A hadmegyében
Nagy-Mihályból tehát másnap reggel szekereken elindulván, Vécsén deleltünk, és
váltott fogatokon még az nap a Besze János őrnagy szerencsétlen megveretése
által nevezetessé lett Pető-Szinyére értünk; ahonnan másnap ismét oly
gyorsasággal folytattuk menetünket Kassa felé.
A bödi erdőben egy kassai lovashajdú ismét levelet hozott Benyiczki Lajos
őrnagytól, amelyben értesít, hogy már lemeši állását is feladván, Kassára
vonult vissza, s azért oda menjünk segítségére.
A rossz utak daczára (ifjabb olvasóim kedvéért meg kell jegyeznem, hogy még
akkor a dargói hegyről Abaúj- vármegye felé csak annyi út volt, amennyit Zemplén megye
csináltatott meg Abaújvármegye területén, annak belegyezésével, mintegy Kelecsényig
; azontúl csak Kassa-Újfalutól Kassáig), — mondom — a rossz utak daczára még
jókor délelőtt oda értünk. A kassa-újfalusi hegyről
a Hernád völgyére leérvén, kis csapatunkat a szekérről leszállítottuk, magunk
is lovainkra ültünk, és csapatunkat a fogadtatásunkra Madarasi Miklós kassai
térparancsnok kíséretében kilovagolt Benyiczky Lajos őrnagy előtt elléptettük,
és azután Kassára bevágtattunk. A kassaiak nem tudtak jövetelünkről, de akik
még is megláttak, lelkesen üdvözöltek.
A Löderer fogadóban ebédelvén, kellemesen lepett meg
találkozásom Bujanovics Rudolf barátommal, aki ekkor a Benyiczki Lajos őrnagy
törzsénél tett szolgálatot.
Délután haditanács tartatott, amely után a magunkkal
hozott kis csapatot hátrahagyván, parancsnokommal szekéren saját hadmegyénk
felé visszaindultunk, s még az nap ismét P.-Szinyén háltunk.
Másnap folytatván utunkat, egy század vadásszal
találkoztunk, az Ormai nevet viselt 1-sö m. vadászezredből. Ezek is Kassára
voltak rendelve az oda vitt segédcsapat erősbítéséül; de parancsnokom azonnal
visszarendelte azokat Ungvár
felé.
Útközben elbeszélte nekem, hogy a haditanácsban
javaslatot, vagyis működési tervet adott az Eperjest elfoglalt ellenség
megtámadtatására, amelyet a haditanács egyhangúlag elfogadott, de midőn
kiviteléről volt szó, Benyiczki L. már nem öt kínálta meg a vezérlettel mint
levelében, de azt mondá: „No tudod, majd úgy közösen végrehajtjuk azt.”
Parancsnokom erre azt felelte, hogy közös parancsnokságot és közös felelősséget
nem ösmer, s azért azt ráhagyja, a segédcsapatot ezen hadműveletre meghagyja
nála, de úgy, hogy azután küldje vissza; maga pedig saját hadmegyéjébe
visszatér. Ezért megyünk vissza.
A hadmegyei parancsnokság ekkor éppen nem volt azon
helyhez kötött hivatal, mint békeidőben; név szerint Ungvár volt ugyan székhelyünk, de hol Bereg, hol Zemplén felől vevén
nyugtalanító híreket: a mozgósítható csapatkákkal hol egy, hol más irányban
mozogtunk. Alig pihentünk meg Ungvárt, ismét hírét vettük, hogy egy osztrák
csapat Eperjestől Hanusfalvának Varannó felé akar betörni: elébe indultunk
tehát.
Ungvárt alkalmam volt Ötvös Tamás
ottani kormánybiztosnak bemutattatni. Minden szavából a régi, becsületes magyar
táblabiró hazafi látszott ki: de tevékenységet és erélyt nem tudtam arczáról leolvasni,
szavaiból, lassú vontatott beszédéből következtetni. Megújítottam
ösmeretségemet Pribék Miklós nemzetőr őrnagy rokonommal is, aki épen ez időtájban
lépett át a honvédi állományba, a parancsnoksága alatt alakult 106-ik
honvéd-zászlóaljjal. Ugyanekkor egy század önkéntes lovasság (guerilla) is alakulóban
volt Ungvárt.
Mint említém, rövid idő múlva — de napját meghatározni nem
tudom — ismét Zemplénbe jöttünk; N.-Mihály-és Őrmezőnek Varannóra, ahol azonban
megtudtuk, hogy a hír vak lárma volt. Ugyan ez időtájban felszólítottuk Benyiczki
Lajost, hogy segédcsapatunkat küldje vissza (mert az egész támadás Eperjes felé
elmaradt), ő viszont értesítvén, hogy az Eperjes elleni támadás most már
visszavonhatatlanul a folyó hó (tavaszhó) 19-ére lévén elhatározva: kért, hogy
csapatunkat addig hagyjuk nála, és a támadást mi is támogassuk. Parancsnokom
erre Burián János századost és id. zászlóalj-parancsnokot a Zrínyi zászlóalj három
századával hegyi utakon — amerre szekér alig jár, nem hogy hadsereg —
Kakasfalvának Sóvár felé indította, akként, hogy 19-én reggel Sóvárnál álljon ,de
ütközetbe ne bocsátkozzék, csak akkor, ha ágyú- vagy puskaszó jelzi, hogy
Benyiczki már támadott. Az említett zászlóalj 3-ik századát pedig Eberhardt
Károly hadnagy vezérlete alatt Hanusfalva felé indította tüntetni. Ugyanakkor,
midőn Burián János százados csapatjával Sóvárnál már farkasszemet nézett az
ellenség előőrseivel: vettük a Benyiczki L. értesítését, hogy a támadás ismét
elmaradt. Elborzadtunk a veszedelmen, amelynek csapatunk itt ki volt téve; de
az szerencsésen, minden lövés nélkül vissza tudott húzódni.
Míg itten Benyiczki L. ekként járatta velünk az áprilist:
az alatt kelet felöl tört ki a zivatar. Beregmegyében Martini Frigyes őrnagy
alatt a 21-ik zászlóalj őrizte a hazát, aki ugyan el nem hagyta zászlóalját,
mint Bangya őrnagy a 35-et azért, hogy Lázár Vilmos és nem ő neveztetett ki
hadmegyei parancsnokká, de annyiban ő is duzzogott, hogy a Barkó dandár
betörését Vereczkénél Lázár Vilmosnak nem ő, de csak egy őrmestere jelentette
fel. Sejtvén azonban a valót, Ungvárra siettünk, ahol minden mozgósítható erőnket parancsnokom két
csapatra osztván, az egyiket Pribék Miklós őrnagy vezérlete alatt hegyi utakon
a munkács-vereczkei úton fekvő Polenára indította: a másikkal magunk a rendes úton Szerednyének Munkács felé mentünk.
Már szinte a vár ágyúinak lőtávlatába értünk, midőn
megtudtuk, hogy már az előtt való napon Podheringnél ütközetre került a dolog,
és a mieink 5 század gyalogság, három 3 fontos, és 2 hatfontos ágyú — a 2.
zászlóalj Hartmann, 1. zászlóalj Deutschmeister gyalogságból — szokott tüzérség
és lovassággal ellátott Barko-féle osztrák dandárt szerencsésen futásra
kényszeríték. Az öröm annál nagyobb volt, mert az öt század közül 4 a Beregben
újonnan alakított 21-ik zászlóaljhoz tartozott — nagyrészint az ottani orosz
községekből való fiúkból — egy a Zrínyi zászlóaljtól. A részint szemtanú,
részint tényezőként abban szerepeltek e kis ütközet történetét ekként adták
elő:
Midőn az ellenség a határon átjött, Martini Frigyes őrnagy
— bár a Zrínyi százados (Szomjas József) többször indítványozta az ütközet
elfogadását — lassan hátrálva Munkács alá húzódott. Itt már erélyesebben
követelték, hogy szálljon szembe az ellennel; Bangya őrnagyot is
felszólították, hogy vesse magát közbe, vegye át a vezényletet, és ütközzék
meg; de ő jobbnak látta Beregszászon .... mulatni. Végre Munkács és Podhering
közt megállott Martini.
A Latorcza völgye itt annyira keskeny, hogy azt Podhering
s az itteni vasgyár és hámorhoz tartozó épületek és kertek a folyó bal partjától
a kelet felőli dombokig szinte egészen elfogják. A jobb part pedig oly közel van
a nyugat felőli dombhoz, amelyen egy gör. kath. zárda van, hogy épen csak az
országútnak ad helyet. Szerencsénkre a Latorcza épen megáradt, s így az osztrák
katonák csatárlánczban át nem gázolhatták. A mieink a Podheringi udvar- és
kert-sövények és fák fedezete alatt állottak közel a Latorczához, és
kényelmesen lövöldözhették az országúton összeszorult ellenséget. Egy orosz
közhonvéd meglátván egy osztrák törzstisztet, kérdé tisztétől szabad-e azt
lelőni, a tiszt 5 frtot ígér neki, ha lelövi, a honvéd a fűzfához támasztja
fegyverét s a törzstiszt elesik. Úgy hallottuk, hogy Bubna vagy Wrbna ezredes a
Barkó tábornok vezérkari főnöke volt, és utóbb valahol a határszélnél ezen
sebében el is halt.
Az ütközetet azonban leginkább Andrejkovics Endre
tűzmester döntötte el, aki a munkácsi várból 2 hatfontos ágyúval a Martini
támogatására kiküldetvén, — a Podhering felett keletre levő gömbölyű kopár
dombra vontatván fel ágyúit — onnan igen hathatósan működött. Barkó állítólag
akkor határozta el magát a visszavonulásra, midőn egyike ezen hatfontosoknak
lovát is kilőtte alóla.
Önként felmerül itt a kérdés, mi czélja lehetett Barkó
tábornoknak e betöréssel, ha oly könnyen meghátrált; mert az említett vezérkari
ezredest leszámítva, a veszteség emberekben nála is igen csekély volt. Ha nem
volt szándéka tért nyerni és magát Magyarországban megfészkelni, akkor nehéz
megérteni, miért tett oly hosszú utat, amelyről előre tudnia kellett, hogy
visszafelé -— még vereség nélkül is — kétszeresen fárasztó lesz. Ha pedig
komoly szándékkal jött: majdnem megfoghatatlan, hogy szinte négyszeres
túlerővel oly könnyen lemondhatott a győzelem reményéről és nem lassan
harczolva, de üldöztetés nélkül is erőltetett menetekben — úgyszólván a határig
meg sem állva — vonult vissza .... Kettő közül egy esetet kell feltennünk. Vagy
való, amit akkor beszéltek felőle, hogy kémei nem lévén, itteni zsidók
elhitették vele, hogy egy nagy tüzérséggel (40 ágyút mondottak, de annyit csak
el nem hitt) ellátott erős hadtest áll vele szemben, vagy neszét vette a mi
közeledésünknek, a mi ugyan nem annyira csapatunk számereje vagy
gyakorlottsága, de a Pribék Miklós általi megkerülés miatt válhatott volna rá
nézve veszélyessé.
Magát az ütközetet csupa harczászati szempontból véve
(tactice) nem volt elég oka feladni; mert ha szinte még néhány embere a
szoroson elesik, keresztül törhetett volna azon edzett katonáival, s ekkor még
feltéve, hogy felölünk is volt tudomása, Martinit úgy elvágja tőlünk, hogy az ő
segítségére nem egy hamar számolhatunk. Pribék is távol volt. Ha pedig a
szorosnak ilyetén erőszakolását nem tartá az áldozatokra érdemesnek, amelyekbe
az kerülne : húzódott volna vissza vagy egy mérföldnyire, és vagy odacsalta
volna ki fedett állásaikból a mieinket, vagy várta volna be a Latorcza árjának
lefolyását és akkor túlerejét kellőleg felhasználhatta volna a mieink ellen. Ez
utóbbi műtétet azonban már természetesen nem volt szabad koczkáztatnia, mihelyt
a Pribék közeledéséről csak kétes értesülése is volt.
Munkács alá érkezvén, győzelmes kis hadunkat nemzetőri
csapatokkal megszaporodva találtuk; természetesen diadalmámorban és
boldogságban. Éppen oly természetes bosszúságunk a felett, hogy előbb nem
tudtuk a betörést és részt nem vehettünk e kis győzelemben. Parancsnokom a
nemzetőrséget hátrahagyva — a honvéd- és önkéntescsapatokat azonnal az ellenség
után indította — jelentést tevén az ez idő tájban felső-magyarországi
határszéli főparancsnokká kinevezett Dembinskinek, hogy Stry-felé Gácsországba
betörni és Duklának visszajönni szándékozik. Fel is mentünk Polenáig, ahová
Pribék Miklós 6 órával későbben érkezett csapatjával, mintsem az osztrákok nagy
sietséggel átvonultak.
Az itteni táborban parancsnokom (mint emlékiratában
állítja, a fegyelmetlenség jeleit vélvén észrevenni) a hadi törvényeket
kihirdette: de a főparancsnokságtól azon utasítást vevén, hogy a határt át ne
lépje, mert azt a kormány szigorúan megtiltotta, visszaindítá táborát Munkács
felé.
Polenán ösmerkedtem meg az ekkor 19 éves Szomjas József honvéd-zászlóalji
századossal, aki a podheringi csetepatéban részt vett Zrínyi századot vezényelte,
s akit nemsokára csapatunk egyik legderekabb tisztének ösmertem és akihez az
óta a becsülésen alapuló őszinte barátság csatol.
Egy kis adoma a polenai táborból. Egy század beregi
önkéntes huszár volt itt velünk Desko Péter főhadnagy vezénylete alatt. Ez
jelenti egyszer, hogy legénysége lábbeli dolgában a lehető legrosszabb
állapotban van. Szemle alá vettük csapatát és meglátunk egy huszárt, aki egy
pár bocskorára úgy oda tudta illeszteni sarkanytyúját, amint csak kell. A
huszár jó borravalót kapott parancsnokomtól; nemsokára pedig csizmák is
érkeztek.
Alkalmat veszek itt magamnak a kerületünket alkotott három
megye kormánybiztosát, vagy inkább saját álláspontunkat azokkal szemben röviden
ecsetelni. Az ungvárit már
említettem és alig mondhatok róla most is egyebet. Viszonyunk és érintkezésünk
vele mindenkor szívélyes, bizalmas volt.
A beregivel Szintay Jánossal, szinte ellenkezőleg
állottunk. Feszes udvariasság és bizalmatlanság; ami az ügynek — ha nem is
ártott — bizonyára hasznára nem lehetett. Lázár Vilmos emlékiratában vádról és
feladásról is tesz említést, amelyeket ellene Szintay a kormánynál emelt.
A zemplénivel — minthogy S.-a.-Ujhely nem esett hadászati
utunkba — alig volt személyes érintkezésünk. Ez Boronkay Albert volt. De ha
bármi felszerelési czikkben szükség támadt, csak neki írtunk és mesés
gyorsasággal ott termett minden, amit kívántunk.
Ez időtájban Ungvárt egy csinos, barna főhadnagy Riczkó Lőrincz
jelent meg parancsnokomnál, akitől is igen kemény dorgálást kapott, hogy egy
csapattal a határt átlépvén, Gácsországból marhát hajtott át. A marhát, a
mennyiben még megvolt, visszaküldötte: a főhadnaggyal pedig lemondatott.
Midőn az értesítést kaptuk Dembinski altábornagytól, hogy
a Felső-Magyarországon elhelyezett csapatok felett ő neveztetett ki
főparancsnokul: megvallom, hogy inkább lehűtött, mintsem lelkesített e
tudósítás; mert mindenesetre rossz fogásnak találtam egy oly vezért bízni meg
ily fontos parancsnoksággal, aki már egy alkalommal (Kápolnánál) a magyar
hadsereg bizalmát — még ha netalán önhibája
nélkül is — elvesztette. Másrészt azt gondolám magamban,
hogy jó gyomra lehet az öregnek, miután eljött egy idegen nemzet szabadságáért
harczolni, azon nemzet pedig oly hálás iránta, hogy egy vesztett ütközet után
fogollyá teszi (ha szinte nem ok nélkül is), és ő nemhogy sértett büszkeséggel
magára hagyná, de ugyanannál még újra parancsnokságot vállal. A legnagyobb
szerencsétlenség pedig ezen kinevezésnél nekem ekkor fel nem tűnt, mert a
Dembinski t.-füredi esetét megszoktam nem Görgeinek, hanem inkább Szemere
Bertalannak, s a sereg közvéleményének tulajdonítani; de a kormányon ülő
férfiaknak tudniok kellett, hogy ő Görgei tábornok iránt viseltetik ezért
bosszúérzettel, s így nem volt szabad semmi áron a kettőt egy időben bízni meg a
két legnagyobb hadsereg vezényletével. Legnagyobb részben e körülmény szegte
nyakunkat . . .
A képen: A podheringi (őrhegyaljai) emlékmű, melyet
1901-ben állítottak. (1939.)
Forrás: Fortepan.
