Az 1998-as kárpátaljai árvízről érkező dermesztő híreket hallva Nyírbátorban három nap alatt szervezik meg az első segélyszállítmányt. A több mint másfél millió forint értékű tisztítószert, illetve élelmiszer az MDF szervezésében indul Viskre, majd Rahóra. Délben hív fel Petróczki Ferenc, a város polgármestere, kéri kísérjem el vele a szállítmányt, sokat segítene a helyismeretem és a nyelvtudásom. Azt mondja, két óra múlva indulunk, ne vigyek semmit, csak az útlevelemet.
Délután találkozunk a főtér melletti
parkolóban. Lezsák Sándor és Csapody Miklós országgyűlési képviselők
társaságában érkezik meg. Ott van a két degeszre tömött teherautó sofőrje is,
meg Zsolti, aki majd a terepjárót vezeti, mellyel mi megyünk elől. Így indulunk
el, hogy eljuttassuk a segítséget a bajba jutott viskieknek.
Mint
utóbb kiderül, ez nem is olyan egyszerű feladat. Az ungvári magyar konzulátus
tájékoztatása szerint ugyanis Husztnál az áradat elsodorta a hidat, így a Tisza
felső folyásánál fekvő településeket csak a hegyeken át lehet megközelíteni,
mintegy nyolcvan kilométeres kerülővel. Jócskán besötétedik már, mire a két
teherautóból és egy terepjáróból álló kis konvoj Nagyszőlős után a hegyek közé
ér, s az úttalan utakon, az igencsak foghíjas útjelző tábláknak engedelmeskedve
Visk felé veszi az irányt a koromsötét éjszakában. Mintha kihalt volna az élet,
közvilágítás még a nagyobb településeken sincs, s a házak ablakából is csak
imitt-amott villan egy gyertyányi fény.
Egyszer
csak váratlanul egysávosra szűkül az aszfaltút. A másik sáv helyén méteres
gödör tátong, az utat elvitte az örvény kövestül, aszfaltostul. Mellette
kicsavart gyökerű szálfák düledeznek a pusztítás mementójaként. Nem sokkal
később a nagyközség központjának egyik utcácskájában már azt is láthatjuk, hogy
az úttest közepén, hosszában félméteres árkot ásott a fölfelé zúduló víz. No
meg, összedőlt házakat.
A
nagyközség egyébként teljesen kihalt, csak hosszas nézelődés után pillantunk
meg egy fiatal legényt, akitől útba igazítást kérünk. Mutatja is a fiatalember
készséggel az utat, s közben panaszolja a szomorú hírt: reggel találták meg az
iszapban az árvíz egyetlen helyi halálos áldozatának, egy 21 éves legénynek a
holttestét. Csónakkal próbálta menteni a háztetőkön rekedteket, befordult a
vízbe, és többé nem bukkant fel.
Végre
megérkezünk. A szállítmányt Krüzsely Tibor, a KMKSZ helyi szervezetének elnöke,
valamint Delényi István református lelkész veszi át, és noha lassan éjfélre jár
az idő, néhány perc alatt vagy harmincán szaladnak össze, hogy segítsenek a
lerakodásban. Azt mondják, 1913-ban öntötte el így Visket az ár, de akkor még
töltés sem volt.
A házak fala másfél-két méter magasságban
teljesen átázott. Ahogy megnyomjuk az ujjunkkal, úgy jön belőle a víz. Mindenki
attól fél, ha beállnak a hideg, a fagy pillanatok alatt szétnyomja a vályogot,
de még a téglát is. Mindenkinek van valami vesztesége, semmi nincs, de a
vendégszeretet megmaradt. Egy helyi kocsmáros meghív minket vacsorára.
Amikor
hajnalban hazaérünk, még nem sejtem, hogy néhány nap múlva ismét erre vet a
sors. Ekkor indul útnak a Nyírbátori Vöröskereszt segélyszállítmánya. Az úticél
most Técső, mely még Visknél is „odább” van vagy harminc kilométerrel, a
szállítmány pedig ruhanemű, élelmiszer, némi gyógyszer, no meg öt ágy, összesen
több mint hárommillió forint értékben.
Koromsötétben érünk Técsőre, s elég nehezen fogjuk fel, hogy a városban nincs áram. Zseblámpával keressük meg a magyar iskolát, ahol Ambrus Pál igazgató és néhány kollégája egy szál gyertyát ül körül télikabátban. Merthogy fűtés sincs. Mint megtudjuk, az óvodában, sőt más középületekben sem. Elég nehezen fogadjuk el, hogy az új ukrán rendelkezések értelmében csak vámos nyithatja fel a teherautót, és egy bizottság veheti át a szállítmányt. Ám se bizottság, se vámos, így itt kell töltenünk az éjszakát, egy fűtetlen szállodában. Persze, felajánlják, hogy ha nagyon sietünk, akkor vigyük el a szállítmányt Ungvárra, ahol lerakhatjuk. Onnan majd igazságosan elosztják. Valahogy nem bízunk az igazságos elosztásban.
Azt mondják, itt még istenes a helyzet, mert a környező falvakba az ivóvizet is helikopterrel szállítják, az utakat ugyanis elmosta a víz. Makar Nesztor, a város polgármestere azt mondja, ha nem lenne néhány tapasztalt, Afganisztánt megjárt pilóta, aki hajlandó a saját felelősségére felszállni, ott a lakosság már régen éhen halt volna. Ilyen időben ugyanis minden szabályzat tiltja a felszállást.
Vagy mínusz tíz fok lehet, húszcentis a hó, és mint megtudjuk, a fél város szennyvízben áll, mert a szennyvíztelepet elvitte az ár. Ami meg lefolyik, az megy egyenesen a Tiszába. Egy nagy teljesítményű szennyvízszivattyú kellene a városnak, de nincs.
Az egyik fiatal pedagógus és felesége meghív minket a vacsorára és felajánlja, hogy a vöröskeresztes hölgy töltse náluk az éjszakát. Azt mondja, nem való ez a szálloda egy nőnek. Akkor még nem tudjuk, mire céloz. Vacsora után a két sofőrrel elindulunk a szállodába, búcsúzóul kapunk egy flakonnyi félig kiforrott házibort. Bizalmatlanul méregetem, színe leginkább tejeskávéra emlékeztet. Ennek ellenére teli hassal vidáman lépkedünk a ropogó havon.
A teljesen sötét szállodában vagy negyven katonát találunk, akik a mentésben segédkeznek. Áram itt sincs, zseblámpával, gyertyával világítanak. Elfoglaljuk a szobánkat. Leöltözni nincs kedvünk, mert veszett hideg van. A fiúk megkínálnak a kávészínű borral, de én visszautasítom. Arra figyelünk fel, hogy az ablak előtti függönyt úgy mozgatja a huzat, mint egy zászlót.
-- Hát persze, hogy hideg van, nincs rendesen
bezárva az ablak – mondom és félrehúzom a függönyt. Akkor látom, hogy mekkorát
tévedtem. Az ablakot jól bezárták. Csak épp nincs benne üveg. Gyorsan
visszahúzom a függönyt és mégiscsak kérek néhány kortyot a borból.
Másnap
végre lerakodhatunk egy óvodában, a város polgármestere személyesen irányítja a
munkát. Kint egyre gyűlnek az emberek, türelmetlenül kérdezgetik, mit hoztunk,
mikor és kiknek fogják kiosztani.
Elintézünk vagy nyolcféle formaságot, helyére kerül vagy tizenöt pecsét, és már indulhatunk is haza. Ahogy elhaladunk a viski letérőnél, hirtelen belém sajdul a kérdés: vajon az átnedvesedett házfalak bírják-e még a hirtelen jött fagy szorítását?
