Sötétedés
után jöttek, mint mindig, ki tudja, hányadszor már. Megállt a ház előtt az
autó, berúgták a kiskaput
és már zörgetett is az ajtón a három bőrkabátos. A Burkus kutya ott őrjöngött a
fáskamrában, minden este ide zárták, mert amikor legelőször jöttek, le akarták
lőni. Nagyapámat mindig elvitték Ungvárra, a belügyi székházba, jól megverték,
aztán hazahozták. Mindig rosszabb és rosszabb állapotban ért haza.
Hogy
pontosan mi volt a bűne, nem lehetett tudni. A csehek, majd a magyarok alatt is
református kántortanító volt, és a háború után naiv módon úgy gondolta, mivel
őt senki nem mentette fel az esküje alól, továbbra is hittant kell tanítania.
Ha nem máshol, akkor otthon. Be is hívatták a járási pártbizottságra, egy Varga
nevű régi kommunista volt a párttitkár, a szomszéd faluból származott, jól
ismerték egymást.
--
Megőrült, tanító úr! – mondta nagyapámnak, miután elővett egy papírt a
fiókjából. – Gondoljon a családjára! Szerencséje van, hogy nekem küldték a
feljelentést, mert ez most itt marad a fiókomban. De ki tudja, kinek írnak még?
Hogy
ez az eset szerepet játszott-e nagyapám vegzálásában, azt nem lehet tudni,
valószínűleg nem, hiszen mindenkit elővettek, akinek egy kis tekintélye, szava
volt az emberek között. És ő még jól megúszta, mert nem vitték el lágerbe.
Szóval
jöttek ezen az estén is, bezörgettek az ajtón. Nagyapám sápadtan nyitotta ki
nekik, nagyanyám a kályha mellett sírdogált, apám, meg a hároméves öccse
vigasztalva, de inkább vigasztalódva és riadtan kapaszkodtak a szoknyájába.
Nagyapámat
beültették a fekete autóba és elvitték. Csönd lett, csak nagyanyám és a két fiú
pityergése hallatszott, meg a Burkus vonított fel néha a fáskamrában.
--
Ez így nem mehet tovább! – állt fel az én drága nagynéném. Ő volt a legidősebb
gyermek, talán 16 éves lehetett. – Én elmegyek
apuka után és hazahozom!
Nagyanyám
előbb döbbenten nézett rá! Soha nem látta még ilyennek az ő mindig mosolygó,
mindenkivel kedves kislányát. Mintha most hirtelen felnőtt volna! Mintha szembe
akarna szállni akár a világgal is. Na, ettől ijedt meg csak igazán!
--
Ugyan, hová mennél, kislányom? Mit tehetnél ellenük? Hová mennél, ebben az
éjszakában, ebben a világban, amikor annyi az erőszak? Nem élem túl, ha
elveszítelek!
De
a nagynénémmel nem lehetett beszélni. Összeszorította a száját, vállára
terítette nagyanyám jó meleg vállkendőjét és kilépett a kapun. Az állomás vagy két kilométerre volt,
ugyancsak szednie kellett a lábát a vaksötétben, ha el akarta érni az utolsó
vonatot. De hát futott volna ő egyébként is, rémítették az éjszakai árnyak. A
város pedig még félelmetesebb volt, nem ismert itt úgyszólván senkit, az utcán
pedig leginkább fegyveres katonai őrjáratokkal lehetett találkozni. A fejére
rakta a vállkendőt, amitől olyan öregasszonyos lett. Talán ezért nem állította
meg senki.
A
belügyesek székházát mindenki ismerte a környéken. Vagy azért, mert a család
érintett volt az elhurcolásokban vagy, mert mindenkit rettegéssel töltött el.
Többen eltűntek itt, mint a híres Bermuda-háromszögben. Kapujában gépfegyveres
őr posztolt. Nagynéném megállt előtte és tanácstalanul bámulta a kaput.
--
Kotródj innen! – kiáltott rá a fiatal katona oroszul, de szemében nem látszott
harag.
--
Az apámat keresem – mondta a nagynéném tört oroszsággal. – Nemrég hozták be.
--
Keresed? – csodálkozott rá a katona. –Innen nem lehet csak úgy kikérni valakit!
Kinek képzeled magad? Kotródj innen!
De
ő csak állt és nézelődött. Aztán kijött egy tiszt a kapunk, aki ráfogta a
pisztolyát.
--
Addig nem megyek el – míg ki nem engedik, -- mondta a nagynéném, de átment az utca
másik oldalára és leült egy kőre.
Maga
sem tudta, mióta ült már ott, csak azt érezte, hogy teljesen átfagyott. Többször
megpróbálták elzavarni, de nem tágított. Ahogy hajnalodott, megélénkült a
forgalom az utcán. A bátrabb járókelők megálltak mellette, megbámulták, sőt,
amikor a katona el akarta zavarni, a merészebbek együttérzően összegyűltek
mellette, kíváncsisággal vegyes elismeréssel várták, mi lesz ennek a vége.
Már
teljesen megvirradt, amikor egy magasabb rangú tiszt jött ki a kapun és
odalépett a nagynénémhez.
--
Menj csak haza! Elengedjük az apádat. Mire hazaérsz, otthon is lesz – mondta
dühösen.
Így
is lett. Mire hazaért, nagyapámat már hazavitték. És soha többé nem jöttek
érte.
