Nincs magyarázat

A lány egyáltalán nem volt szép. Sőt, még csinos sem. Kissé zömök volt, elég vaskos, némileg görbe focistalábakkal. Korábban focizott is.

Már a megismerkedésük is elég botrányosra sikerült. A lány szólította meg őt a kollégium sötét folyosóján, néhány héttel azután, hogy beköltözött.

-- Ugye, te elsős vagy? – kérdezte tőle.

-- Hát persze – bólintott kissé csodálkozva.

A másik elég szigorúan nézett rá.

-- A jövő héten lesz az irodalmi önképzőkör első ülése. Neked is ott kell lenned, sőt egy kis ismertetőt is kell készítened valamelyik folyóirat legfrissebb számáról – mondta ellentmondást nem tűrően.

-- Eszem ágában sincs – vágott vissza a fiú. – Egyáltalán, ki a fene vagy te?

-- Negyedikes vagyok és én vezetem az önképzőkört – felelte a lány mérgesen. És mondta a nevét is, de azt már nem értette.

-- Negyedikes? Na és? Ugyanolyan diák vagy, mint én! Mit parancsolgatsz itt nekem?– vágott vissza a fiú. Ezen aztán jól összevesztek.

A balhét az egész folyosó hallotta. A többiek korholták, mondván, mégsem kellett volna így beszélni egy negyedikessel. Maga is érezte, hogy kissé túllőtt a célon. De olyan idegesítő volt a lekezelő stílusával!

Valakinek azután eszébe jutott, hogy a lány imádja a focit, holnap meccs lesz a tévében, viszont az ő szobájában nincs készülék, ezért majd meghívják mindkettőjüket és közben kibékülnek. Így is történt, leültették őket egy ágy szélére, eleinte bizalmatlanul méregették egymást, sőt fizikailag is távolságot tartottak, ám aztán egyre többen jöttek be, igencsak szűkös lett a hely, a második félidőre már teljesen összeszorultak és, talán a meccs izgalmai tették, át is ölelték egymást. Másnap pedig elcsattant az első csók.

A lány a 256-os szobában lakott és ettől kezdve minden szabadidejét nála töltötte, szerencsére a csaj két lakótársa gyakorlaton volt valahol, nagyon ritkán bukkantak fel a kollégiumban. Általában éjfél körül vagy azután ment vissza a saját szobájába, a fiúk szemmel láthatóan irigykedtek.

-- Mit akarsz egy ilyen csajtól, ez ki fog téged zsigerelni? – mondogatták, meg még cifrábbakat is.

Ennél azonban sokkal rosszabbak voltak a lány még mindig egyedülálló évfolyamtársnői.

-- Nem szégyelli magát! Megfogni egy ilyen taknyos kölyköt! Ezért még szinte büntetnek! – suttogták egymás között, mert abban az időben már az is felháborítónak számított, ha egy nőnek fiatalabb pasija volt.

Teltek a hetek, hónapok és őt mágnesként vonzotta a 256-os szoba. A lány okos volt és humoros, nagyokat nevettek együtt és szinte észrevétlenül beszivárgott a bőre alá. Sokszor együtt tanult vele, a tanárok később nem is értették, honnan tudja már az előadás előtt a negyedikes tananyagot.

De kapcsolatuk nem volt felhőtlen. A fiú észrevette, a lány soha nem mondja neki, hogy szereti. Ha ez felvetődött, mindig tréfával ütötte el, mondván, biztosan csak az anyai ösztönök tengenek túl benne. A srác tudta, hogy volt egy fiúja, akit elvittek katonának, de a lány megnyugtatta, hogy ez már nem jelent semmit. Aztán egyszer rajtakapta, hogy levelet ír a neki. A megszólítást is látta: „Egyetlen Szerelmem!”.

Akkor sarkon fordult és otthagyta, úgy döntött, véget vet az egésznek, de másnap már elfelejtett minden fájdalmat és büszkeséget és ott állt a 256-os szoba ajtaja előtt.

Aztán jött a vizsgaidőszak, a lány hazautazott. Amikor megjelent, csak levizsgázott és elment megint.

-- Hagyjuk ezt a fenébe! Nincs semmi jövője– mondta, amikor legközelebb találkoztak. – Az az igazság, hogy találkoztam a gyermekkori szerelmemmel. Nyáron el is akar venni.

Akkor három napig gyászolta a világot, a szerelmet és magát. A fiúk állandóan itatták volna, mert mi mást tehet ilyenkor egy férfiember, a lányok állandóan etették.

Sokszor megállt még a 256-os szoba előtt és ilyenkor elszorult a szíve, de erre nem talált semmilyen magyarázatot. Hiszen a lány nem volt szép, sőt csinos sem. Kissé zömök volt, elég vaskos, némileg görbe focistalábakkal. Erre nincs is magyarázat.

 

 

 

 

Egy szomorú évforduló

MA 75 éve --1945. augusztus 2-án adta ki Edvard Benes csehszlovák elnök magyarokat és németeket sújtó 33. dekrétumát, mely az ország területén élő nem-szláv népességet megfosztotta állampolgárságától.

Az intézkedések a következőképpen foglalhatók össze :
- a magyarok vagyonának állami felügyelet alá helyezése,
- a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása,
- a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon,
- a papok Szlovákiából való kiutasítása,
- a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről,
- a magyar kulturális, társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása,
- a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők,
- a magyarok üzleteinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele,
- a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása,
- közhivatalokban tilos a magyar nyelvhasználat,
- magyar újság, könyv kiadása tilos,
- magyarnak rádiója nem lehet,
- magyar ember polgári keresetet nem indíthat, vádló nem lehet,
- magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre igénybe vehetők, államérdekből.
E rendeleteket – a Benes dekrétumokat – a mai napig nem törölték el, értük soha senki nem kért bocsánatot...

Mindörökké magyar -- Ida néni

A zöldpaszuly, mint veszélyforrás

Korábban, „Vacsora Moszkvában” címmel írtam már Anton nevű moszkvai barátunkról, akinek a felesége magyaros tyúklevessel akart minket megvendégelni, amikor pedig rájött, hogy milyen rettenetes lett a főztje, zokogásban tört ki. Ám gasztronómiai együttműködésünk Antonnal ezzel nem ért véget.

Legközelebbi moszkvai utunk során, szokás szerint, meglátogatott minket a szállodában és elmondta, tarthatatlan, hogy ő még sohasem járt Kárpátalján és most már feltétlenül eljön látogatóba. Persze biztattuk és mondtuk, hogy szívesen látjuk, de nem vettük igazán komolyan, mert ezt már sokszor hallottuk tőle. Így aztán igencsak meglepődtünk, amikor hazafelé indulva felbukkant a pályaudvaron egy bőrönddel, fülig érő szájjal újságolva, hogy velünk, a turistavonaton fog utazni, mindent elintézett a főnökséggel, így csak a visszaút kerül neki pénzbe.

A hosszú úton volt időnk megbeszélni, hogy a tíztagú társaságból ki fogja vendégül látni. Az egyiknek pici gyerekei volták, a másik maga is albérletben lakott, végül az egyik barátom, aki még nőtlen volt és az anyukájával élt egy szép nagy falusi házban, bevállalta a dolgot. Persze, mobiltelefonról akkor még nem is hallottunk, a vezetékest is csak hosszú évek várakozása után vagy éppen protekciósan szerelték be, így a mamát nem lehetett előre figyelmeztetni.

Az állomásról gyalog sétáltak haza, párszáz méter volt a távolság. Anton egész úton csak ámuldozott és hüledezett, aztán kibökte, nem érti, hogy vannak itt ilyen szép épületek, rendben tartott porták, amikor az orosz falvakban jobbára düledező házakat lehet látni.

-- Mégiscsak jó dolog ez a szocializmus – mondta a barátomnak, aki erre inkább nem válaszolt.

Aztán néhány méterrel a cél előtt Anton megállt és erősen elkezdett gondolkodni. A másik nem tudta elképzelni, hogy mi a probléma.

-- De hiszen Oroszországban sokkal előbb volt szocializmus, mint itt! – kiáltott fel Anton csalódott arccal, mint akiben egy világ omlott össze.

A mama látszólag nagy örömmel fogadta a vendéget, leültette, szilvapálinkával kínálta, bár társalogni nem nagyon tudott, mert az egyik csak oroszul, a másik pedig csak magyarul tudott.  Aztán amíg az a fürdőszobában tisztálkodott dühösen hívta félre a fiát.

-- Miféle dolog ez! Ilyen váratlanul idehozni egy ilyen magas rangú vendéget! Még fel sem tudtam készülni! Legalább valami tisztességes ünnepi ételt tudnék neki adni, mert most csak egy kis habartpaszuly van – korholta.

-- Ugyan, anyuka, nem kell idegeskedni! Meg fogja enni a zöldpaszulyt is. Nem is ismeri, sőt, fogadni mernék, hogy nem is hallott róla. Legfeljebb azt fogja hinni, hogy nálunk ez az ünnepi.

Nagy sopánkodva, szégyenkezve be is hozta az anyuka a zöldpaszulyt. Kicsit félszegen, óvatosan mert a vendégnek két merőkanállal, mellé meg odakészített egy fonott kosárkába néhány szelet foszlós házikenyeret. A szomszédasszony néha szokott még sütni a kemencében és ilyenkor mindig áthoz egyet.

Anton óvatosan közelítette meg az ételt. Előbb beleszimatolt az illatába és amit tapasztalt, az nem lehetett nagyon riasztó, mert vette a kanalat és belemerített a fehér lébe. Lassan érintette az ajkához, aztán a szájába vette, s még ízlelgette a nyelvével, aztán nyelt egy nagyot. Volt vagy harminc fok meleg, el is fáradhatott a hosszú utazás alatt és a hűs étel szinte szétáradt a gyomrában.

Pillanatok alatt megette az egészet, aztán szedett még egy adagot, majd megkérdezte, hogy azt a kicsit, ami még a tálban maradt elfogyaszthatja-e. Végül közölte, hogy ő még életében nem evett ilyen finomat és kérte, sőt követelte a receptet, amit azonnal fel is rótt egy papírra.

Néhány napig még itt vendégeskedett, teljesen el volt ragadtatva Kárpátaljától. Indulás előtt, némi pálinkázás után, szűk körben megjegyezte, hogy szerinte itt nem is olyan szocializmus van, mint náluk.

Ősszel ismét Moszkvában jártunk, de Anton nem jelentkezett. Vártuk, hogy majd megkeres minket, de hiába. Az utolsó előtti napon aztán felhívtuk. A felesége vette fel. Azt mondta, hogy mióta Anton hazajött, egy pokol az élete. Hozott valami receptet, állandóan azt kell neki megfőzni és amikor megkóstolja, mindig az asszonyt korholja. Mert ez nem olyan, mint amilyet ő evett.

-- Elegem van a magyar konyhából – mondta nem dühösen, inkább lemondóan a telefonba a felesége. És én akkor jöttem rá, hogy a zöldpaszuly is lehet veszélyforrás. Főleg a családi békére nézve.