Húsz fillér büntetés minden magyar szóért a munkácsi iskolában

 (Megjelent: Friss Hírek, 1921.01.21.)

 

Munkácsról jelentik: A munkácsi elemi népiskola igazgatójának kezdeményezésére a tantestület elhatározta, hogy az a tanuló, aki az iskola épületében magyarul beszél, minden szó után 20 fillér büntetést fizet. Az intézetnek 420 magyar és 30 másajkú növendéke van.

A képen: A munkácsi Latorca-part 1922-ben. 

Forrás. Fortepan.

 

Rimaszombatban több mint 80 kisdiák kezdi meg a tanulást magyar nyelven szeptemberben

 

Beregvármegyei közkórház

 (Megjelent: Bereg, 1891.02.15.)

 A törvényhatósági közkórházban az egyelőre beállított és felszerelt 30 ágy és a kórház megnyitásakor alkalmazott 3 irgalmas nővér ápolónő, a jelentkező betegek nagy száma miatt csakhamar elégtelennek bizonyult. Ehhez képest dr. Székely Kálmán a kórház igazgató főorvosa, az alispán felhatalmazása következtében sürgősen még 10 ágyat szerelt fel, s egy negyedik irgalmas nővér ápolónőt alkalmazott, de az ágyak száma most is elégtelen, mert a betegek létszáma 45 és 50 közt váltakozik s néhány beteg mindig szalmazsákon van elhelyezve.

A képeken: A beregvármegyei egyesült céhek pecsétnyomója a XIX. századból. 

Forrás: MANDA

Nem a "művet" kell értékelni

 

 „Ismeretes az a szülő, aki arra érez kényszert, hogy kritizáljon. Mindent, ami nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. „De hát Bercikém, ez nem rendes rajz!” Hm… Ilyenkor az első kérdés, amit érdemes feltenni, hogy én, a szülő miből indulok ki? Azt gondolom, hogy a gyerek akkor éri el Leonardo Da Vinci szintjét, ha mindig megmondom neki őszintén, hogy ez most még egy nulla? (Bár nem teszem hozzá, hogy a Mona Lisához képest, hanem csak úgy odavágom, bele az arcába, mert ezzel „serkenteni” akarom őt.) Ha ezt teszem, akkor bennem nem működik jól valami – nem tudom, mit és hogyan kell nézni. És nem tudom, hogy amire a gyereknek igazán szüksége van, az nem egy részletekbe menő elemzés és kritika, hanem az én valódi, belső érzelmi hullámokat vető elismerésem – amire akkor válok képessé, ha intelligens vagyok. Az intelligencia alatt itt véletlenül sem műveltséget értek, hanem értő és beleérző képességet. Ilyen szempontból a legegyszerűbb, legiskolázatlanabb ember sokkal intelligensebb nemegyszer, mint a még olyan kiművelt. Ifjú pszichológus koromban még gyakori volt, hogy vidékről feljött Pestre a fejkendős paraszt nagymama, hogy segítsen a lányának a gyerek körül. Ennek kapcsán sokszor éltem át azt, hogy mennyivel intelligensebb a paraszt néni, mint az egyetemet végzett lánya, és mennyivel többet tud arról, hogy milyen egy gyerek (mondhatnám: milyen egy ember), és miként is kell viszonyulni hozzá. Nyilván nagymamaságából eredően is – de nem csak azért. A konkrét példánál maradva: nincs „rossz” gyerekrajz, mert kisgyerekkorban az ilyenfajta művészi tevékenységek legfontosabb eredménye – ahogy Karácsony Sándor fogalmaz – a spontán öröm. A firkálás, ami egy mozgásos öröm, és a nyomhagyás, ami egy vizuális öröm. Nem a „művet” kell tehát értékelnem, hanem magát a tevékenységet. Elég ránézni a gyerekemre, és látom, hogy ragyog az arca, hogy ez neki jó volt – hát eszembe sem jut beletaposni a lelkébe!”