Einstein vizsgáztatott, és a hallgatóknak szánt tételeket átadta asszisztensének. A tanársegéd egy pillantást vetett a papírra, majd döbbenten megszólalt:
– Professzor úr, ezek még a tavalyi kérdések!
Erre Einstein:
− Tudom, de én közben átírtam a válaszokat!
Drága kisunokám! Annyira örülök, hogy végre eljöttél és együtt fogunk főzni! Mióta vártam már ezt a pillanatot! Ugye, nem főztél még gulyáslevest? Akkor most megtanítalak. Meglátod, jól jön még… Nem igaz, hogy a pasikat a hasukon keresztül lehet megfogni, de megtartani…
Ne félj, nem egy bonyolult étel! És már mindent előkészítettem. Most disznóból fogjuk csinálni, mert tisztességes marhahúst nem kaptam, de így is nagyon finom lesz. A Seregi Pistától vettem, aki ott lakik a kanális mellett. Ez igazi bio, ebben nincsen vegyszer. Fiatalabb korában nagyon huncut volt, minden nőnek csapta a szelet. Persze, most már ő is megöregedett. De a disznói még mindig nagyon szépek.
Én csak beszélek, meg beszélek, te meg mindig sietsz. Hozz csak egy fazekat a szekrényből! Ne azt a csilivili csicsásat, hanem a régi, feketét. Én még mindig azt szeretem. Biztosan azért, mert még az anyámé volt. Érzem a fülén az érintését. A húst már felkockáztam. Gyorsan tisztíts meg és kockázz fel két fej hagymát! Ügyesen csinálod! Nem baj, ha közben folyik a könnyed, szebben csillog tőle a szemed. Most pedig önts egy kis olajat a fazékba és tedd bele a hagymát, hadd dinsztelődjön!
Tudod, szép ez a disznóhús, ám ha még meglenne az öreg Keresztesi hentesüzlete, biztos tőle venném. De nincs meg, pedig olyan portékája volt, hogy azt Pesten is megirigyelték volna. Már az utcán olyan illatokat lehetett érezni, hogy összefutott a nyál a szánkban. Minden nap ott mentem el előtte az iskolába, de mire odaértem, meg is éheztem.
Na, ráöntheted a piros paprikát. Ne sajnáld, az adja meg az ízét is, meg a színét is. Most pedig jól keverd össze! Így! Beletesszük a húst és aztán meg kell sózni. Majd ezt én megcsinálom, mert a sóval nagyon el lehet rontani. Most meg hadd piruljon!
Hogy mi lett a hentesüzlettel? A háború után jöttek a kommunisták és államosították. Az öreg Keresztesinek meg ez volt az élete, még az apjától örökölte a boltot. Belebetegedett, aztán nemsokára meg is halt. De talán jobban is járt így, mert nem kellett végignéznie a pusztulást. Mert aztán már eltűnt belőle az áru, rátukmálták a téeszre, az meg hamarosan bezárta. Azt mondta az elnök, mit áruljon benne, amikor mindent be kell szolgáltatni.
Na, most már szépen pirul a hús, fel kell önteni egy kis vízzel. Csak annyival, hogy éppen ellepje. Bele kell tenni a fűszereket is, már előkészítettem a borsot, a kakukkfüvet és a köményt. Most pedig hagyjuk szépen főni. Vedd le a lángot, csak szépen, türelmesen!
Nagyapád is nagyon szerette a gulyáslevest. Amikor először jött el hozzánk, akkor is azt főzött anyám. Kétszer szedett belőle. Később gyakran mondogatta, hogy anyám biztos beletett valami bájitalt abba a levesbe, amitől ő így belémhabarodott. Persze, csak viccből. Én meg mindig azt feleltem rá, hogy meg volt ő már akkor habarodva, ha el mert jönni hozzánk. Mert apám szigorú ember volt, a fiúktól nagyon féltett. Mondjuk, sokan kerülgettek, mert szép lány voltam. De hát láttad a fényképeket.
Hogy hogy ismerkedtünk meg nagyapáddal? Idehelyezték tanítani, sokáig vonattal járt ki. Nagyon jóképű fiú volt. Amikor leszállt a vonatról, mindig itt ment el a házunk előtt, én meg az ablakból lestem. Aztán eljött a bálba és felkért engem táncolni. Majd elájultam az izgalomtól, ahogy átfogta a derekam, de olyan erősen fogott, mintha sosem akarna elengedni. A szomszéd fiúk, persze, meg akarták verni, nem szerették kiengedni a kezükből a falubeli lányokat, főleg a szebbjét. De én megtudtam, szóltam a bátyámnak, ő meg nem engedte.
Add csak ide azt a villát! Úgy látom, puhul a hús. Rakd hozzá a zöldségeket, itt vannak a tálban!
Hogy mi lett a bátyámmal? Hát ő jobb sorsot érdemelt volna. Nagyon szerettem, meg mindig vigyázott rám. Egyszer valaki feljelentette. Állítólag részegen azt mondta, hogy Rákosit már rég fel kellett volna akasztani. Ezt senki nem hallotta. Meg nem is ivott. De azért elvitték és egy év múlva emberi roncsként került haza. Mi sejtettük, honnan fúj a szél. Egymásba szerettek a párttitkár feleségével, hiába kértük, könyörögtünk, hagyja abba. Az meg eltakarította az útból.
Na, nézzük csak azt a húst! Alakul, alakulgat. Most rakd bele szépen a krumplit, még egy kis só, meg egy kis víz és mindjárt kész is lesz, csak még főnie kell.
Aztán pár év múlva a bátyám meghalt, de a Jóisten nem ver bottal. A párttitkárt mégis elhagyta a felesége, ő meg 56-ban, amikor égett a lába alatt a talaj, elmenekült az országból. Állítólag valami maffiába keveredett Amerikában és lelőtték.
Úgy látom, készen vagyunk. Megkóstolod? Hát persze, hogy megkóstolod, egy gazdasszonynak tudnia kell, mit főzött. Ugye, milyen finom? Ilyet ott, városon nem eszel.
Na, gyere, tálaljunk! Tudom, hogy sietsz. Mindig sietsz. Pedig még annyi mindent akartam mondani neked. Gyere minél előbb! Annyi finomságot tudok még főzni. És téged is megtanítlak. Mindenre megtanítlak!
A góbé bemegy az istállóba és látja, hogy döglődik a lova. Gondol egyet,
bemegy a házba, ahol tollat és papírt kerít, készít egy halom sorsjegyet. Azzal
el a kocsmába, és kihirdeti, hogy sorshúzás lesz: ötszáz lej egy jegy, a
főnyeremény pedig egy ló. Gyorsan fogynak a sorsjegyek. Megtörténik a sorsolás
is, és a góbé elviszi a nyertest az istállóba, ahol már csak egy döglött gebét
találnak.
– Te gazember! – Dühöng a nyertes. –
Egy döglött lóért fizettem én ötszáz lejt?
– Dehogyis! Tessék, visszaadom az ötszázast.
– És a többiek?
– Mit akar velük kend? Hiszen ők nem
nyertek!
(Megjelent: Őslakó, 1944. 02.20.)
Értesülésünk
szerint március 15-én, a szabadság ünnepén kegyeletes ünnepség keretében fogják
nemes Kóródy-Katona Gáspár, 1848-as honvédhadnagy hamvait a munkácsi régi
református temetőben exhumálni és az új temetőben levő családi sírhelyen
testvére: nemes Katona Sándor volt munkácsi főszolgabíró mellé elhelyezni.
A nemes Katona család egyike volt Bereg vármegye és
Munkács tekintélyes régi családjainak. Katona Gáspár és Sándor édesatyja: nemes
Katona János Munkács város tanácsnoka és árvagyámja volt. Katona Gáspár egyike
volt a podheringi csata hőseinek, midőn ütegével a Latorcán átkelő oroszokra
oly meglepő tüzet indított, mely megfutamította az ellenséget s a harcban az
orosz generális is elesett. A szabadságharc leverése után bujdosnia kellett.
Felesége Kóródy Honoráta volt, kivel Bereg megye másik tekintélyes családjával
került a család összeköttetésbe, mely azóta a Kóródy-Katona nevet vette fel.
Katona Gáspár unokái Kóródy-Katona János volt országgyűlési képviselő, Szatmár
vármegye nyug. tb. főszolgabírája és a munkácsi Ádám és Bathó családok
leszármazottai.
A kegyeletes ünnepséget Munkács részéről dr. Tárczy Károly
ny. tanügyi főtanácsos rendezi.
A képen a podheringi emlékmű, melyet 1901-ben emeltek az 1849-ben vívott csata emlékére.
Fotó: Fortepan (1939.)
