször hatott is az intelem, mert az öreg tekintélyes ember volt. Olyannyira, hogy a legközelebbi alkalommal delegálták a választási bizottságba.

Mint az már ilyenkor lenni szokott, éjfélig ott ült a bizottság a községházán, s még utána is, mert előkerült egy korsó bor, tekintettel a nagy eseményre. Ahogy megy hazafelé, látja ám János bácsi, hogy valaki belopakodik az iskolába, ahol egyébként a közelben lakó Böske néni takarítónőként dolgozott.

-- Úgy látom, ma éjjel betörőt fogok – dörzsölte elégedetten a tenyerét az öreg, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, s azzal meghúzódott az épület sarka mögött. Meglepetésére, az éjjeli látogatóban a már említett sofőrt ismerte fel, de az álla igazán akkor esett le, amikor néhány perc múlva Böske asszony is felbukkant.

A szerelmesek, merthogy most egyáltalán nem rejtették véka alá érzelmeiket, egy szempillantás múlva már el is tűntek az iskola bejárati ajtaja mögött.

Néhány nap múlva János bácsi a kertben kapálgatott, s a szomszédasszony is lejött egy kicsit gyomlálni.

-- Jaj, Istenem, ez a sok munka! Pedig, ha tudná, János bátyám, hogy én milyen beteg vagyok, hasogat a kezem, a lábam – kiáltott, vagy inkább nyöszörgött át néhány perc múlva a szomszédnak.

-- Nincs neked semmi bajod, Bözsi – szólt vissza az öreg. – Aki még ilyen szerelmes természetű, az olyan egészséges, mint a makk.

A szomszédasszonynak torkán akadt a szó a meglepetéstől. De akkor ijedt csak meg igazán, amikor János bácsi elmondta neki, mit látott azon az éjszakán.

-- Jaj, édes szomszéd, el ne mondja már senkinek, mert agyonüt az uram! – kérlelte az öreget kétségbeesetten.

-- Jól van Bözsi, én nem szólok senkinek, de ha még egyszer meghallom, hogy panaszkodsz az egészségedre, esküszöm, telekürtölöm az egész falut.

Ettől a naptól kezdve Böske asszony teljesen megváltozott. Még véletlenül sem lehetett tőle panaszt hallani. Az orvos talán máig is azon töri a fejét, ugyan mi baja lehetett és mitől gyógyult meg egyik napról a másikra.

A mohácsi csata