Cseh csalódás

(Megjelent: Kis Újság, 1936.01.05.)        

A nagyszőlősi rutén polgári iskolában -- mint a Prágai Magyar Hírlapban olvassuk-- a múlt év szeptemberében bevezették -- egyelőre nem kötelező tantárgyként a magyar nyelv tanítását. Az iskola körülbelül négyszáz növendéke, egy-két kivétellel, mind jelentkezett a magyar órákra. Karácsony előtt az iskolában minden további nélkül beszüntették a szeptemberben rendszeresített magyar nyelvórák tartását. E a beszüntetés a nagyszőlősi tanfelügyelőség utasítására történt. A szülők az ungvári tartományfőnökséghez fordultak a magyar órák visszaállítása érdekében.
Nagyon nehéz egyenes észjárással a csehek eljárását megmagyarázni. De ha mélyére mézünk a dolognak, akkor aligha rá nem találunk az intézkedések okaira. A jól megszervezett cseh propaganda már a háború alatt el tudta hitetni a nyugati hatalmakkal, hogy Felső-Magyarország tót és rutén népe a magyar elnyomatás alól vágyva-vágyik a csehekkel közös önálló állami Iét után.
A tótok és rutének évszázados hűségét a magyar eszméhez, Rákóczi korától a világháború hősi küzdéséig, vérük ontásával bizonyították be. A csehek azonban addig hangoztatták a tót és rutén néppel való egybeforrásukat, míg maguk is elhitték. Csak így érthető a szeptemberi kísérlet, amellyel megengedték a nagyszőlősi rutén iskolában a magyar nyelv tanítását. Nyilván úgy képzelték, hogy az a nemzedék, amely már az ő uralmuk alatt látta meg a napvilágot, nem érezhet közösséget a testvéri, de kisszámú magyarsággal. Milyen nagy diadallal lehetett volna a világot telekürtölni, íme, mi megengedtük a magyar nyelvoktatást, de az ifjúságunk nem akar magyarul tanulni.
Arra, ami történt, nem voltak elkészülve. Négyszáz kis rutén gyermek, kik bizonyára a szülői házban sokat hallhattak a „magyar elnyomásról", kedvet kapott a magyar szóra, mert a szülők felébresztették bennük a magyarsághoz tartozás örökéleti érzését.
A csehek nem így képzelték és ezért lefújták a rutén gyermekek magyar óráit, de hiába, rutén föld magyarságát nem lehet sem lefújni, sem letagadni.

 

A képen: Nagyszőlős látképe ma.

Forrás: Wikipédia

 

Nyílt titok

                                                                                                           

„A művészvilág mocskos kis titka, amely immár nyílt titok, abban áll, hogy ha valaki egyszer befutott, onnantól már mindenkinek az az érdeke, hogy az illető "befutott" is maradjon. Ha egy műgyűjtő több millió dollárt fizet ki egy műalkotásért, akkor neki, a művésznek és persze a galériának is elemi érdeke, hogy annak a bizonyos műnek az értéke legalább ezen a szinten maradjon a jövőben is. A galériák nem élnének meg, ha nem léteznének műgyűjtők. Ahogy a múzeumok sem. A múzeumok igazgatótanácsában pedig szintén műgyűjtők ülnek.” (Barabási Albert-László, erdélyi származású világhírű hálózatkutató)

Egy szemtanú visszaemlékezései XV.

 

 

 

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

Este bevittek a kultúrház nagytermébe, s annak padlóján feküdtünk egy teljes hétig. Volt köztünk három Szlovenszkóból közénk került magánszemély. Ezek és egy ungvári ügyvéd minden este közös imádkozást rendeznek. Egy este egy szlovák pap szlovák és magyar nyelvű beszédet mondott és kihangsúlyozta, hogy húsvét hetében vagyunk. A végén mindannyian elmondtuk a gyónási imát, s ő megadta a bűneink alóli feloldozást. Itt őreink nagyobb része magyar katonák voltak, akik boldogok voltak, hogy 1400 ember felett uralkodhattak, mert bunkósbotjaikkal bármikor élvezettel ütöttek bennünket.

Egy hét múlva megint felsorakoztattak és kikísértek az állomásra. Megrémültünk, amikor a nekünk szánt tehervonatot megláttuk. Minden kocsira krétával egy-egy nem éppen hízelgő mondat volt felírva. Például: „Le a kémekkel!”, „Halál a kémekre!”, „Felakasztani a kémeket!”, stb. Szorongó szívvel beszálltunk a vonatba, s elhelyezkedtünk. A vonat elindult és 11 nap és 11 éjszaka vitt bennünket keletre, a donbászi fennsík szénbányái felé. Ez idő alatt minden másnap kaptunk kb. 10-10 dkg fagyos buchankát és egyetlen egyszer főtt ételt. Hogy a buchanka élvezhető legyen, a hónunk alá rejtettük, hogy megpuhuljon. Szomjúságunk csillapítására a vasúti kocsi mennyezetéről lecsüngő jégcsapokat szopogattuk. Így érkeztünk Jenakijevbe. Ezen borzalmas utazás alatt többen súlyosan megbetegedtek. Ezeket az állomáson a vasúti kocsiból kivéve a magas hóra fektették, s innen magunkkal hurcoltuk a kb. 3 kilométernyire lévő fogolytáborba. Egy munkácsi fiatalember a vállán cipelte a már haldokló édesatyját.

Egy bányász szakiskola öt épületéből álló fogolytáborban szállásoltak el. Itt a háború nyomai nagyon is láthatók voltak. Ajtók, ablakok összetörve, a tetőzet belőve, s az udvaron egy primitív „bunker” óvóhely. Éjszaka, komor sötétségben, csikorgó hidegben érkeztünk oda. Az ajtó- és ablak nélküli sötét épületekben szorosan összebújtunk, s így melegítettük egymást. Reggel egyeseket elvittek az aknához tüzelőért. Másokat pedig beállítottak latrinát ásni. Megint mások elmentek a konyhára, ahol két fürdőkádat téglák közzé építettek, s így késő este megérkezett a várva várt pillanat. Sorakozó és meleg levest kaptunk.

Ez volt aztán két és fél esztendőn keresztül a lakóhelyünk. Csaknem minden héten soroztak bennünket, s az alkalmasokat a szénbányákba vitték dolgozni. Mi, öregebbek pedig ottmaradtunk a szobákat és az udvart takarítani. Az asztalos- és kőművesmunkákhoz értő rabokat belső munkákra fogták, csakhamar rendbe hozták az épületeket és minden szobában kályhát emeltek. A fodrászokat külön szobába helyezték, s ezek kötelessége volt bennünket minden héten borotválni és időközönként kopaszra nyírni. Minden reggel, reggel, délben és este levest, később délben egy kis kását is kaptunk. Az aknában dolgozó rabok napi buchankaadagja 50 dkg, az otthoniak fejadagja 30 dkg volt. Minden délután kaptunk 1-1 evőkanál cukrot és kéthetenként dohányt. A háború befejezéséig csak machorkát, később finom bakui dohányt.

A már említett 11 napi utazás és éhezés annyira legyengített, hogy néhányan már út közben vérhasba estek. Ezek egy külön teherkocsiban, úgynevezett kórházkocsiban lettek elhelyezve. Sokan már megérkezésünk után, a táborban kapták el a vérhast és a tífuszbetegséget. Egy ideig minden éjszaka 8-10-12 halott volt. Ezeket teljesen meztelenül egy kis fáskamrában gyűjtötték és következő este kivitték egy akna mellé, ahol közös sírban elhantolták. Sírjaik felett ma már az aknából kihozott tőzegből alkotott piramis áll.

Magam is annyira legyengültem, hogy a szó legszorosabb értelmében feldöntött a szél. Az élni akarás ösztöne kényszerített eladni, ami nélkülözhető. Egy katonának eladtam az órámat. kaptam érte egy kiló nyers szalonnát, 4 buchankát és egy kiló machorkát. Egy másik katonának eladtam a selyemingemet, s egy harmadiknak a zsebkendőimet. Az ingemért és a zsebkendőimért ismét buchankát kaptam.

Minden reggel felsorakoztattak az udvaron, s itt történt a parancskiadás, munkabeosztás és leckéztetés. Egy alkalommal a tífuszmegbetegedésekről és gyakori halálesetekről szólva kitámadtak bennünket, hogy „Ti paraziták, magatokkal hoztátok hazulról a tífuszt terjesztő tetveket!”

Látva a borzalmas állapotokat, s tudva azt, hogy nincs ember, aki rajtunk segíthetne, öten-hatan elhatároztuk, hogy mindennap estefelé a Jóistenhez fordulunk és közösen elimátkozzuk a Jézus Szíve litániát és a rózsafűzért. Ez a szám később negyvenre emelkedett. Minden munka után összegyűltünk abban a szobában, ahol laktam. Buchankából csináltam egy rózsafűzért, s egyik rabtársam egy talált csontból faragott egy kis keresztet. Néha imáinkat csak este tudtuk elmondani. Ilyenkor, mivel világítás nem volt, a nyitott kályhaajtó mellett ültem, ahol két rabtársam égő faszilánkokat tartott, s én úgy olvastam a Jézus Szíve litániát. Vasár- és ünnepnapokon délelőtt a szentmise szövegét olvastam. Olvasás közben gyakran megálltam, s az egybegyűltek egyházi énekeket énekeltek.

A tábor vezetősége általában nem tiltotta imáinkat, sőt, voltak olyanok is, akik ima közben beléptek a szobánkba és bocsánatkéréssel azonnal távoztak. Ellenben volt valami alantasabb parancsnok és két ápolónő, akik ilyenkor mindig veszekedtek. Egyszer egy ápolónő ellen emiatt panaszt emeltem a főorvosnőnél, mire az ápolónő eltűnt.

Meg kell emlékeznem a tábor főorvosnőjéről, akit mi magunk között „angyalnak” neveztünk. Bizonyos emberek neki köszönhetik, hogy életben maradtak. Volt ugyanis egy úgynevezett munkaparancsnok, aki minden reggel törekedett minél több rabot az aknába vinni. Az ő elve az volt, hogy akinek nincs 38 fokon felüli láza, az munkaképes. Csak a főorvosnő nap-nap utáni erélyes fellépésének volt köszönhető, ha a betegek fekve maradhattak. Látni lehetett rajta, hogy ő a tényleges betegeken segíteni akart, de legtöbbször gyógyszer hiányában nem tudott segíteni.

Pedig sokszor az ő helyzete is nehéz volt. Nehézzé tették azon rabtársaink, akik nagyon is értették a különféle szimulálásokat. Említésre méltó eset például, amikor egy reggel ketten azon panasszal fordultak hozzá, hogy a vizeletük véres. Ott akkor még laboratórium nem volt, s így kellőképpen megvizsgálni őket nem tudta. Természetesen elismerte őket betegeknek. Másnap újabb hárman. Harmadnap már öten jelentkeztek ugyanazzal a panasszal. Erre már összeszedte és elkülönítette őket. A betegség azonnal megszűnt. Kiderült, hogy nagyobb mennyiségű céklát fogyasztottak, s ez okozta a vizelet vérvörös színét.

 

A képen: A munkácsi városháza 1944-ben.

Forrás: Fortepan.

 

 

 

Művelődéstörténeti barangolások a Kárpátok alján - Popovics Béla előadása, negyedik rész