Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd-életemre (Sátoralja-Újhely. 1883.)

 A hadmegyében                                

Húsvét hétfőjén, tavaszhó 10-én este Nagy-Mihályba érvén, a vendéglőben talált tisztektől tudtam meg, hogy parancsnokom a kastélyban van szállva. Ott találtam Orosdi főhadnagy ideiglenes segédével, örömmel fogadott, egyik legelső kérdése volt, van-e jó, engedelmes lovam, amely mindenüvé elmegyen, és monda, hogy egy osztállyal a Zrínyi 35-ik zászlóajtói, és egy fél üteg 3 fontos ágyúval jött ide, és másnap megyünk tovább, mert jelentést vett, hogy az ellenség Eperjes felől Varannónak nyomul. Megtudván azonban, hogy Varannónak nem jön semmi ellenség, de felszólíttatván Benyiczki Lajostól, aki az általa nem régen bevett Eperjest odahagyva — Lemesnél táborozott — másnap az ő segítségére indult Kassa felé.

Nagy-Mihályból tehát másnap reggel szekereken elindulván, Vécsén deleltünk, és váltott fogatokon még az nap a Besze János őrnagy szerencsétlen megveretése által nevezetessé lett Pető-Szinyére értünk; ahonnan másnap ismét oly gyorsasággal folytattuk menetünket Kassa felé.
A bödi erdőben egy kassai lovashajdú ismét levelet hozott Benyiczki Lajos őrnagytól, amelyben értesít, hogy már lemeši állását is feladván, Kassára vonult vissza, s azért oda menjünk segítségére.
A rossz utak daczára (ifjabb olvasóim kedvéért meg kell jegyeznem, hogy még akkor a dargói hegyről Abaúj- vármegye felé csak annyi út volt, amennyit Zemplén megye csináltatott meg Abaújvármegye területén, annak belegyezésével, mintegy Kelecsényig ; azontúl csak Kassa-Újfalutól Kassáig), — mondom — a rossz utak daczára még jókor délelőtt oda értünk. A kassa-újfalusi hegyről a Hernád völgyére leérvén, kis csapatunkat a szekérről leszállítottuk, magunk is lovainkra ültünk, és csapatunkat a fogadtatásunkra Madarasi Miklós kassai térparancsnok kíséretében kilovagolt Benyiczky Lajos őrnagy előtt elléptettük, és azután Kassára bevágtattunk. A kassaiak nem tudtak jövetelünkről, de akik még is megláttak, lelkesen üdvözöltek.
A Löderer fogadóban ebédelvén, kellemesen lepett meg találkozásom Bujanovics Rudolf barátommal, aki ekkor a Benyiczki Lajos őrnagy törzsénél tett szolgálatot.
Délután haditanács tartatott, amely után a magunkkal hozott kis csapatot hátrahagyván, parancsnokommal szekéren saját hadmegyénk felé visszaindultunk, s még az nap ismét P.-Szinyén háltunk.
Másnap folytatván utunkat, egy század vadásszal találkoztunk, az Ormai nevet viselt 1-sö m. vadászezredből. Ezek is Kassára voltak rendelve az oda vitt segédcsapat erősbítéséül; de parancsnokom azonnal visszarendelte azokat Ungvár felé.
Útközben elbeszélte nekem, hogy a haditanácsban javaslatot, vagyis működési tervet adott az Eperjest elfoglalt ellenség megtámadtatására, amelyet a haditanács egyhangúlag elfogadott, de midőn kiviteléről volt szó, Benyiczki L. már nem öt kínálta meg a vezérlettel mint levelében, de azt mondá: „No tudod, majd úgy közösen végrehajtjuk azt.” Parancsnokom erre azt felelte, hogy közös parancsnokságot és közös felelősséget nem ösmer, s azért azt ráhagyja, a segédcsapatot ezen hadműveletre meghagyja nála, de úgy, hogy azután küldje vissza; maga pedig saját hadmegyéjébe visszatér. Ezért megyünk vissza.
A hadmegyei parancsnokság ekkor éppen nem volt azon helyhez kötött hivatal, mint békeidőben; név szerint Ungvár volt ugyan székhelyünk, de hol Bereg, hol Zemplén felől vevén nyugtalanító híreket: a mozgósítható csapatkákkal hol egy, hol más irányban mozogtunk. Alig pihentünk meg Ungvárt, ismét hírét vettük, hogy egy osztrák csapat Eperjestől Hanusfalvának Varannó felé akar betörni: elébe indultunk tehát.
Ungvárt alkalmam volt Ötvös Tamás ottani kormánybiztosnak bemutattatni. Minden szavából a régi, becsületes magyar táblabiró hazafi látszott ki: de tevékenységet és erélyt nem tudtam arczáról leolvasni, szavaiból, lassú vontatott beszédéből következtetni. Megújítottam ösmeretségemet Pribék Miklós nemzetőr őrnagy rokonommal is, aki épen ez időtájban lépett át a honvédi állományba, a parancsnoksága alatt alakult 106-ik honvéd-zászlóaljjal. Ugyanekkor egy század önkéntes lovasság (guerilla) is alakulóban volt Ungvárt.
Mint említém, rövid idő múlva — de napját meghatározni nem tudom — ismét Zemplénbe jöttünk; N.-Mihály-és Őrmezőnek Varannóra, ahol azonban megtudtuk, hogy a hír vak lárma volt. Ugyan ez időtájban felszólítottuk Benyiczki Lajost, hogy segédcsapatunkat küldje vissza (mert az egész támadás Eperjes felé elmaradt), ő viszont értesítvén, hogy az Eperjes elleni támadás most már visszavonhatatlanul a folyó hó (tavaszhó) 19-ére lévén elhatározva: kért, hogy csapatunkat addig hagyjuk nála, és a támadást mi is támogassuk. Parancsnokom erre Burián János századost és id. zászlóalj-parancsnokot a Zrínyi zászlóalj három századával hegyi utakon — amerre szekér alig jár, nem hogy hadsereg — Kakasfalvának Sóvár felé indította, akként, hogy 19-én reggel Sóvárnál álljon ,de ütközetbe ne bocsátkozzék, csak akkor, ha ágyú- vagy puskaszó jelzi, hogy Benyiczki már támadott. Az említett zászlóalj 3-ik századát pedig Eberhardt Károly hadnagy vezérlete alatt Hanusfalva felé indította tüntetni. Ugyanakkor, midőn Burián János százados csapatjával Sóvárnál már farkasszemet nézett az ellenség előőrseivel: vettük a Benyiczki L. értesítését, hogy a támadás ismét elmaradt. Elborzadtunk a veszedelmen, amelynek csapatunk itt ki volt téve; de az szerencsésen, minden lövés nélkül vissza tudott húzódni.
Míg itten Benyiczki L. ekként járatta velünk az áprilist: az alatt kelet felöl tört ki a zivatar. Beregmegyében Martini Frigyes őrnagy alatt a 21-ik zászlóalj őrizte a hazát, aki ugyan el nem hagyta zászlóalját, mint Bangya őrnagy a 35-et azért, hogy Lázár Vilmos és nem ő neveztetett ki hadmegyei parancsnokká, de annyiban ő is duzzogott, hogy a Barkó dandár betörését Vereczkénél Lázár Vilmosnak nem ő, de csak egy őrmestere jelentette fel. Sejtvén azonban a valót, Ungvárra siettünk, ahol minden mozgósítható erőnket parancsnokom két csapatra osztván, az egyiket Pribék Miklós őrnagy vezérlete alatt hegyi utakon a munkács-vereczkei úton fekvő Polenára indította: a másikkal magunk a rendes úton Szerednyének Munkács felé mentünk.
Már szinte a vár ágyúinak lőtávlatába értünk, midőn megtudtuk, hogy már az előtt való napon Podheringnél ütközetre került a dolog, és a mieink 5 század gyalogság, három 3 fontos, és 2 hatfontos ágyú — a 2. zászlóalj Hartmann, 1. zászlóalj Deutschmeister gyalogságból — szokott tüzérség és lovassággal ellátott Barko-féle osztrák dandárt szerencsésen futásra kényszeríték. Az öröm annál nagyobb volt, mert az öt század közül 4 a Beregben újonnan alakított 21-ik zászlóaljhoz tartozott — nagyrészint az ottani orosz községekből való fiúkból — egy a Zrínyi zászlóaljtól. A részint szemtanú, részint tényezőként abban szerepeltek e kis ütközet történetét ekként adták elő:
Midőn az ellenség a határon átjött, Martini Frigyes őrnagy — bár a Zrínyi százados (Szomjas József) többször indítványozta az ütközet elfogadását — lassan hátrálva Munkács alá húzódott. Itt már erélyesebben követelték, hogy szálljon szembe az ellennel; Bangya őrnagyot is felszólították, hogy vesse magát közbe, vegye át a vezényletet, és ütközzék meg; de ő jobbnak látta Beregszászon .... mulatni. Végre Munkács és Podhering közt megállott Martini.
A Latorcza völgye itt annyira keskeny, hogy azt Podhering s az itteni vasgyár és hámorhoz tartozó épületek és kertek a folyó bal partjától a kelet felőli dombokig szinte egészen elfogják. A jobb part pedig oly közel van a nyugat felőli dombhoz, amelyen egy gör. kath. zárda van, hogy épen csak az országútnak ad helyet. Szerencsénkre a Latorcza épen megáradt, s így az osztrák katonák csatárlánczban át nem gázolhatták. A mieink a Podheringi udvar- és kert-sövények és fák fedezete alatt állottak közel a Latorczához, és kényelmesen lövöldözhették az országúton összeszorult ellenséget. Egy orosz közhonvéd meglátván egy osztrák törzstisztet, kérdé tisztétől szabad-e azt lelőni, a tiszt 5 frtot ígér neki, ha lelövi, a honvéd a fűzfához támasztja fegyverét s a törzstiszt elesik. Úgy hallottuk, hogy Bubna vagy Wrbna ezredes a Barkó tábornok vezérkari főnöke volt, és utóbb valahol a határszélnél ezen sebében el is halt.
Az ütközetet azonban leginkább Andrejkovics Endre tűzmester döntötte el, aki a munkácsi várból 2 hatfontos ágyúval a Martini támogatására kiküldetvén, — a Podhering felett keletre levő gömbölyű kopár dombra vontatván fel ágyúit — onnan igen hathatósan működött. Barkó állítólag akkor határozta el magát a visszavonulásra, midőn egyike ezen hatfontosoknak lovát is kilőtte alóla.
Önként felmerül itt a kérdés, mi czélja lehetett Barkó tábornoknak e betöréssel, ha oly könnyen meghátrált; mert az említett vezérkari ezredest leszámítva, a veszteség emberekben nála is igen csekély volt. Ha nem volt szándéka tért nyerni és magát Magyarországban megfészkelni, akkor nehéz megérteni, miért tett oly hosszú utat, amelyről előre tudnia kellett, hogy visszafelé -— még vereség nélkül is — kétszeresen fárasztó lesz. Ha pedig komoly szándékkal jött: majdnem megfoghatatlan, hogy szinte négyszeres túlerővel oly könnyen lemondhatott a győzelem reményéről és nem lassan harczolva, de üldöztetés nélkül is erőltetett menetekben — úgyszólván a határig meg sem állva — vonult vissza .... Kettő közül egy esetet kell feltennünk. Vagy való, amit akkor beszéltek felőle, hogy kémei nem lévén, itteni zsidók elhitették vele, hogy egy nagy tüzérséggel (40 ágyút mondottak, de annyit csak el nem hitt) ellátott erős hadtest áll vele szemben, vagy neszét vette a mi közeledésünknek, a mi ugyan nem annyira csapatunk számereje vagy gyakorlottsága, de a Pribék Miklós általi megkerülés miatt válhatott volna rá nézve veszélyessé.
Magát az ütközetet csupa harczászati szempontból véve (tactice) nem volt elég oka feladni; mert ha szinte még néhány embere a szoroson elesik, keresztül törhetett volna azon edzett katonáival, s ekkor még feltéve, hogy felölünk is volt tudomása, Martinit úgy elvágja tőlünk, hogy az ő segítségére nem egy hamar számolhatunk. Pribék is távol volt. Ha pedig a szorosnak ilyetén erőszakolását nem tartá az áldozatokra érdemesnek, amelyekbe az kerülne : húzódott volna vissza vagy egy mérföldnyire, és vagy odacsalta volna ki fedett állásaikból a mieinket, vagy várta volna be a Latorcza árjának lefolyását és akkor túlerejét kellőleg felhasználhatta volna a mieink ellen. Ez utóbbi műtétet azonban már természetesen nem volt szabad koczkáztatnia, mihelyt a Pribék közeledéséről csak kétes értesülése is volt.
Munkács alá érkezvén, győzelmes kis hadunkat nemzetőri csapatokkal megszaporodva találtuk; természetesen diadalmámorban és boldogságban. Éppen oly természetes bosszúságunk a felett, hogy előbb nem tudtuk a betörést és részt nem vehettünk e kis győzelemben. Parancsnokom a nemzetőrséget hátrahagyva — a honvéd- és önkéntescsapatokat azonnal az ellenség után indította — jelentést tevén az ez idő tájban felső-magyarországi határszéli főparancsnokká kinevezett Dembinskinek, hogy Stry-felé Gácsországba betörni és Duklának visszajönni szándékozik. Fel is mentünk Polenáig, ahová Pribék Miklós 6 órával későbben érkezett csapatjával, mintsem az osztrákok nagy sietséggel átvonultak.
Az itteni táborban parancsnokom (mint emlékiratában állítja, a fegyelmetlenség jeleit vélvén észrevenni) a hadi törvényeket kihirdette: de a főparancsnokságtól azon utasítást vevén, hogy a határt át ne lépje, mert azt a kormány szigorúan megtiltotta, visszaindítá táborát Munkács felé.
Polenán ösmerkedtem meg az ekkor 19 éves Szomjas József honvéd-zászlóalji századossal, aki a podheringi csetepatéban részt vett Zrínyi századot vezényelte, s akit nemsokára csapatunk egyik legderekabb tisztének ösmertem és akihez az óta a becsülésen alapuló őszinte barátság csatol.
Egy kis adoma a polenai táborból. Egy század beregi önkéntes huszár volt itt velünk Desko Péter főhadnagy vezénylete alatt. Ez jelenti egyszer, hogy legénysége lábbeli dolgában a lehető legrosszabb állapotban van. Szemle alá vettük csapatát és meglátunk egy huszárt, aki egy pár bocskorára úgy oda tudta illeszteni sarkanytyúját, amint csak kell. A huszár jó borravalót kapott parancsnokomtól; nemsokára pedig csizmák is érkeztek.
Alkalmat veszek itt magamnak a kerületünket alkotott három megye kormánybiztosát, vagy inkább saját álláspontunkat azokkal szemben röviden ecsetelni. Az ungvárit már említettem és alig mondhatok róla most is egyebet. Viszonyunk és érintkezésünk vele mindenkor szívélyes, bizalmas volt.
A beregivel Szintay Jánossal, szinte ellenkezőleg állottunk. Feszes udvariasság és bizalmatlanság; ami az ügynek — ha nem is ártott — bizonyára hasznára nem lehetett. Lázár Vilmos emlékiratában vádról és feladásról is tesz említést, amelyeket ellene Szintay a kormánynál emelt.
A zemplénivel — minthogy S.-a.-Ujhely nem esett hadászati utunkba — alig volt személyes érintkezésünk. Ez Boronkay Albert volt. De ha bármi felszerelési czikkben szükség támadt, csak neki írtunk és mesés gyorsasággal ott termett minden, amit kívántunk.
Ez időtájban Ungvárt egy csinos, barna főhadnagy Riczkó Lőrincz jelent meg parancsnokomnál, akitől is igen kemény dorgálást kapott, hogy egy csapattal a határt átlépvén, Gácsországból marhát hajtott át. A marhát, a mennyiben még megvolt, visszaküldötte: a főhadnaggyal pedig lemondatott.
Midőn az értesítést kaptuk Dembinski altábornagytól, hogy a Felső-Magyarországon elhelyezett csapatok felett ő neveztetett ki főparancsnokul: megvallom, hogy inkább lehűtött, mintsem lelkesített e tudósítás; mert mindenesetre rossz fogásnak találtam egy oly vezért bízni meg ily fontos parancsnoksággal, aki már egy alkalommal (Kápolnánál) a magyar hadsereg bizalmát — még ha netalán önhibája
nélkül is — elvesztette. Másrészt azt gondolám magamban, hogy jó gyomra lehet az öregnek, miután eljött egy idegen nemzet szabadságáért harczolni, azon nemzet pedig oly hálás iránta, hogy egy vesztett ütközet után fogollyá teszi (ha szinte nem ok nélkül is), és ő nemhogy sértett büszkeséggel magára hagyná, de ugyanannál még újra parancsnokságot vállal. A legnagyobb szerencsétlenség pedig ezen kinevezésnél nekem ekkor fel nem tűnt, mert a Dembinski t.-füredi esetét megszoktam nem Görgeinek, hanem inkább Szemere Bertalannak, s a sereg közvéleményének tulajdonítani; de a kormányon ülő férfiaknak tudniok kellett, hogy ő Görgei tábornok iránt viseltetik ezért bosszúérzettel, s így nem volt szabad semmi áron a kettőt egy időben bízni meg a két legnagyobb hadsereg vezényletével. Legnagyobb részben e körülmény szegte nyakunkat . . .

A képen: A podheringi (őrhegyaljai) emlékmű, melyet 1901-ben állítottak. (1939.)

Forrás: Fortepan.