Felhívtak a tévétől

 

Épp a kertben kapálgattam a nyáron, amikor megszólalt a telefonom.

-- Jó napot kívánok! A Bumbika-showtól hívom – csicseregte egy bájos női hang. – Akar ön szerepelni a tévében?

Előbb valami átverésre gondoltam.

-- Mért pont engem hívtak fel? Egyáltalán, honnan tudják a számomat? – kérdeztem gyanakodva. De közben azért fel is keltette az érdeklődésemet.

-- Telefonszámát véletlenszerűen választotta ki egy számítógépes program. A szereplésnek van néhány feltétele. Például, szokta-e ön verni a feleségét? Mert ezt kellene megbeszélni a kamerák előtt.

-- Nem, kérem, az az igazság, hogy nem szoktam. Ez a huszonöt év alatt még nem fordult elő.

-- Na, ne szerénykedjen! Legalább egyszer-kétszer csak lekevert egyet az asszonynak!

-- Hát nem. Tessék mondani, ez baj?

-- Nem baj, csak kizáró ok. Vagy talán a felesége veri önt? Ez még jobb, zabálják a nézők!

-- Sajnos, ő sem szokott engem verni. Pontosabban, nem sajnos, de nem szokott – mentegetőztem egyre ijedtebben.

-- Gyermekei vannak?—kérdezte a hölgy szigorúan.

-- Hát persze, három is – válaszoltam boldogan, hogy végre valami pozitív választ is adhatok.

-- Megszöktek már otthonról, esetleg csavarognak? – kérdezte kitartóan.

-- Nem, szerintem nem, azt hiszem, egész jól megvagyunk – mentegetőztem megint.

-- Netán drogoznak? Elkövettek már kisebb bűncselekményeket?

-- Nézze hölgyem, nem, ezt sem – magyaráztam elhaló hangon, s egyre inkább furdalt a lelkiismeret, hogy micsoda egy család vagyunk mi.

-- Micsoda egy unalmas alak maga! – kiáltott rám a telefonban. –Nincs az életében semmi érdekes?

-- Nos, kérem, éppen akadna. Én nemrég feltaláltam a teljesen energiafüggetlen autót – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel.

-- Na és! Ez nem a mi asztalunk – hurrogott le azonnal. – Valami más?

-- Tavaly, teljesen egyedül egyszerre három embert húztam ki a Tiszából –  próbálkoztam újra.

-- Ugyan, jóember! Ez az ország tele van életmentőkkel!

De most már nem hagytam magam.

-- Két éve, egy afrikai szafarin puszta kézzel agyonütöttem négy oroszlánt.

-- Mi közöm nekem ehhez! Még, hogy az állatvédők feljelentsék a csatornát!

-- Hölgyem, én most szerveztem egy szabadcsapatot! Holnap indulunk Bangusztánba, hogy segítsünk kivívni szabadságát az ősi bangu népnek.

-- Kit érdekel a szabadság! – kiáltott fel türelmetlenül a hölgy. – Gondolkozzon! Van-e a rokonságban, a szomszédságban, a munkahelyén olyan, aki veri a feleségét, elszerette a sógornőjét, akinek bűnöző, vagy drogozik a gyermeke, esetleg felgyújtotta az anyósa házát, és ezt hajlandó a kamerák előtt megbeszélni. Nekünk már az is elég, ha a saját házát gyújtotta fel! Egy hét múlva felhívom, addig találjon valakit, mert egyébként sosem fog a tévében szerepelni!

Ezzel letette a telefont. Én meg ott álltam, egyik kezemben a kapával, másikban a telefonnal, az unalmas életemre gondoltam, meg a gyermekeimre, akiknek ilyen nehéz sors jutott.

Új válaszok

 

Einstein vizsgáztatott, és a hallgatóknak szánt tételeket átadta asszisztensének. A tanársegéd egy pillantást vetett a papírra, majd döbbenten megszólalt:

– Professzor úr, ezek még a tavalyi kérdések!

Erre Einstein:

− Tudom, de én közben átírtam a válaszokat!

 

Szinevér -- a Gorgánok gyöngyszeme

 

Mindenre megtanítlak

 

Drága kisunokám! Annyira örülök, hogy végre eljöttél és együtt fogunk főzni! Mióta vártam már ezt a pillanatot! Ugye, nem főztél még gulyáslevest? Akkor most megtanítalak. Meglátod, jól jön még… Nem igaz, hogy a pasikat a hasukon keresztül lehet megfogni, de megtartani…

Ne félj, nem egy bonyolult étel! És már mindent előkészítettem. Most disznóból fogjuk csinálni, mert tisztességes marhahúst nem kaptam, de így is nagyon finom lesz. A Seregi Pistától vettem, aki ott lakik a kanális mellett. Ez igazi bio, ebben nincsen vegyszer. Fiatalabb korában nagyon huncut volt, minden nőnek csapta a szelet. Persze, most már ő is megöregedett. De a disznói még mindig nagyon szépek.

Én csak beszélek, meg beszélek, te meg mindig sietsz. Hozz csak egy fazekat a szekrényből! Ne azt a csilivili csicsásat, hanem a régi, feketét. Én még mindig azt szeretem. Biztosan azért, mert még az anyámé volt. Érzem a fülén az érintését. A húst már felkockáztam. Gyorsan tisztíts meg és kockázz fel két fej hagymát! Ügyesen csinálod! Nem baj, ha közben folyik a könnyed, szebben csillog tőle a szemed. Most pedig önts egy kis olajat a fazékba és tedd bele a hagymát, hadd dinsztelődjön!

Tudod, szép ez a disznóhús, ám ha még meglenne az öreg Keresztesi hentesüzlete, biztos tőle venném. De nincs meg, pedig olyan portékája volt, hogy azt Pesten is megirigyelték volna. Már az utcán olyan illatokat lehetett érezni, hogy összefutott a nyál a szánkban. Minden nap ott mentem el előtte az iskolába, de mire odaértem, meg is éheztem.

Na, ráöntheted a piros paprikát. Ne sajnáld, az adja meg az ízét is, meg a színét is. Most pedig jól keverd össze! Így! Beletesszük a húst és aztán meg kell sózni. Majd ezt én megcsinálom, mert a sóval nagyon el lehet rontani. Most meg hadd piruljon!

Hogy mi lett a hentesüzlettel? A háború után jöttek a kommunisták és államosították. Az öreg Keresztesinek meg ez volt az élete, még az apjától örökölte a boltot. Belebetegedett, aztán nemsokára meg is halt. De talán jobban is járt így, mert nem kellett végignéznie a pusztulást. Mert aztán már eltűnt belőle az áru, rátukmálták a téeszre, az meg hamarosan bezárta. Azt mondta az elnök, mit áruljon benne, amikor mindent be kell szolgáltatni.

Na, most már szépen pirul a hús, fel kell önteni egy kis vízzel. Csak annyival, hogy éppen ellepje. Bele kell tenni a fűszereket is, már előkészítettem a borsot, a kakukkfüvet és a köményt. Most pedig hagyjuk szépen főni. Vedd le a lángot, csak szépen, türelmesen!

Nagyapád is nagyon szerette a gulyáslevest. Amikor először jött el hozzánk, akkor is azt főzött anyám. Kétszer szedett belőle. Később gyakran mondogatta, hogy anyám biztos beletett valami bájitalt abba a levesbe, amitől ő így belémhabarodott. Persze, csak viccből. Én meg mindig azt feleltem rá, hogy meg volt ő már akkor habarodva, ha el mert jönni hozzánk. Mert apám szigorú ember volt, a fiúktól nagyon féltett. Mondjuk, sokan kerülgettek, mert szép lány voltam. De hát láttad a fényképeket.

Hogy hogy ismerkedtünk meg nagyapáddal? Idehelyezték tanítani, sokáig vonattal járt ki. Nagyon jóképű fiú volt. Amikor leszállt a vonatról, mindig itt ment el a házunk előtt, én meg az ablakból lestem. Aztán eljött a bálba és felkért engem táncolni. Majd elájultam az izgalomtól, ahogy átfogta a derekam, de olyan erősen fogott, mintha sosem akarna elengedni. A szomszéd fiúk, persze, meg akarták verni, nem szerették kiengedni a kezükből a falubeli lányokat, főleg a szebbjét. De én megtudtam, szóltam a bátyámnak, ő meg nem engedte.

Add csak ide azt a villát! Úgy látom, puhul a hús. Rakd hozzá a zöldségeket, itt vannak a tálban!

Hogy mi lett a bátyámmal? Hát ő jobb sorsot érdemelt volna. Nagyon szerettem,  meg mindig vigyázott rám. Egyszer valaki feljelentette. Állítólag részegen azt mondta, hogy Rákosit már rég fel kellett volna akasztani. Ezt senki nem hallotta. Meg nem is ivott. De azért elvitték és egy év múlva emberi roncsként került haza. Mi sejtettük, honnan fúj a szél. Egymásba szerettek a párttitkár feleségével, hiába kértük, könyörögtünk, hagyja abba. Az meg eltakarította az útból.

Na, nézzük csak azt a húst! Alakul, alakulgat. Most rakd bele szépen a krumplit, még egy kis só, meg egy kis víz és mindjárt kész is lesz, csak még főnie kell.

Aztán pár év múlva a bátyám meghalt, de a Jóisten nem ver bottal. A párttitkárt mégis elhagyta a felesége, ő meg 56-ban, amikor égett a lába alatt a talaj, elmenekült az országból. Állítólag valami maffiába keveredett Amerikában és lelőtték.

Úgy látom, készen vagyunk. Megkóstolod? Hát persze, hogy megkóstolod, egy gazdasszonynak tudnia kell, mit főzött. Ugye, milyen finom? Ilyet ott, városon nem eszel.

Na, gyere, tálaljunk! Tudom, hogy sietsz. Mindig sietsz. Pedig még annyi mindent akartam mondani neked. Gyere minél előbb! Annyi finomságot tudok még főzni. És téged is megtanítlak. Mindenre megtanítlak!