Ülünk a kárpátaljai kisváros lepukkant kocsmájában, isszuk az olcsó sört és hallgatjuk, amint a szomszéd asztalnál egyre hangosabban feszül egymásnak egy négytagú társaság.
-- Sütő egy aljas gazember volt! – kiáltja az egyik.
-- Már hogy lenne az, amikor az én apámat is ő mentette meg! – feleli hasonló hangerővel a másik.
-- Így van. Menjünk el nagyapámhoz! Ő is elmondhatja, hány ember köszönheti neki az életét! – tódít a harmadik.
-- És hány ember veszett oda miatta? Akiket nem mentett meg! – folytatja a negyedik.
A vita kezd elmérgesedni. A nagydarab kocsmáros előbb csak nyugtatgatja, aztán kitessékeli az egész társaságot.
-- Ezek meg min veszekednek? – kérdezem tőle.
-- Bolondok – legyint a hatalmas lapáttenyerével. – Volt itt valamikor egy gyárigazgató. Valami Sütő Frici. Azt mondják, a háború után, amikor lágerbe vitték a magyarokat, sok embert megmentett. Azok mind istenítik, akiket pedig nem mentett meg, azok gyalázzák. Vagy harminc éve elköltözött, de itt még mindig összevesznek miatta.
Valahonnan dereng nekem ez a név, aztán rájövök, hogy ismerem az öreget. Pontosabban, inkább a fiát, őt csak látásból. Sőt, még csak nem is lakik messze.
El is megyek hozzá, hogy végére járjak a dolognak. Egy megtört, beteg ember fogad. Attól tartok, elutasító lesz, hallani sem akar majd az egészről, de szemmel láthatóan megörül. Leültet, teával kínál, aztán régi megsárgult papírokat szed elő.
-- Tudja, ahogy jött a front a gyár egész vezetése elmenekült. Csak én maradtam, mert nem akartam itt hagyni a beteg édesanyámat. Aztán amikor oroszok lettünk, öltöztetni kellett a katonákat, ezért nagy szükség lett a gyárra. Engem meg kineveztek igazgatónak. Ami nem volt egy életbiztosítás – meséli.
Akkor már lehetett hallani arról, hogy a nagy szovjet birodalomban hamar a börtönben találja magát egy igazgató, ha a rábízott üzem nem teljesít.
-- Azt mondták, válogassam ki gyártáshoz szükséges munkásokat. Akkor már kezdték elhurcolni az embereket, de akit én kértem, az maradhatott. Előbb azt a 10-15 szakembert neveztem meg, akikre feltétlenül szükség volt, de később már, ha fülembe jutott, hogy valakit el akarnak vinni, azonnal felírtam a listára – folytatja.
Egymás után sorakoznak a nevek a megsárgult papírokon. Mindegyiknek ismeri a történetét. Ennek meghalt a felesége, egyedül nevelte a gyermekeit, a másik beteg volt, talán túl sem élte volna, a harmadik, a negyedik, az ötödik…
-- Aztán? – kérdezem.
-- Aztán az oroszok megelégelték a dolgot, igaz, akkor már voltunk vagy százötvenen. Persze, valaki fel is jelenthetett. Már a kezdet kezdetén kineveztek mellém egy politikai tisztet. No, ez nemcsak komisszár volt, hanem komisz is. Mindig szaglászott, mindig gyanakodott. De, nem is kellett nagyon szaglászni, az egész környékről engem keresett mindenki, ha meg kellett menteni a fiát, a férjét, az apját – feleli.
Ül velem szemben, a fotelben ez a megtört öregember, akin az imént, mesélés közben szinte már megkönnyebbülés látszott, és hirtelen megint magába roskad. Nem is rám néz, hanem valahová a távolba, vizenyős szeme még jobban bepárásodik.
-- Ami ezután jött, az volt a legnehezebb – sóhajt fel. – Az oroszok teljesen leállították a felvételt. Amikor meg tiltakoztam, azt mondták, jó, még egyet választhatok. És vigyorogva elém tettek öt nevet. Az egyik a barátom volt, a másik szegről-végről rokonom, a harmadikkal együtt jártunk iskolába. A negyedik a szomszédom, három apró gyerekkel. Őt választottam. Attól kezdve nem tudtam segíteni senkin és mind engem szidtak.
-- És legalább megköszönték ezek az emberek a segítséget? -- kérdezem.
-- Volt, aki megköszönte, de akin nem tudtam segíteni, az annál jobban utált. Engem sokkal könnyebb volt szidni, mint Sztálint – feleli. – Amikor pedig ő meghalt, már bátrabbak lettek az emberek. Négyszemközt elmondtak mindennek. A házasságom is tönkre ment. Pár évig bírtam, aztán elköltöztem.
-- Nem bízott abban, hogy idővel majd mindent elfelejtenek? – kérdezem.
Feláll, odamegy a szekrényhez, elővesz egy mappát, majd abból egy borítékot. Benne egy iskolai füzetből kitépett papír.
-- Te mocsok! Miattad nem ismerhettem meg a nagyapámat! – olvasom a szöveget.
-- Ezt vagy két éve dobta be valaki a postaládámba – mondja. – Ezek így élnek. Felejtés nélkül. És én is.
( A fotó illusztráció)
