-- Írjátok le, saját szavaitokkal, hogy milyen a szocializmus – mondja nekik.
Egymás után jönnek a válaszok: olyan, mint a virágos mező, olyan, mint a derült ég, a gyermekét óvó anya stb. Végül Jancsikára kerül a sor:
–
A szocializmus olyan, mint a háborgó tengeren haladó hajó.
– Arra gondolsz, hogy az utasok átvészelik a vihart? – kérdi a tanító néni.
– Dehogyis. Az utasok hánynak, de nem szállhatnak ki.
Soha nem felejtem el, amikor az egyik pártkongresszuson Brezsnyev azt mondta, nyugati ellenségei azzal vádolják a Szovjetuniót, hogy a dolgozók lopnak, de hadd lopjanak, elvégre a sajátjukat viszik, hiszen itt minden a munkások és parasztok tulajdonában van. Ezt a bekezdést annak idején háromszor is elolvastam a beszédben, nem akartam hinni a saját szememnek.
És a dolgozók loptak is. Egyrészt, mert semmit nem lehetett kapni, másrészt, mert nevetséges fizetések voltak. Így aztán, ha a napi betevő falaton kívül máshoz is hozzá szerettél volna jutni, akkor kellett egy ismerős, aki a megfelelő helyen dolgozott. Így juthattál hozzá a kávéhoz, a szebb húshoz, a műszaki cikkekről, bútorokról már nem is beszélve. Volt olyan ismerősöm, aki a sátorponyvát hordta haza derekán körbe tekerve a gyárból (kissé csodálkoztak, hogy húsz fokban is nagykabátban járt), volt, aki a kalapácsot és a szeget.
A szocializmussal és a hiánygazdasággal természetes módon járt együtt a korrupció. Minden vállalat állami kézben és monopolhelyzetben volt, így azt csinált, amit akart, ha a tervet teljesítette. Ha ki akartad festetni a lakásodat, ha haza akartad fuvarozni a hűtőszekrényedet, stb. és megkerested az egyetlen állami céget, közölték, ők be vannak táblázva, mert szigorúan terv szerint dolgoznak. De ha a megfelelő embernek a zsebébe dugtál egy kis jattot, akkor el lehetett intézni a dolgot.
A Szovjetunió széthullása után láttam egy beszélgetős műsort a televízióban, ahová olyan külföldi üzletembereket hívtak meg, akik itt alapítottak vállalatot. Egyikük arra panaszkodott, hogy kiszámíthatatlan az adórendszer, a másik a korrupciót tette szóvá, de szinte mindegyik elmondta, hogy a dolgozók még azt a szerszámot is ellopják, amivel dolgoznak.
Persze, minél feljebb mentünk a ranglétrán, annál nagyobb méreteket öltött a mindenütt jelen lévő korrupció. Egy gyár vagy egy kolhoz vezetője soha nem ment fel a minisztériumba úgy, hogy előtte ne rakta volna meg a csomagtartót néhány demizson borral és néhány láda gyümölccsel. Az iskolai érettségi vizsgák alkalmával a szülőknek azt „ajánlották”, vegyenek drága ajándékot az bizottsági elnöknek, aki sokszor a járási vagy városi tanfelügyelőségtől érkezett.
Külön kasztot képviseltek ebben a rendszerben a pártvezetők, lentről, egészen a legfelsőbb szintig. Nekik ugyan hivatalosan nem volt semmijük, alsóbb szinteken a fizetésük sem volt kiemelkedő, de igazából mindent úgy használtak, mint a sajátjukat. Ha vadászni vagy horgászni akartak, mindig rendelkezésükre álltak a legjobb erdőségek és vadászterületek, ahová halandók sokszor be sem tehették a lábukat, ha valamilyen hiánycikkre volt szükségük, csak felhívták a gyárigazgatót, aki nem nagyon mert ellentmondani. Ha meg a gyereket kellett benyomni egy jobb munkahelyre, akkor szinte korlátlanok voltak a lehetőségek.
Ám mivel mindenki tudta, hogy ez így működik, igazából a vezetők nem bíztak senkiben, bármelyik társuk is akart valami okos dolgot csinálni, mindig úgy sejtették, abból személyes haszna van. És nem bocsátották meg, hogy ebből nem részesülnek. Sokat mesélt erről a néhai Bíró Andor kolhozelnök, aki gyakorlatilag felvirágoztatta a kárpátaljai Tiszapéterfalvát, képtárat alapított iskolákat, művelődési házat, művészeti iskolát épített.
Különben is mindent elkövetett a társadalom, hogy eltiporja az önálló kezdeményezést. Az egyik kárpátaljai ismerősöm a Szovjetunió felbomlása után garázsboltot akart nyitni. Elment az adóhatósághoz, hogy adószámot kérjen. Másnap beállított hozzá négy markos legény, hogy fizessen ennyi meg ennyi védelmi pénzt, ha vállalkozni akar. Mint utóbb kiderült, az adóhivatalból adtál le a drótot. Hiába mondta, hogy még áru sincs a boltban, nem tágítottak. Másnap vissza is adta az adószámot.
A nyolcvanas évek második felében Ungváron dolgoztam, a megyei lap gazdaságpolitikai rovatánál. Egyszer bementem a megye egyetlen mosóporgyárának főmérnökéhez, akivel már jól ismertük egymást. Észrevettem, hogy nagyon lógatja az orrát.
-- Valami baj van? – kérdeztem tőle.
-- Á semmi – válaszolta. – De lehet, hogy a jövő héten már csak a rács mögött tudsz majd meglátogatni.
Aztán elmesélte, hogy évek óta hevert a gyárudvaron több tonna alumínium, amivel nem tudtak mit kezdeni. Amikor itt jártak egy magyar cég vezetői, megegyeztek, hogy megveszik az alumíniumot és olyan számítógépeket adnak érte, amilyet a Szovjetunióban még nem is láttak. A minisztériumban előbb rábólintották, aztán utólag vizsgálatot indítottak ellene. Azt firtatták, neki mi haszna volt ebből, sőt megvádolták, hogy kiárusítja az ország természeti kincseit.
-- Ha kidobtuk volna a szemétre, akkor most semmi bajom nem lenne. De mivel eladtam, azonnal gyanús lettem – mondta szomorúan.
Hát, többek között, ezért állítom, hogy az ország bajai a szovjet rendszerben gyökereznek. Mert az agyakban, tisztelet a kivételnek, még működik a Szovjetunió. Mint azt Adam Michnik lengyel történész és politikai újságíró mondta: „ A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik.”
„Ezelőtt a háborúban
(Arany János: Civilizáció)
