Családi alkoholteszt

 

Már régóta rebesgették, hogy a lánynak valami fiúja van a városban, de amikor rákérdeztek, mindig tagadta. Az mindenképpen gyanús volt, hogy tanulásra hivatkozva, sokszor hét végén sem jött haza az egyetemről, sőt a Sánta Pista, aki gyakran járt arra áruért, egyszer látta is ölelkezni valami fiatalemberrel, ami aggodalommal töltötte el a szülőket. Különösen a papát, mert mindig is nagyon féltette a lányát, már a gimnáziumban is kinyílt a bicska a zsebében, ha egy fiú körülötte legyeskedett.

Ám előbb-utóbb minden kiderül, ezt sem lehetett sokáig titokban tartani, a lány egyszer csak kibökte, hogy hónapok óta jár egy fiúval, akit Lalinak hívnak és nagyon szeretik egymást. Ez csak olaj volt a tűzre, a szülők ettől még jobban aggódtak és többször elképzelték, amint érzelmi függésbe hajszolt kislányukat elragadja ez az ismeretlen, de nyilván szoknyapecér és élvhajhász Lali. Egyre jobban sürgették, hogy hívja meg a szülői házba, mert nagyon szeretnék megismerni.

Egy hétvégén aztán a fiatalok rá is szánták magukat, péntek délután érkeztek meg. Anyuka nagytakarítással meg mindenféle finomságokkal készült, hogy szó ne érje a ház elejét, ugyanis szent meggyőződése volt, hogy ez a fiú elsősorban arra lesz kíváncsi, hogy fel van e mosva, illetve, hogy van e mit enni. Meg is tömte a fiút mindenféle falatokkal, bár az a végén már nem bírt enni, szégyellte bevallani, nehogy megsértődjön a háziasszony, aminek az lett az eredménye, hogy az ebéd végén fel sem bírt állni.

Még az asztalnál üldögéltek, próbáltak emészteni, amikor a papa is hazaért.

-- Aztán egy kis itallal megkínáltad-e a fiatalembert? - kérdezte a feleségétől, és meglehetősen rosszalló pillantásokat vetett rá, amikor nemleges választ kapott. Hamarosan elő is húzott egy üveg valódi szilvapálinkát, mondván ő még most fog ebédelni, inni kell egy kortyot az étvágy miatt, s reméli, Lali vele tart, hiszen a nőkre nem lehet ebben számítani.

Lement az első pohárkával, aztán a másodikkal, hogy ne érezze magát egyedül, aztán a papa jóízűen megebédelt.

-- Na, most pedig ti ketten elsétáltok a nagyihoz, mert már úgyis rég látott – nézett a feleségére és a lányára. – Mi ketten, Lalival elbeszélgetünk.

A lány kétségbeesett nézett az anyjára, elképzelte, amint az apja itt menten agyonüti az ő szíve szerelmét, próbáltak is ellenkezni, de nem volt apelláta, a papa valósággal kituszkolta őket az ajtón.

A nagyi a szomszéd utcában lakott, de a látogatás nagyon rövidre sikeredett, a két nő izgatottan rohant haza. Amint beléptek az ajtón, azt látták, hogy Lali teljesen elázva, de vigyorogva ül az asztalnál, kissé a papa vállára támaszkodva, aki kevésbé volt részeg, de teljesen kipirult az arca és nagyon bizonytalanul pislogott. Előttük már üres volt a pálinkásüveg, sőt egy megbontott borosüveg is árválkodott mellette az asztalon.

-- Drá…drá… drágám, de jó, …hogy megjöttél – tápászkodott fel a fiú.—Annyira… hiányoztál! Te…te… nem is tudod, mennyire szeretlek – próbált a fiú feltápászkodni, amikor meglátta őket.

-- Te berúgattad Lalit? – kiáltott rá az asszony a papára. – Hát normális vagy?

-- Istenem, hogy szégyellem magam! – mondta a lánya. – Mit fognak szólni a szülei?

-- Hogy mit fognak szólni? Semmit. Hacsak ti nem mondjátok el nekik – felelte vigyorogva a papa. – És nem berúgattam, csak leteszteltem. Megnyugtatlak, jól választottál, nagyon aranyos fiú. Mert józanon mindenki meg tudja játszani magát, de részegen mindjárt elárulja, hogy kivel van dolgunk.

 

 

Előrejelzés

 

Székelyföldön kirándulnak a külföldi turisták. Szép az idő, de a székely juhász mégis azt tanácsolja nekik, hogy ne sátorozzanak le, mert nagy és hosszú vihar lesz. A turisták nem hisznek neki, a tévé mást mondott, és emiatt keményen ráfáznak. Következő évben ismét Székelyföldön kirándulnak, fordulnának vissza, de a székely bácsi szép időt jósol, és lőn, elvonulnak a felhők és kisüt a nap. A harmadik évben eleve megkeresik a székely bácsit, de az csak megvonja a vállát.
- De hát hogy nem tudja, Józsi bá?
- Hát, elromlott a rádióm, fiam.

 

Hová tette Károlyi az amerikaiak pénzét?

(Megjelent: Nyírvidék,1920. 01.14.)
Az amerikai magyarok húszezer dollárja — Mire használta fel Károlyi a gyűjtött pénzt? Erkölcsöt követelnek Károlyin — Kunfi Zsigmond nyugtája
Kunfi Zsigmond hírhedett amerikai szereplésének tárgyalását időszerűvé teszi az Amerikai Magyar Népszavának az a kérdése, hogy mire használta Fel a nemzetrontó gróf az amerikai magyarok körében gyűjtött pénzt.
A nevezett lapnak a cikke Piváni Jenőnek 1915. évi augusztus havában Budapesten keltezett levelére hivatkozik, amelyben azt írja, hogy Károlyi sem hadikölcsönkötvényekre, sem hadijótékonysági célokra nem akarja a
pénzt fordítani. Az összegről sem akar nyilatkozni, csupán annyit jelent ki, hogy a pénzt az ő neve alatt helyezte el. Az amerikai magyarok annak idején Magyarország függetlenségének kivívására adták pénzüket és mivel a függetlenségi párt közben kettészakadt, Károlyinak ebből az okból sem volt joga a pénz felett rendelkezni. Az amerikai intézeteknél gróf Károlyi Mihály Konta Sándor amerikai állampolgár bemondása szerint 1914. augusztus havában Károlyi Mihály nevére 38,099 dollár
77 centet helyeztek el. Ez az összeg a Konta Sándor címére érkezett ,Károlyi-alap" adományok összegével 884 dollár 09 centtel növekedett, úgy hogy október elején az Equitable Trust Co. cégnél 39,196 dollár és 34 cent volt a magyarok pénze. Ebből — egy értéktelen csikágó csek összegét levonva — 1914. november 7-én gróf Károlyi Mihály nevén 37 004 dollár 71 cent maradt elhelyezve. 1919. október 2-án az Alién Properly Custodian ebből az összegből 16,310 dollár 35 centet foglalt le, mint maradványt. Nyilvánvaló tehát, hogy gróf Károlyi Mihály a háború alatt az amerikai magyaroknak a newyorki Equitable Trust cégnél elhelyezett letétjéből 20,594 dollárt és 40 centet felvett a nélkül, hogy erre jogcíme lett volna. Mire költötte gróf Károlyi Mihály ezt az összeget?
Egyik fővárosi lap magragadja az alkalmat, hogy a kérdés tisztázásához hozzájáruljon. Birtokába jutott ugyanis egy nyugta, mely arról beszól, hogy a gróf úr az amerikai magyarokon beszedett pénz egy részét: 14,237 korona 50 fillért amerikai útitársának és kebelbarátjának, a későbbi bolsevista népbiztosnak: Kunfi Zsigmondnak kezéhez fizette. A nyugtát facsimilében mutatja be a lap.

Nem is szocializmus

 

A nyolcvanas évek második felében rovatvezetőként dolgoztam Ungváron a megyei lapnál. Egyszer aztán jött az ukáz, hogy az egyik kollégámmal két hétre Kijevbe kell utaznunk, továbbképzésre. A képzés, melyre egész Ukrajnából érkeztek rovatvezetők, főszerkesztők, illetve alacsonyabb rangú pártmunkások, várakozásainkkal ellentétben, nagyon tanulságos volt.

Ami először megdöbbentett minket az volt, hogy az előadók, közgazdászok, politológusok, jobbára egyetemi tanárok, milyen kendőzetlenül beszélnek a rendszer válságáról és álságáról. Persze, ezeket a szavakat így nem mondták ki, de egész sor olyan konkrét példát említettek, melyek elég egyértelműen utaltak erre. Emlékszem, az egyikük például elmondta, hogy miközben minden évben verjük a mellünket, mennyivel több acélcsövet gyártunk, mint a főellenség, tehát az Amerikai Egyesült Államok, elfelejtik megemlíteni ennek az okát. Mely épp a technikai elmaradottságunkban keresendő, ugyanis odaát, már főleg műanyagcsöveket használnak, tehát nincs is szükség ennyi acélcsőre.

A másik elárulta, hogy a híres Wilkinson zsilettpengét szovjet vasércből gyártják. A britek felajánlották, hogy a szállítási költségek csökkentése céljából építenek egy gyárat a Szovjetunióban, de erről a pártvezetés hallani sem akart, mondván, nem lehet az országba beengedni a kapitalizmust. Sőt, valamelyik okos azt is kitalálta, hogy a továbbiakban nem lehet feldolgozatlan nyersanyagot exportálni, mert ez az ország kirablása. Évek teltek el, mire valaki felfigyelt arra, hogy a britek, vagonszámra vásárolják a Szovjetunióból a fejszét, nyél nélkül. Kiderült, hogy a továbbiakban abból gyártották a zsilettpengét és még jobban is jártak, mert az alapanyagot félig már fel is dolgozták.

Számos ilyen példát hallottunk, és már-már feléledt bennünk a remény, hogy valami csak fog változni ebben az országban. Amikor azonban beszédbe elegyedtünk a köztársaság minden részéből összesereglett társainkkal, rá kellett jönnünk, hogy az előttünk felszólalók abszolút kisebbséget képeznek, a több évtizedes agymosás következményeit szinte lehetetlen lesz felszámolni. Olyan is akadt, aki szűk körben megjegyezte, nem tudja, hová néz a KGB, hogy ezek az előadók még mindig nincsenek a rács mögött.

Mi ketten, egymás között, természetesen magyarul beszéltünk. Egy napon odalépett hozzánk egy középkorú férfi és bemutatkozott. Kiderült, hogy Dnyepropetrovszkból jött, egy ottani lap főszerkesztője. Megkérdezte, hogy mi honnan érkeztünk. Mondtuk, hogy Kárpátaljáról és magyarok vagyunk.

-- Á, Kárpátaljáról  -- ráncolta a homlokát és nézett ránk kissé megrovóan. – Jártam ott, maguknál nincs is szocializmus.

-- Már mért ne lenne nálunk szocializmus? – kérdeztük csodálkozva.

-- Azért mert túl sokat dolgoznak és túl jól élnek az emberek, miközben az ideológiai nevelésüket elhanyagolják – magyarázta. – Több faluba is elmentem, láttam a kertekben a hatalmas fóliaházakat. És mindez magántulajdonban! Mikor megkérdeztem, ezeket mikor művelik, azt felelték, hajnalban, mielőtt munkába mennek vagy este, amikor visszajönnek onnan. Nem, ez nem szocializmus!

-- Hát milyen az igazi szocializmus? – kérdeztem tőle.

-- Olyan, mint ami nálunk van – húzta ki magát büszkén. – Az ember ledolgozza a munkaidejét, aztán eliszogat a barátaival. Nem törődik semmivel, mert a párt majd úgyis megoldja.