Nincs magyarázat

A lány egyáltalán nem volt szép. Sőt, még csinos sem. Kissé zömök volt, elég vaskos, némileg görbe focistalábakkal. Korábban focizott is.

Már a megismerkedésük is elég botrányosra sikerült. A lány szólította meg őt a kollégium sötét folyosóján, néhány héttel azután, hogy beköltözött.

-- Ugye, te elsős vagy? – kérdezte tőle.

-- Hát persze – bólintott kissé csodálkozva.

A másik elég szigorúan nézett rá.

-- A jövő héten lesz az irodalmi önképzőkör első ülése. Neked is ott kell lenned, sőt egy kis ismertetőt is kell készítened valamelyik folyóirat legfrissebb számáról – mondta ellentmondást nem tűrően.

-- Eszem ágában sincs – vágott vissza a fiú. – Egyáltalán, ki a fene vagy te?

-- Negyedikes vagyok és én vezetem az önképzőkört – felelte a lány mérgesen. És mondta a nevét is, de azt már nem értette.

-- Negyedikes? Na és? Ugyanolyan diák vagy, mint én! Mit parancsolgatsz itt nekem?– vágott vissza a fiú. Ezen aztán jól összevesztek.

A balhét az egész folyosó hallotta. A többiek korholták, mondván, mégsem kellett volna így beszélni egy negyedikessel. Maga is érezte, hogy kissé túllőtt a célon. De olyan idegesítő volt a lekezelő stílusával!

Valakinek azután eszébe jutott, hogy a lány imádja a focit, holnap meccs lesz a tévében, viszont az ő szobájában nincs készülék, ezért majd meghívják mindkettőjüket és közben kibékülnek. Így is történt, leültették őket egy ágy szélére, eleinte bizalmatlanul méregették egymást, sőt fizikailag is távolságot tartottak, ám aztán egyre többen jöttek be, igencsak szűkös lett a hely, a második félidőre már teljesen összeszorultak és, talán a meccs izgalmai tették, át is ölelték egymást. Másnap pedig elcsattant az első csók.

A lány a 256-os szobában lakott és ettől kezdve minden szabadidejét nála töltötte, szerencsére a csaj két lakótársa gyakorlaton volt valahol, nagyon ritkán bukkantak fel a kollégiumban. Általában éjfél körül vagy azután ment vissza a saját szobájába, a fiúk szemmel láthatóan irigykedtek.

-- Mit akarsz egy ilyen csajtól, ez ki fog téged zsigerelni? – mondogatták, meg még cifrábbakat is.

Ennél azonban sokkal rosszabbak voltak a lány még mindig egyedülálló évfolyamtársnői.

-- Nem szégyelli magát! Megfogni egy ilyen taknyos kölyköt! Ezért még szinte büntetnek! – suttogták egymás között, mert abban az időben már az is felháborítónak számított, ha egy nőnek fiatalabb pasija volt.

Teltek a hetek, hónapok és őt mágnesként vonzotta a 256-os szoba. A lány okos volt és humoros, nagyokat nevettek együtt és szinte észrevétlenül beszivárgott a bőre alá. Sokszor együtt tanult vele, a tanárok később nem is értették, honnan tudja már az előadás előtt a negyedikes tananyagot.

De kapcsolatuk nem volt felhőtlen. A fiú észrevette, a lány soha nem mondja neki, hogy szereti. Ha ez felvetődött, mindig tréfával ütötte el, mondván, biztosan csak az anyai ösztönök tengenek túl benne. A srác tudta, hogy volt egy fiúja, akit elvittek katonának, de a lány megnyugtatta, hogy ez már nem jelent semmit. Aztán egyszer rajtakapta, hogy levelet ír a neki. A megszólítást is látta: „Egyetlen Szerelmem!”.

Akkor sarkon fordult és otthagyta, úgy döntött, véget vet az egésznek, de másnap már elfelejtett minden fájdalmat és büszkeséget és ott állt a 256-os szoba ajtaja előtt.

Aztán jött a vizsgaidőszak, a lány hazautazott. Amikor megjelent, csak levizsgázott és elment megint.

-- Hagyjuk ezt a fenébe! Nincs semmi jövője– mondta, amikor legközelebb találkoztak. – Az az igazság, hogy találkoztam a gyermekkori szerelmemmel. Nyáron el is akar venni.

Akkor három napig gyászolta a világot, a szerelmet és magát. A fiúk állandóan itatták volna, mert mi mást tehet ilyenkor egy férfiember, a lányok állandóan etették.

Sokszor megállt még a 256-os szoba előtt és ilyenkor elszorult a szíve, de erre nem talált semmilyen magyarázatot. Hiszen a lány nem volt szép, sőt csinos sem. Kissé zömök volt, elég vaskos, némileg görbe focistalábakkal. Erre nincs is magyarázat.