Amikor híre
jött, hogy lemondott a polgármester, és új választásokat fognak kiírni, épp a
kocsmában ültek, közönyös arccal kortyolgatták a langyos sört, melyet Jenő, a
kocsmáros oly nagylelkűen bontott meg hitelbe is. Az időzítésben nem volt semmi
meglepő, hiszen minden délután (ebbe az este is belefoglaltatik) itt ültek, a
sör mindig langyos volt, és Jenő mindig adott hitelt.
Maga a hír
azonban megmozgatta az egész falut, azon nyomban lábra kaptak a találgatások,
hogy vajon kik indulnak a polgármesteri székért, illetve ki is lenne a
legalkalmasabb erre a feladatra.
--
Je…Jenőkém, te lennél… a le.. legjobb polgármester – szólalt meg az egyik ilyen
esélylatolgatásnál nehezen forgó nyelvvel Sánta Jóska. – I… ilyen ember kell..
nekünk!
Jenő hevesen
szabadkozott, de a megjegyzést hallotta az asszony is, és zárás után azonnal
elkezdett duruzsolni a fülébe.
-- El kell
indulni a választásokon! Mégiscsak biztos pénz! Na és, ha csak hat osztályod
van? Aki a kocsmát el tudja igazgatni, az a falut is!
Az ember
eleinte hallani sem akart a dologról, ám később egyre inkább beleélte magát.
Álmában sorra elé járultak a falu lakói. Hol egy kis segélyt kértek, hol meg
munkát. Drága, polgármester úr így, aranyos polgármester úr úgy. Ezt nagyon
élvezte. Meg azt is elképzelte, amint bevonul a testületi ülésre a
díszmagyarba. Mert varrat magának egy díszmagyart, az hétszentség! Amikor meg
kellett volna nyitnia az ülést, akkor mindig felriadt, mert fogalma sem volt,
hogy mit mondjon, de úgy gondolta, hogy ez majd kialakul.
Úgy
gondolta, csak akkor fog majd bemenni a hivatalba, ha nagyon muszáj. Az a sok
dohos papír nem is tenne jót az asztmájának. Meg aztán a kérelmezők megtalálják
itt, a kocsmában is. Még a forgalomnak is jót tenne, mert a ki bejön, az már
csak megiszik legalább egy felest.
Ám a döntő
érv, ami miatt a politikai karrier mellett döntött, leginkább anyagi
természetű. Az asszonynak ugyanis eszébe jutott, milyen könnyű lesz majd
behajtani a kocsmai adósságot: egyszerűen levonják a segélyből.
Egy napon
aztán híre ment a faluban, hogy Jenő ekkor és ekkor szívesen látja rendszeres
vendégeit egy italra. Talán nem meglepő, hogy a kocsma zsúfolásig megtelt,
elvégre a potya az potya.
Mégis
halálos csönd lett, amikor bejelentette, hogy indul a választásokon. Maga Sánta
Jóska is meglepődött, nem gondolta volna, hogy ilyen okosat mondott.
-- Aztán
elvárom, hogy mind rám szavazzatok – szólt rájuk szigorúan a kocsmáros. – Ha
nem választanak meg, vége a hitelnek!
Majd
kinevezte a dadogós Pistát kampányfőnöknek. Másnap pedig a szépszámú rokonságot
udvarolta körül, mondván, nekik is jobb lesz, ha a „mi kutyánk kölyke” a falu
első embere.
A választás
estéjén ismét megtelt a kocsma. Itt várták a végeredményt. Sokan azt hittek,
lesz egy kis ingyenpia, de Jenő kijelentette, még nincs mit ünnepelni.
Késő estére
járt már, amikor csörgött a telefon, s megjött a hír: Jenő polgármester lett.
Igaz, csak tíz szavazattal győzött, de ez nem érdekelt senki.
-- Egy kört
mindenkinek! – kiáltott fel az ünnepelt, s földöntúli boldogság öntötte el az
arcokat, csillogtak a szemek. A győzelmi mámor és az olcsó pálinka szaga
töltötte be az épületet. Folyt a bor, csorgott a pálinka, igaz, most már nem
ingyen, a polgármesterné asszony szaporán húzta a strigulákat az adósok
füzetébe, de ki törődik ezzel ily emelkedett pillanatban.
Hamarosan
tetőfokára hágott a hangulat, még egy kis versike is született. Ezt skandálta
mindenki:
„ Jenő a mi
emberünk,
drága
polgármesterünk,
értünk dobog
a szíve,
vele jutunk
messzire!”
Sánta Jóska
hajnalban, bizonytalan léptekkel támolygott haza.
-- Győztünk!
Győztünk! – lépett be nagy dérrel-dúrral az ajtón.
Az asszony
felriadt, bamba ijedtséggel bámult rá az állára húzott takaró alól.
Jóska
álldogált egy darabig a konyhában, aztán lemondóan legyintett. Ám a legyintés,
jelenlegi helyzetében, túlságosan lendületesre sikerült: elvesztette az
egyensúlyát, majd szépen eldőlt a konyhaszekrény előtt a kopott betonpadlón.
Ahogy támaszt keresve a szekrényhez kapott, leverte a polcon tornyosuló
kifizetetlen számlákat és fizetési felszólításokat, melyek kecsesen hullottak
alá, mint sárga falevelek. Teljesen beborították a fejét, mint őszi temetőn a
sírokat.
