Rántott hús az asztal alatt

Tanulóéveim alatt sokféle tanárom volt. Akadt jó is, rossz is, olyan, akit már elfelejtettem, és olyan, akit sohasem fogok elfelejteni. Van, akire örök hálával emlékszem vissza, és olyan is, akinek emlékétől még mindig a hideg futkos a hátamon.

Az egészen biztos, hogy Kamilla néni a felejthetetlenek közzé tartozik. Rikácsoló hangját már a folyosóról hallottuk, pipiskedve lépett be az ajtón, minden mozdulatában, vastagon kifestett arcának minden rezdülésében volt valami fensőséges, azt sugározta, mennyire megalázó számára, hogy ránk kell fecsérelnie az ő drága idejét és tehetségét.

Mosolyogni nem nagyon láttuk, dicséretet sem hallottuk tőle, tipikus vénkisasszony volt, bár én ennek a jelentőségét és kedélyállapotára gyakorolt hatását akkor még nyilvánvalóan nem tudtam felmérni. Viszont minden egyes órán, olykor többször is, felhívta a figyelmünket arra, hogy az életben a precizitás, a tisztaság és a higiénia a három legfontosabb dolog. Eleinte megdöbbenten figyeltük, hogy mielőtt kezébe vette a krétát, kesztyűt húzott, és minden óra elején felszólította a hetest, hogy egy nyirkos ronggyal törölgesse le az asztal.

Ezek után nem meglepő, hogy meglehetős ellenszenvet tápláltunk egymás iránt, mármint ő és az osztály. Ebből további konfliktusok is adódtak, ezért szegény osztályfőnökünk minden elképzelhető lehetőséget megragadott, hogy közvetítsen a szemben álló felek között. Vajmi kevés sikerrel.

Egyszer, húsvét előtt az a zseniális ötlete támadt, hogy mi, fiúk menjünk el meglocsolni Kamilla nénit, ott majd, a terített asztal mellett biztosan oldódik egy kicsit a feszültség. Meg aztán, olyan magányos szegény! Ez az ötlet nekünk egyáltalán nem tetszett, sőt, már a gondolattól is borsódzott a hátunk, de a lányok testületileg kiálltak mellette (könnyen beszéltek, hiszen nem róluk volt szó), mondván, ha ennyit nem teszünk meg az osztályért, akkor aljas gazemberek vagyunk.

Így hát beadtuk a derekunkat, ami azt mutatja, hogy a nőknek már akkor sem tudtunk ellenállni. Eleinte mindenki nagyon fogadkozott, de amikor indulni kellett, egyiknek hasmenése volt, a másiknak sürgős dolga akadt, így végül azt vettük észre, hogy már csak öten állunk Kamilla néni ajtaja előtt.

Lezajlott az ilyenkor szokásos rituálé, leültetett minket a terített asztalhoz. És ekkor rájöttünk valamire, arra, hogy Kamilla néni nem csupán nehéz természet, még főzni sem tud. Jómagam egy darab rántott húst tettem a tányéromra, melyről kiderült, hogy egyenesen ehetetlen. Íze, mint a fűrészpor, állaga, mint a cipőtalp.

Ott ültem tanácstalanul és tehetetlenül. Ha nem eszem meg, nem lesz előtte maradásom. De még az osztálynak sem. Kínomban kitapogattam, hogy a nagy ebédlőasztalnak alul van egy belső pereme. Amikor aztán egy pillanatra kilépett a konyhába, egy gyors mozdulattal ide rejtettem a húst. A többiek pedig követték a példámat. Ezek után igyekeztünk a lehető leggyorsabban továbbállni.

Fáradozásunk teljesen hiábavalónak bizonyult, ugyanis Kamilla néni továbbra is a már megszokott hanyag utálattal tárgyalt velünk. Csak egy év múlva derült ki, hogy mégiscsak örült a látogatásunknak, mivel húsvét előtt közölte: elvárja, hogy az idén is meglocsoljuk.

Nem volt mit tenni, mind az öten, mint az áldozati bárányok, elballagtunk a tanárnő házához. Meglocsoltuk, aztán tiltakozó gyomorra leültünk a terített asztalhoz. Éreztünk valami furcsa szagot is, de minket akkor ez érdekelt a legkevésbé.

-- Emlékszel? – súgta a fülembe Palika. – Tavaly ide, az asztalba dugtad el a rántott húst…

Aztán benyúlt az asztal alá. Az arca elsápadt, és ahogy visszakapta a kezét, az asztalból hullani kezdtek a tavalyi ételmaradékok. A rántott hús ott hevert a padlón, némi fasírozott és oldalas társaságában, a zöld penész alól itt-ott kibuggyant valami meghatározhatatlan barna és sárga árnyalat, de ekkor már éreztük az illatokat is.

 

Mindig én akartam jobban

„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok.

Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszom túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos.

Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától.
Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra.
A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszom, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni.
Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.
Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

(Benedek Tibor (1972. július 12. – 2020. június 18.) háromszoros olimpiai bajnok, Európa- és világbajnok vízilabdázó, 2013 és 2016 között a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya.)

Vacsora Moszkvában

Annak idején, még a Szovjetunió hőskorában, másodállásban tolmácsként és idegenvezetőként dolgoztam, ami azt jelentette, hogy magyar csoportokat fogadtunk és kísértünk szerte az országban. Egy ilyen alkalommal Moszkvában úgy alakult a helyzet, hogy az egyik csoport más elutazott, a következő pedig csak néhány nappal később érkezett meg, így barátommal és kollégámmal, nevezzük Andrásnak, mert egyébként is így hívták, nekünk ezt a szállodában kellett volna kivárni.

Már korábban összebarátkoztunk a szovjet partneriroda moszkvai vezetőjével, aki élénken érdeklődött Kárpátalja és a magyarság iránt. Később felmerült bennem, hogy talán felsőbb utasításra barátkozott velünk, de ennek már nincs jelentősége.

Miután a csoportjaink elutaztak, újdonsült barátunk, Anton meghívott minket vacsorázni a lakására. Mint mondta, a felesége meglepetéssel készül, valahol olvasta, hogy a magyarok nagyon szeretik a tyúklevest és kifejezetten a mi kedvünkért, azt fog főzni.

Másnap este szívélyesen fogadtak minket a moszkvai elitnegyednek számító szép lakásban, az asszonyka bűbájos volt, a két gyerek nagyon aranyos, záporoztak ránk a kérdések, élénken érdeklődtek a magyar kultúra iránt.

Néhány pohár vodka elfogyasztása után aztán az asszonyka szólt, hogy a vacsora tálalva. Amikor beléptünk a nappaliba, előbb csak a gyönyörű terítéket vettük észre, aztán egy hatalmas, szintén gyönyörű és vélhetően nagyon drága porcelántálban megpillantottunk valami zavaros, barnás löttyöt, amiből két tyúkláb emelkedett ki, mivelhogy a tyúk megtisztítva, de egészben helyezkedett el az úgynevezett levesben.

Ezek után már meg sem lepődtünk, hogy az íze is rettenetes volt, sőt, talán egy fokkal még rettenetesebb, mintha valami zsíros folyadékot nyeltünk volna. Persze, hősiesen próbáltuk legyűrni, mert mi mást tehet ilyenkor az ember és még az sem vigasztalt minket, hogy láttuk, a vendéglátóink is hasonló problémákkal küzdenek.

-- Valamit tennünk kell, ezek azt hiszik, mi ilyen szart eszünk – súgtam oda Andrisnak. – A magyar konyha becsülete forog kockán.

-- Na, hogy ízlett a leves? – tette fel a lehető legkényesebb kérdést Anton, miután visszatértek.

Még gondolkodtam, mit is lehet ebben a helyzetben erre diplomatikusan válaszolni, de Andris megelőzött.

-- Nem volt rossz és nagyon köszönjük! – mondta. – De én egy kicsit másképp csinálom. Ha megengeditek, valamelyik nap eljönnénk, és főznék egy levest, úgy, ahogy én szoktam.

Hirtelen mindenki megdermedt. Elképzelhették, hogy ismét egy ilyen löttyöt kell majd megenniük és ettől elszörnyedtek. De aztán mégis győzött a vendégszeretet.

-- Hát persze, kiváló ötlet – szólt Anton. – Már holnap este eljöhettek, hiszen épp szombat lesz. Addig mi a tyúkot megvesszük.

Másnap reggel első az első utunk az úgynevezett magyar boltba vezetett, az egyetlen helyre, ahol magyaros fűszereket lehetett kapni. No meg, magyar levestésztát. Aztán a piacon találtunk egy árust, akinél volt hagyma, karalábé, petrezselyem és sárgarépa, mert ezeket sem lehetett akárhol megvenni.

Délután aztán beállítottunk Antonékhoz és nekikezdtünk a főzésnek. Pontosabban, Andris főzött, én csak segédkeztem. Néha bementünk a szobába, egy kis beszélgetésre és vodkázásra, de azért a levest szemmel tartottuk. Hol a zöldséget adtuk hozzá, hol a habot szedtük le, a végén pedig a fűszerezés következett. Ahogy közeledett a végkifejlet, úgy illantak be egyre ínycsiklandóbb illatok a szobába és úgy nőtt a házigazdák kíváncsisága.

Amikor aztán elkészült a vacsora, a háziasszony megterített, a gyönyörű (és hatalmas) porcelántálban felszolgáltuk a levest, mellé tettük egy kisebbe a tésztát és egy másikra kiraktuk a főtthúst, meg a zöldséget. Vendéglátóink csodálkozva néztek minket és néha beleszippantottak a levegőbe.

Aztán enni kezdtünk. Nem szólt senki egy szót sem, csak a kanalak és a tányérok szolid csörgése hallatszott, a gyerekek pillanatok alatt lenyelték az első adagot aztán szedtek még egyet, de közben a főtthúst és a zöldséget is csipegették.

A háziasszony úgy evett, hogy teljesen belebújt a tányérba, nem is láttuk az arcát. Egyszer csak felugrott és kirohant a konyhába. Anton elnézést kért és utána ment. Még a kanalat is letettük, halálos csönd lett, így jól hallottuk a nyitott ajtón át a zokogást.