"Mérei Ferenc úgy vélte, hogy vannak eredendően – ha úgy tetszik, genetikusan – domináns alkatú gyerekek. (Akikből általában – mert a kamaszkorban azért bekövetkezhetnek fordulatok – domináns felnőttek lesznek.) Vezéregyéniségeknek is szoktuk nevezni őket, mert a társaik hallgatnak rájuk. Ők azok, akik megmondják a többieknek, hogy mit játsszanak – és ezt ki is tudják találni, fantáziájuk is van hozzá, így a társaik általában szívesen csatlakoznak hozzájuk. Ügyesen vezetik a közös tevékenységeket, táplálják a játékszituációkat, ezért nagyon is népszerűek az óvodai csoportban. Mérei azt vizsgálta, hogy vajon mi történik, ha egy ilyen gyerek átkerül egy másik csoportba. Természetesen ott is ugyanúgy folytatná, ahogy addig csinálta. Meg akarja mondani a többieknek, hogy mit játsszanak, próbálja kiosztani a szerepeket – de azzal kell szembesülnie, hogy nem működik a dolog, mert az új csoportban mások a szokások, mint a régiben. Lehet, hogy eleve van egy másik domináns, de még ha nincs is, a gyerekek már kialakítottak egymás között bizonyos szabályokat, vannak kedvenc rítusaik, játékaik, és senki sem fogadja el az ő dominanciáját. A domináns ilyenkor visszahúzódik és figyel. Megfigyeli, hogy ebben az új csoportban mi hogyan működik, majd egy idő múlva egyszer csak újra javaslatokkal kezd élni, amelyek viszont már az ott kialakult szokásrendre épülnek. Tehát az derült ki, hogy még a vezéregyéniség sem tudja magát ráerőltetni egy már kialakult és működő csoportra, amíg a maga megszokott, de a csoporttól idegen habitusát, szokásrendszerét akarja oda bevinni. Miután azonban lekoppintja a csoport saját szokásait, beengedik, és akkor már az ott talált szokások használatával ragadja magához a kezdeményezést." (dr. Vekerdy Tamás)